Kodálytól Kodályig
A jubileumi évben szinte magától értetődő, hogy Kodály Zoltán művei hangsúlyosan jelennek meg a hazai hangversenytermekben. A Háry János koncertszerű előadása – amit a Gramofon Zenekritikai Műhely tagja is meghallgatott – az életmű poétikus vonásait, de a népköltészet erejét is hangsúlyozta.
Kodály Zoltán: Háry János
Karmester: Fischer Ádám
április 1., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Háry János lovasszobra Szekszárdon Nagyotmondó hősünk © Gramofon |
Már az 1926-os ősbemutató után szóvá tették néhányan, hogy túl sok a próza a daljátékban. Kodály tudta, sőt Radnai Miklós igazgatónak ki is jelentette, hogy a Háry még nincs teljesen kész. Komponált még hozzá nyitányt, kórust, de valószínű, hogy a mindenkori előadók affinitásában is bízott: fejlődik, csiszolódik a mű. A Háryt tehát sokféleképp lehet elképzelni: kiemelve a kisgyermekeknek való leporelló-könyvecskék világából, és a fantázia szabadságának tág teret adva, mint tették a franciák a Montpellier-i, kísérletező és felfedező kedvéről híres színházban. Vagy a közelmúltba ágyazva, ahogy a kecskeméti Katona József Színházban oldották meg. (Vessen meg az olvasó, mindkét, határozottan „más” előadás kedves számomra.)
Hogy lesz egy ennyire dinamikus zenés színjátékból koncertszerű előadás, minimális szcenírozással? Ezt nehéz elképzelni. A szcenírozás a hangversenyteremben két dologra szorítkozott: tucatnyi néptáncos forgolódott a pódium előterében, Hegedűs D. Géza pedig különböző pontokon fölbukkanva beolvasta a „sztorit”, vagyis a prózai részekből Várady Szabolcs által szerkesztett, erősen modernizált összekötőszöveget. Ez nem segített azoknak, akik nem ismerték a Háry cselekményét, akik viszont igen, azok bosszankodhattak, minek akasztja meg a zenét.
A Magyar Rádió zenei együttesei (zenekar, énekkar, gyerekkórus) nagyszerű teljesítményt nyújtottak. Fischer Ádám fantasztikus színeket hozott ki a zenekarból; abban a ritka élményben volt részünk, hogy a muzsika térbeli látvánnyá szerveződött. Ha lehunyt szemmel ültünk a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem zsöllyéjében, a falak eltűntek, tágas csatamezőt és nagyabonyi tornyokat láttunk. Értettük: a derék obsitos nem lódít, hanem a nehéz élet talán egyetlen fényűzését, a fantázia költészetét tárja elénk.
Örzse szerepében Németh Judit mutatkozott be. Ha mégis lenne egy igazi Háry-felújítás a közeljövőben, aligha képzelhető el nélküle. Az arányok meg is változtak: ő lett a koncert igazi hőse, s nem Perencz Béla kissé halovány Háryja. Igaz, ez a verzió kevés lehetőséget adott a figura kibontására, hiszen ott volt a másik obsitos, a mesélő: Hegedűs D. Géza. Massányi Viktor Marci bácsiként Monostatost alakította. Cserna Ildikó, Geötz Judit és a kórusok híven és stílusosan szolgálták az előadást.
Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely
Mindennapi zenénk
A Concerto Köln után két nappal egy másik világhírű, korhű hangszereken játszó együttest hallhattunk a Művészetek Palotájában. A műsorösszeállítás és a muzsikálás hőfoka, valamint a professzionizmus tekintetében a berlini Akademie für Alte Musik hasonlónak mutatkozott néhány száz kilométerrel nyugatabbra működő társához. De a különbségek is jócskán megmutatkoztak.
Gyanús körülmények a Mozart Maratonon
Gyanakszom, mert a második Mozart Maratonra azok is eljöttek a Millenáris Teátrumba, akik legfeljebb világsztárnak kikiáltott macskajancsik előadásaira szoktak kivonulni. És úgy sóhajtoztak – „ah, milyen nagyszerű volt…” – mintha a néhai hercegné, Diana ravatalánál állnának, csodálva a halottas toalettet. A kampány hál’ isten nem ad hozzá és nem vesz el: a Mozart Maraton másodszor is nagyszerű volt.
Hűtött szenvedélyek a koncertteremben
Húsvéthoz közeledve a Tamás templom szelleme költözött a Művészetek Palotájába. Még Carlos Mena elképesztő kontratenorjától zengett a hangversenyterem, amikor a Gramofon Zenekritikai Műhely kritikusa beült a Collegium Vocale Gent koncertjére – néhány nappal azelőtt, hogy Schiff András vezényelte volna ugyanitt a Máté-passiót.
Bírta a magyar jazzt a finnyás londoni publikum
Zsúfolásig telt ház előtt mutatkozott be az altszaxofonos Tóth Viktor tercettje a gitáros Oláh Szabolccsal megtoldva. A közönség zömét nem az emigránsok, nem a Cityben taroló pesti ifi-bankárok, még csak nem is a londoni kórházakban hétvégi ügyeletet vállaló magyar agysebészek, hanem bennszülött angolok tették ki.
Király volt a királyi zene
A világhírű szólisták és zenekarok között két, a 17-18. század zenéjére szakosodott német együttes – Concerto Köln, Akademie für Alte Musik – gazdagította a tavaszi fesztivál programját. Nagy öröm ez a recenzensnek. Nemcsak, mert nem csalódott bennük, hanem azért is, mert professzionális muzsikálásuk több érdekes gondolatot is felvetett.
