Beethoven és Schubert művei
Zeneakadémia, április 12.

Klukon Edit és Ránki Dezső. Furcsább, mint különleges © Gramofon

Klukon Edit és Ránki Dezső a Zeneakadémián inkább furcsa, mint különleges zongoraestet adott. Műsorukon négykezes zongoraművek szerepeltek, s e kompozíciók alapján az a benyomás alakulhatott ki a hallgatóban, hogy a „kismester” Beethovennek semmi esélye kibújni a nagy Schubert árnyékából. Ez az emészthetetlen zenetörténeti paradoxon súlyos teherként nehezedett a koncertre; a Gramofon Zenekritikai Műhely kritikusa szerint emiatt nem is teremtődött meg az est kívánatos egyensúlya.

A két pianista, Klukon Edit és Ránki Dezső számára nem jelentett kihívást a koncert első fele. Elég élénken emlékszem Messiaen-, Liszt- és Dukay-előadásaikra ahhoz, hogy a Beethoven-ritkaságokból összeállított első félidőt afféle bemelegítésnek érezzem. Elhangzott egy habkönnyű, kéttételes szonáta, s ha nem tudnánk, hogy a mű 1796-97-ben keletkezett, és a szerző még opus-számmal (op. 6) is megtisztelte, azt hihetnénk, hogy juvenáliával van dolgunk. A darab problémamentes, felhőtlen hangütése és technikai szolidsága érthető a kompozíció funkciója felől: alkalmi, pedagógiai műről van szó, s mint ilyen, nem a koncertpódiumokra kívánkozik, inkább a polgári szalonok és az arisztokrata zeneszobák intim hangulatához igazodik. Hasonló a helyzet az Eroica-szimfónia szomszédságában keletkezett Három indulóval is (op. 45) és az opus-szám nélküli Ich denke dein variációsorozattal. Utóbbi tónusát emlékkönyvbe illőnek tarthatjuk, s a koncertismertetőből tudható, hogy Beethoven a Brunszvik-nővérek emlékkönyvébe be is jegyezte a sorozat első négy variációját. A koncert első felét egy ifjúkori mű zárta, az 1791-92-ben, még Bonnban komponált Nyolc variáció Waldstein gróf témájára. Mint a megelőző művek, ez is kis léptékű, mire belemelegednénk, már véget is ér. Miközben megtapsoljuk a két művészt, felidézzük magunkban a majdani Waldstein-szonátát, s a szünetet ezzel a kellemes érzéssel várjuk.

Ezek az alkalmi kompozíciók igencsak alkalmasak voltak a négykezes zongorázás buktatóinak felismerésére. Mert a műfaj teljesen más követelményeket támaszt és súlyosabb lemondásokkal jár, mint a hagyományos kamarazenélés. A hangszer adottságai részben elfedik a gondokat, egy abszurd példa azonban világossá teszi, hogy miben is áll ez a probléma. Képzeljük el, mi történne, ha a két előadó nem zongorán, hanem hegedűn játszana. Világos, hogy ez a helyzet szinte teljesen leszűkíti a pillanatnyi ihlet és az improvizáció mozgásterét, a darabot egy előre elkészített tervrajz szerint prezentálja a két művész. Tökéletesen be kell állítani a dinamikát, az egyik zongoristának vakon meg kell bízni a másik pedálhasználatában, a finom ritmusingadozásokat jó előre be kell próbálni. Most nincs idő egy hangra rácsodálkozni, egy motívum felett elmerengeni, s ha tegnap egy témáról a tavaszi erdők illata jutott eszembe (eszünkbe), akkor annak ma este is így kell lenni: nem hozhatom partneremet kényelmetlen helyzetbe egy viharos tenger látomásával. Ráadásul ezek a Beethoven-művek valahogy makacsul háromszólamúak voltak, mintha a szerzőt egyáltalán nem érdekelnék a négy kézben rejlő lehetőségek.

Az előzményekhez képest óriási meglepetést okozott Schubert C-dúr szonátája, a Grand duo (D 812). Az előadásban nyomát sem találtuk a merevségnek, és elégedetten nyugtázhattuk azt is, hogy a szerző meglátta és kiaknázta a „médiumban” rejlő kompozíciós lehetőségeket, s olyan nagy formátumú, szimfonikus igényű kompozíciót alkotott, mely méltó a legnagyobb Schubert-művek társaságára. S mint az igazi, nagy művészeknél, értelemszerűen most is szárnyakat kapott az interpretáció, szebbnél-szebb belső szólamokra, finom árnyalatokra, az ihlet jelenlétéről árulkodó, játékos és mély pillanatokra figyelhettünk fel. Ez az előadás egyszerre bizonyította be, hogy a darab ízig-vérig zongoramű, miközben igazat adott Schumannak is, aki egy szimfónia tervét látta meg a műben.

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely