Tényleg fenntarthatatlan lenne a magyar nyugdíjrendszer?

Nyugdíj lesz, csak az a kérdés, hogy mennyi

A legfrissebb EU-s előrejelzések szerint Magyarország GDP-arányos nyugdíjkiadásai 2070-re várhatóan 12% körül alakulnak. Bár ez jelentős növekedés a mai 7-8%-hoz képest, és komoly kihívást jelent majd a gazdaságnak, önmagában ez a szint nem példa nélküli. Számos nyugat-európai ország (pl. Franciaország, Spanyolország, Ausztria) már ma is ennél magasabb arányban költ nyugdíjakra. A túlzott aggodalom helyett tehát inkább arra érdemes fókuszálni, mit jelent ez a változás, és hogyan készülhetünk fel rá.

Meddig nyújtózkodhatunk? A fenntartható nyugdíjkiadás mércéje

Mitől fenntartható egy nyugdíjrendszer? Legegyszerűbben megfogalmazva attól, ha a nyugdíjakra befolyó járulékok fedezik a kifizetéseket. Ha csak ezt nézzük, a magyar rendszer már ma sem állná ki a próbát, hiszen a nyugdíjkassza önmagában hiányos. Ezt a hiányt azonban a központi költségvetés más bevételeiből pótolják ki, így a rendszer működése zavartalan, és a nyugdíjasok ebből közvetlenül nem éreznek semmit.

De mégis hol húzódik a határ, mikor mondhatjuk egy országra, hogy túl sokat költ nyugdíjakra? Bár nincsen bűvös szám, amitől egy rendszer összeomlana, a nemzetközi gyakorlat azért mutat némi irányt. Képzeljük el a nemzeti összterméket (GDP) egy nagy tortaként. Ha egy ország a torta 10-13%-át fordítja nyugdíjakra, az általában még egy kényelmes szeletnek számít, ami belefér, feltéve, hogy a gazdaság pörög és sokan dolgoznak. Európa nagy része ebben a sávban mozog, és a Magyarországra, 2070-re jósolt 12%-os arány is ide esik, tehát ez még a kezelhető kategória.

Azonban ha a nyugdíjszelet ennél nagyobbra, 13-15% fölé hízik, az már figyelmeztető jelzés. Ilyenkor a kassza nehezebben jön ki a pénzéből, és általában már jönnek a reformok: emelik a korhatárt, hozzányúlnak a nyugdíjemelés módjához, vagy más állami zsebekből kell kipótolni a hiányt. Spanyolország például konkrétan meg is húzta a határt 13,3%-nál: ami efelett van, arra plusz bevételt kell találniuk.

A 15% feletti kiadási szint már komoly aggodalomra adhat okot. Azok az országok, amelyek tartósan a GDP ekkora, vagy még nagyobb hányadát fordítják nyugdíjakra, jelentős finanszírozási kockázatokkal néznek szembe. Ahogy azt Olaszország vagy a múltban Görögország esete is mutatta, egy ilyen magas kiadási szint kezelése gyakran drasztikus intézkedéseket tesz szükségessé a rendszer stabilitásának megőrzése érdekében.

A 2070-re várt 12%-os magyar szint tehát önmagában még nem a világvége. Nem jelent automatikusan összeomlást, de egyértelműen jelzi, hogy a nyugdíjrendszer a jövőben jóval nagyobb terhet ró majd az országra, mint amit ma megszoktunk.

A helyzet kezelésére nemzetközi szervezetek, mint az OECD konkrét ajánlásokat is megfogalmaztak Magyarország számára a nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatóságának biztosítása érdekében.

Az OECD javaslatai között szerepel a nyugdíjkorhatár további emelése, követve a várható élettartam növekedését, valamint a korai nyugdíjba vonulási lehetőségek szigorítása, ideértve a népszerű „Nők 40” program felülvizsgálatát is.

Fontos lépésként javasolják az idősebb korosztályok (55-74 évesek) foglalkoztatásának ösztönzését. A juttatások oldalán az OECD a nyugdíjak értékállóságának javítását szorgalmazza, például a bérek növekedéséhez való szorosabb igazítással – amihez viszont a finanszírozási források bővítésére (akár járulékemeléssel) vagy más adóbevételek bevonására is szükség lehet.

Javasolják továbbá a nyugdíjpénztárak szerepének erősítését a rendszerben, valamint a demográfiai kihívások kezelésére a termékenységet ösztönző családpolitikai intézkedések folytatását. A javaslatok egy komplex csomagot képeznek, amely a rendszer hosszú távú egyensúlyát célozza.

Hogyan kezelik a nyugdíjterheket mások?

Az öregedő társadalmakban a kormányok világszerte számos eszközt alkalmaznak a nyugdíjrendszerek fenntarthatóságának biztosítására. Az egyik legelterjedtebb módszer a nyugdíjkorhatár emelése, ami késlelteti a kiadásokat és növeli a befizetési időszakot. Emellett gyakran módosítják az indexálási szabályokat, vagyis azt, hogy a már folyósított nyugdíjak milyen mértékben emelkedjenek. Míg a tisztán inflációkövető modell (mint a magyar) költségkímélő, a nyugdíjak relatív értékvesztésével járhat, addig a béreket is figyelembe vevő indexálás drágább, de emeli az életszínvonalat. Sok helyen alkalmaznak automatikus stabilizátorokat is, amelyek a rendszer szabályait (pl. korhatár, emelés mértéke) automatikusan a demográfiai vagy gazdasági változásokhoz igazítják.

A másik fő irány a rendszer szerkezetének és finanszírozásának átalakítása. Egyre több ország erősíti a többpilléres rendszert, ösztönözve vagy akár kötelezővé téve a magán- és foglalkoztatói nyugdíjmegtakarításokat (lásd Egyesült Királyság, Hollandia, balti államok), hogy megosszák a terhet az állami rendszerrel. Ezzel párhuzamosan igyekeznek szélesíteni a finanszírozási bázist is: magasabb járulékokat vethetnek ki, visszaszoríthatják a feketemunkát, vagy más adóbevételeket (pl. általános adók Franciaországban, költségvetési transzfer Ausztriában) vonhatnak be a rendszerbe. Németország például egy állami tőkealapot hoz létre a jövőbeli terhek enyhítésére. Ezek az eszközök általában együtt, komplex reformcsomagok részeként jelennek meg.

Olaszország, amely Európa egyik legidősebb társadalmával küzd, a GDP több mint 15%-át költi nyugdíjakra. Az ország jó példa arra, hogyan lehet megbirkózni a magas kiadásokkal. Az olaszok a rendkívül magas, 33% körüli járulékkulcsra támaszkodnak, de még ez sem elég, az államkasszának is hozzá kell járulnia a rendszer finanszírozásához.

A fenntarthatóság érdekében Olaszország több kemény reformot is végrehajtott az elmúlt évtizedekben, fokozatosan átállnak egy olyan rendszerre (NDC), ahol a nyugdíj jobban arányosul a befizetett járulékokkal, a nyugdíjkorhatárt 67 évre emelték, és ezt automatikusan hozzáigazítják a várható élettartam növekedéséhez.

Emellett jelentősen szigorították a korai nyugdíjbavonulás feltételeit is. Úgy tűnik, ezek a lépések hatásosak és az előrejelzések szerint a GDP-arányos kiadások egy 2036 körüli csúcspont után hosszú távon csökkenő pályára állhatnak. Az olasz példa jól mutatja, hogy a magas nyugdíjkiadások kezelése komoly terhet ró a munkavállalókra, és ha ez önmagában nem elegendő, csak fájdalmas, de szükséges reformokkal lehet elkerülni a rendszer egyensúlyának felborulását.

Mit tehetünk ma? Az öngondoskodás növekvő jelentősége

Bár nehéz pontosan megjósolni, milyenek lesznek a magyar nyugdíjak 2070-ben, vagy akár csak 2050-ben, egy dolog a jelenlegi trendek és a várhatóan növekvő terhek alapján szinte biztosra vehető, hogy a nyugdíjasok helyzete aligha lesz jobb a mainál.

Sőt, arra is érdemes felkészülni, hogy a relatív életszínvonaluk – a dolgozó társadalomhoz képest – könnyen tovább is romolhat. Az állami nyugdíjrendszer önmagában várhatóan nem lesz képes biztosítani azt a jövedelmi szintet, amit az aktív évek alatt megszoktunk.

Mindezek fényében az öngondoskodás szerepe felértékelődik; nem csupán egy lehetőség, hanem a jövőbeli anyagi biztonság egyik alapfeltétele lehet. Aki szeretné idős korában is megőrizni életszínvonalát, annak érdemes tudatos lépéseket tennie. Ennek első eleme a tervezés: hasznos felmérni a várható állami nyugdíj összegét, és megbecsülni, mekkora kiegészítésre lehet szükség a kívánt életszínvonal eléréséhez.

A korai kezdés jelentős előnyt biztosít. A kamatos kamat hosszú távon érvényesülő hatása miatt akár kisebb rendszeres összegek félretételével is számottevő vagyon halmozható fel évtizedek alatt.

Fontos szempont az állami támogatások kihasználása is. A jelenlegi szabályozás adóvisszatérítéssel ösztönzi a dedikált nyugdíjcélú megtakarításokat (ÖNYP, NYESZ, Nyugdíjbiztosítás), amely évente akár 280 ezer forintot is jelenthet a megtakarító számára. Ennek figyelmen kívül hagyása potenciális hozamtól foszthatja meg az érintetteket.

Érdemes megjegyezni egy fontos különbséget a nyugdíjcélú megtakarítások között: míg az önkéntes nyugdíjpénztárak (ÖNYP) és a nyugdíj-előtakarékossági számlák (NYESZ) esetében a megtakarításhoz való hozzáférés az aktuálisan érvényes nyugdíjkorhatárhoz kötött (ami a jövőben emelkedhet), addig a nyugdíjbiztosításoknál a szerződéskötéskor érvényes korhatár (jelenleg 65 év) a mérvadó. Ez utóbbi tehát nagyobb kiszámíthatóságot jelenthet a hozzáférés időpontját illetően.

Végül pedig a kitartás és rendszeresség a hosszú távú siker záloga. A következetesen, havonta félretett összegek idővel jelentős vagyont képezhetnek, hozzájárulva az időskori anyagi stabilitáshoz.