Nem ment gyorsan, de több mint egy héttel a szavazás után csak végeredményt hirdethetünk az amerikai félidős választáson – legalábbis nagyjából. A teljesen pontos számok decemberig nem lesznek meg, az viszont legalább a múlt hétvégére biztossá vált, hogy a Szenátusban a Demokrata Párt megőrzi a többségét, most pedig az is kiderült, hogy a Képviselőházban megvan a többséget jelentő 218 hely a republikánusoknak. Igaz, ez csak szűk többség: valószínűleg 221-222 alsóházi képviselője lesz végül a jobboldalnak.

Azaz hiába volt óriási pofon a trumpizmusnak a választás, a végeredmény mégiscsak az, hogy két év teljes demokrata többség után a törvényhozás megosztott lett.

A Capitolium épülete az amerikai félidős választások reggelén Washingtonban.

AFP / STEFANI REYNOLDS

Miért fontos ez az egész világ számára?

Gyakorlatilag a világ összes politikusa arra készült, hogy nagy eséllyel jobboldali hatalomátvétel jön, és a republikánusokon múlik csak az a következő két évben, hogy teljesen megbénítják-e a Biden-kormányzatot. Ezeket a terveket kell most újraírni. Emlékezetes példája ennek, ami nálunk történt: amikor a nyáron a magyar kormány megfúrni készült a globális minimumadót, az egyik fő érvük az volt, nagy az esély arra, hogy a félidős választás után a republikánusok semmit nem engednek megvalósítani Joe Biden adóterveiből, vagyis addig semmi értelme Magyarországnak lépnie.

Eközben az EU is igyekezett minél gyorsabb lenni, hogy az amerikai választásig lezavarják a folyamatot. Végül a minimumadó sorsa is egészen máshogy alakult, az amerikai adópolitika még furcsa fordulatokat vett a nyáron, az EU legnagyobb gazdaságai pedig a magyar vétót kikerülve úgy döntöttek, hogy saját maguk csatlakoznak a minimumadóhoz. De a példa jól mutatja: mindenki úgy kalkulált, hogy egy lelassuló döntéshozatalú, és jobbra tolódó USA mellett kell lavírozni 2023-tól.

Miért kellett ennyire sokáig várni?

A kulcsszó: Kalifornia. Egy elnökválasztáson senki nem foglalkozna a legnagyobb amerikai állammal, beírjuk jó előre a demokrata jelölt neve mellé, aztán később megnézzük, 20 vagy 30 százalékpont előnnyel nyert-e. Amikor viszont pár helyen múlik az alsóházi többség, akkor hirtelen máris fontos lesz az ottani 52 körzetből az a nagyjából tucatnyi, ami billegő. Ráadásul ott nagyon sokan szavaznak levélben, a levélszavazatokat pedig egészen november 15-ig befogadták, annyi feltétellel, hogy a választás napjáig fel kellett adni azokat postán. Emiatt aztán sok körzetben még egy héttel a választás után is 30-60 százalékos feldolgozottságnál tartottak.

A Szenátus eredményeire pedig azért kellett a választás hetének hétvégéjéig várni, mert Nevadában is befogadták még a választás napján feladott, később beérkező levélszavazatokat, Arizonában pedig csak a választás másnapján kezdték el vizsgálni a levélszavazatok aláírásainak hitelességét.

Hogy változhat az amerikai politika?

Az, hogy nem ugyanaz a párt adja az elnököt, a szenátusi és az alsóházi többséget is, egyáltalán nem szokatlan az amerikai politikában: az 1969 óta eltelt közel 54 évből 38-ban is így kellett kormányozni. Ami világos, hogy mit jelent, sok-sok kompromisszumot kell hozni.

Ahhoz, hogy egy javaslatból kész törvény legyen, a törvényhozás mindkét házán át kell mennie, majd az elnöknek is alá kell azt írnia. Ha nincs egység, akkor az elnök még mindig kormányozhat rendeletekkel – ahogy azt Obama és Trump is rendszeresen megtette –, de egy egyszerű törvénnyel ellentétben ezeket bíróság elé lehet vinni, hogy semmisítsék meg. És egyébként is, politikailag nem veszi ki jól magát, ha egy-egy sokak számára fontos ügyben az elnök egy személyben dönt.

AFP / MANDEL NGAN

Vannak viszont olyan pontok, ahol nem egyenlően oszlik meg a hatalom. Az adóztatás pont ilyen kérdés, ott csakis az alsóház javasolhat új szabályokat, a Szenátus ezeket csak kiegészíteni vagy módosítani tudja. Különböző vizsgálóbizottságokat is az alsóház állíthat fel, ami a média figyelme szempontjából sokat számít, szakpolitikailag nem igazán.

Ennél fontosabb az, hogy az elnöki jelöléseket viszont a Szenátusnak kell szentesítenie, tehát ha például a Legfelsőbb Bíróság valamelyik tagja lemond vagy meghal, és Biden szeretne egy liberális bírót kinevezni a helyére, azt a Szenátus nem tudja úgy blokkolni, mint ahogy Obama második ciklusának végén tette.

Fontos részlet az is, hogy a helyi törvényhozásokban szinte sehol nem jutott egyik párt sem teljhatalomhoz. Ez az állami szintű politikai ügyeken túl azért is számít országos szinten, mert így a választás lebonyolításának szabályaiba nem nyúlhat bele egy-egy kormányzó.

De eddig szinte csak arról volt szó, hogyan tehetnek egymásnak keresztbe a pártok, miközben a lényeg épp az, hogy kompromisszumokra szükség lesz. Itt jön képbe az, hogy 2010-ben, amikor az alsóházban a demokraták óriásit buktak, és muszáj volt a két pártnak egyezségre jutnia legalább néhány alapvető adóügyben, Obama Bident bízta meg a tárgyalások vezetésével, és sikerült is olyan egyezségre jutni, amelyet mindkét párt elfogadott. Biden az elmúlt fél évszázad jelentős részét amúgy is a Szenátusban töltötte, folyamatos kétpárti egyezkedésben. A rutinja megvan, a kérdés az, egy ennyire megosztott politikai életben mennyire hajlik bármelyik képviselő is a pártok közötti megegyezésre.

Az elmúlt évek a republikánus oldalon nem a kompromisszumkeresésről szóltak, most érdemes megvárni, hogy a trumpista vonal vereségével vajon visszatérnek-e ahhoz a gyakorlathoz, hogy legalább a közepesen fontos ügyekben nem élből vetik el, amit Biden szeretne, hanem megpróbálnak tárgyalni. Izgalmas lesz az is, hogyan befolyásolja ezt az egészet, ha már most bedurrantják a republikánus előválasztási kampányt, egymásnak esik-e Donald Trump és a jobboldal új sztárja, Ron DeSantis floridai kormányzó, akit a baloldal előszeretettel hív úgy, hogy „Trump, csak aggyal” – egyikük sem tagja persze a törvényhozásnak, de az, hogy az őket pártoló képviselők hogyan képzelik el a munkát.

Ron DeSantis Florida állam republikánus kormányzója beszédet mond újraválasztása után Tampában 2022. november 8-án

MTI / AP / Rebecca Blackwell

A jobboldal reménysugarai

Három fő okra vezethető vissza az, hogy a republikánusok legalább az alsóházat megnyerték. Ebből az egyik puszta hatalomtechnika: 2020-ban nagyon sok számukra kulcsfontosságú államban kerültek a helyi törvényhozásban hatalomba, márpedig ez után döntöttek a választókörzetek átrajzolásáról, és nem szerénykedtek.

Aztán ott van Florida. A korábban billegő állam már 2016-ban és 2020-ban is Trumpot választotta, mostanra viszont republikánus terep lett: a 28 körzetből 20-at is a jobboldal vitt el (Marco Rubio 16 százalékpont előnnyel nyerte a szenátusi helyet, DeSantis kormányzói győzelme pedig még nagyobb volt).

És végül egy általában stabil demokrata bázis, New York. A demokraták túl mohóak voltak a választókerületi térkép átrajzolásánál, a bíróság visszadobta a javaslatukat, ehelyett egy sokkal kiegyenlítettebb térkép maradt. Majd ezek után az ottani republikánusok jobban teljesítettek a New Yorkban megszokottnál, így a 26 helyből 11-et elvittek.

A georgiai választás tétje

December 6-án Georgiában második fordulót tartanak, az ottani szabály ugyanis az, hogy ha az első körben a kisebb pártok jelöltjei annyi szavazatot elvisznek, hogy a győztes sem kap 50 százalékot, akkor az első két helyezettről még egyszer szavaznak. Ha a demokrata Raphael Warnock megőrizné a szenátusi helyét, akkor a pártja már kétfős többségben volna.

Ez pedig nem csak azért fontos, mert így betegség miatt nyugodtan hiányozhat egy szenátor egy szavazásról, sőt, egy haláleset sem borítaná a demokrata többséget. Hanem azért is, mert így egy fokkal kisebb befolyása lenne Joe Manchinnak, Nyugat-Virginia demokrata szenátorának, aki az elmúlt két évben, amikor ő volt a mérleg nyelve, sok alkalommal puhította fel Biden terveit.