Bartók+Párizs – Miskolci Nemzetközi Operafesztivál
Debussy, Bartók és Poulenc művei
Június 15., Miskolc

Claude Debussy Jól beszélik a nyelvét © Gramofon

A XIX. és XX. század fordulóján a hisztéria elterjedt, divatos betegségnek számított; Sigmund Freud és Carl Jung fontosabb művei és kezelési eljárásai már ismertek. Ebben a közegben keletkezett Debussy operája, a Pelléas és Mélisande. Drame lyrique – határozta meg darabjának a műfajon belüli hovatartozását a szerző. Hősnője egy titokzatos lány, aki magányosan bolyong az erődben, valamiféle feldolgozatlan traumát hordozva magában. Amikor Golaud rátalál, először hisztérikusan utasítja el az érett férfit. A három főszereplőt elfojtott, ugyanakkor szélsőséges indulatok vezérlik: Mélisande be nem vallott múltjával és vágyaival, Golaud a jelennel nem tud mit kezdeni, Pelléas pedig egész önmagával. Nem a cselekmény, hanem a hangulatok határozzák meg a zenei fejlődést – ebben az értelemben Debussy operája valódi impresszionista alkotás. Az impresszionizmussal jól megfért a Miskolci Nemzeti Színház nyári színháza, ahol Kocsis Zoltán az első Pelléas-előadást vezényelte (a másodikat Budapesten, a Művészetek Palotájában). Egy sajtóközlemény szerint Kocsis és a Nemzeti Filharmonikusok Debussy valamennyi zenekari művét megszólaltatták már, az opera azonban hiányzott a „trófeák” közül. Az együttes anyanyelvi fokon beszéli Debussy zenéjét, amelyhez a vászontető alá „beszóló” madarak hangja pompásan illett (a beszűrődő kocsmai zaj kevésbé). Francia vagy legalábbis a nyelvterületen működő énekeseket kértek föl a főszerepekre. Mélisande-nak a Svájcban élő örmény származású Juliette Galstiant, Golaud-nak Vincent Le Texier-t, Pelléasnak Gérard Theurel-t, Arkelnek pedig Alföldi Róbert szegedi Mefisztóját: Jérôme Varnier-t. Nem csodahangok, a Golaud és Pelléas anyja, Geneviėve szólamát éneklő Meláth Andrea mellett különösképpen nem, de minden hangsúly pontosan a helyére került, ami egy – Magyarországon sajnos ritka – francia nyelvű, koncertszerű előadásban igen lényeges elem. Nem volt könnyű földolgozni ezt a monumentális és megrendítő előadást – idő sem, hiszen a program sürgetett.

A nagyszínházban Poulenc Az emberi hang című darabja és Bartók egyetlen operája, A kékszakállú herceg vára következett. A Cocteau szövegére készült Poulenc-egyfelvonásosban egy szakítás fültanúi vagyunk. Csupasz fehér falak, egy kórházi ágyra emlékeztető fekhely és egy bizonyos telefontársaságra jellemző színben pompázó készülékek között súgja, kiabálja, zokogja, hízelgi szinte az extázisig fokozódó hangulatban az énekes monológot Wendy Willer. Egy néma szereplőt is behoz a játékba Kovalik Balázs rendezése: egy rejtélyes szépfiút, egy Chance Wayne-szerű, középkorú nők alkalmi vigasztalásából élő fickót. Nagy várakozás előzte meg Kovalik Balázs friss Kékszakállú-rendezését. Itt egy kisgyerek a bónusz, a színpadra termett fiúcska mondja el a prológust, majd végigkíséri a herceget az ajtók kálváriájának stációin.

Ezen a napon a nézőnek is állóképességét kellett bizonyítania, mégis így vált teljessé a program íve. Debussy hősnője nem csak abban rokona Bartókénak, hogy fölakad szép selyemszoknyája. Rokona, de azért nem hasonmása. Mélisande hisztériája passzív, Judité aktív, pörgő, de mindkettő mélyén az önzés munkál. Bevallom, minden túlgépesítettsége ellenére mélyebbnek, felnőttebbnek érzem Kovalik előző, a budapesti Operaházba készült Kékszakállúját. Ha az nehezen utaztatható, ez könnyedén, mert a díszlet csupán egy színpadméretű, alakját és helyzetét számtalanszor változtató, ezüstfehér lebernyeg. Korábban Markó Iván balettjeiben, nemrég Juronics Tamás Csodálatos mandarinjában működött a textil ennyire esztétikusan. Bretz Gábort hallottuk Kékszakállú hercegként: jelentős énekes pálya épül tovább minden alakításában. Mester Viktória játszotta Juditot: a szólam még nem teljesen az övé, de hamarosan az lehet. Az ehhez hasonló előadások adják meg egy fesztivál igazi értékét. Kísérletek, régi művek újrafelfedezései jól szolgálják a közönség épülését.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely