Bartók Béla: A csodálatos mandarin, A fából faragott királyfi, A kékszakállú herceg vára
Koreográfus: Román Sándor, Lőcsei Jenő
Rendező: Szinetár Miklós
Karmester: Kovács János
Magyar Állami Operaház, 2006. március-április

Jelenet A csodálatos mandarinból © Éder Vera/Magyar Állami Operaház

Az előzetes hírverés botrányt előlegzett: egyesek azt jósolták, a jogok kezelője le fogja tiltani az előadást. Nos, nem tiltotta, de elhatárolódott a produkciótól. Most, a premier után már nem az a fontos, hogy a szigorú jogkezelőnek, Vásárhelyi Gábornak igaza van-e, hanem az, hogy ami mostantól Bartók neve alatt látható az Ybl-palotában, az sem a kort, sem a komponista szellemét nem jeleníti meg.
Talán méltóbb lett volna mindegyik alkotás legjobb vagy legmodernebb interpretációját föleleveníteni.

A legkevésbé zavaró, hogy a hagyományos előadási sorrendet megváltoztatták, mert Szinetár Miklós, aki a teljes estét rendezőként jegyzi, a férfikor stációiként fogja fel a három darabot. Így A fából faragott királyfi a fiatalság, A csodálatos mandarin az érett férfikor szimbóluma, A kékszakállú herceg várában pedig az alkony mutatkozik meg. A 21. századra sűrűn hivatkozó koreográfusok és a rendező Meyerhold látványvilágát, a 20. század első felében még forradalmian új, mára muzeálisnak tetsző színházi látványt választották az estéhez (a díszlet Khell Zsolt munkája). A fából faragott... és A csodálatos mandarin a művek különféle színvonalú félreértelmezése. A tündérmese derűs szimbolizmusának nyoma veszett. Ha valaki most találkozott A fából faragott királyfival először, nem hiszem, hogy a függöny lehulltával képes volt koherens történetet fölidézni, Román Sándor koreográfus úgy összekuszálta a szereplők funkcióját, a történet szálait. A csodálatos mandarin más minőség, sajnos a skálán alább. A lány megsokszorozása (koreográfus: Lőcsei Jenő) azt sugallja, hogy típus-ribanccal van dolgunk, holott az eredeti konfliktus éppen az, hogy ezt a lányt átformálja a Mandarin győzhetetlen vágya.

A máskor elsőként elhangzó mű, A kékszakállú herceg vára tehát az előadás végére került. A prológ elhangzik, majdnem elviselhetetlenül dagályosan. A stilizált színpadképet valóságos tárgyak ellenpontozzák, például egy meglehetős méretű íróasztal és egy pamlag. Pamlag állt Juronics Tamás új, szegedi Kékszakállújában is, a szigorú síkokba rendezett kulisszák között azt a funkciót kapta, hogy magányos szigetként Juditot a saját világára emlékeztesse. Ott egy tükrös öltözőasztalka mögé roskad le a Kékszakállú. A néző által nem látható tükrében a múlt nyomasztó képei tükröződnek a főhős arcán. Itt egy barátságtalan pasas unatkozik az asztal mögött, egy-egy könyv, talán napló lapjait pergeti, miközben Juditja a heverőn hanyatt fekve énekel, bemutatva, lám, a magyar énekesnők is tudják ezt a kunsztot. Judit egyébként 21. század jegyében nem kulcsokat kap, hanem távirányítókat. A páratlanul gazdag herceg kincseit egy, a Faustból kölcsönzött, tekla gyöngyökkel teli ládikó jelképezi. A titkos kertet ábrázolandó, kikölcsönözték a virágszirmokat fúvó gépet a Kovalik rendezte előadásból, színpad-széles, óriás tükrét meg három darabba szabva látjuk viszont a záróképben. A zenekari árokban a sokat próbált, számos Bartók-felújítást abszolváló Kovács János irányítja a zenekart. A hallgató tulajdonképpen maradandó élményt kap.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely