© Gramofon

A művész szép gesztussal ajánlotta koncertjét a híres magyar zeneművészet szerzőinek, előadóinak és karmestereinek (ebben a hármas felosztásban). A nyájas tiszteletkörök ugyanolyan hízelgőek voltak, és ugyanolyan szívesen hittük el őket, mint amikor anno versenyt „tisztelt” Zubin Mehta és Ravi Shankar, Yehudi Menuhin és Jean-Pierre Rampal – hasonlóképpen méltatva egymás zenei kultúrájának gyöngyszemeit.

Ami ezután következett, akár egy valóra vált álom. Egy részét persze előre lehetett tudni. A művész hangszere, a száród ugyanis egy csoda. Megjelenésének, hangzásának gyönyörűségét élvezve a rajongók habozás nélkül készek elhinni azokat a történeteket, melyek szerint a nagy indiai zenemesterek – a halhatatlan és szent Mián Tánszennel az élen – évszázadokkal ezelőtt életre keltették a köveket énekükkel. Az indiai zenét óvatosan kóstolgatók pedig a hangszernek olyan játékosát ismerték meg ezúttal, aki az indiai kultúrát egyenesen az európai közönség szívének címezte. Amjad romantikus, már-már szentimentális énje mutatkozott meg ezen az estén, ráadásul az indiai zenészek jellegzetes rapszodikus hajlamával fűszerezve. Az indiai klasszikus zenei koncert ugyanis hajlamos a pillanatonkénti változásokra. Ha egy indiai művész koncertre készül, gyakran a színpadra lépésig nem tudja biztosan, milyen kompozíciókból állítja össze aznapi műsorát. Amjad egyrészt rettentő tapintattal kezdte koncertjét, hiszen ahelyett, hogy rögtön sűrű rága-játékba kezdett volna, inkább indiai népdalok hangszeres feldolgozásaival, illetve feleségének írt szerenáddal kínálta meg a közönséget – könnyedén lüktető háromnegyedben, és inkább a jazzben ismerős téma-szóló-téma szerkezettel.

Klasszikus rága-előadásra tulajdonképpen nem is került sor a szűk egyórás első részben, csupán a szünet után. Ám ez is meglehetősen formabontóra sikeredett, hiszen a hagyományos Áláp tétel parlando és a Jhor tétel egyszerű páros ritmusú kidolgozását követően a harmadik, Gat tétel előtt a művész egy merőben szokatlan, saját maga által komponált rágát konferált fel Ganesha tiszteletére. Rendhagyó, de ezúttal mégis működő gesztusnak bizonyult ez, hiszen kontrasztjaival remekül megcsillantotta a Trafó közönsége számára az indiai zene sokszínűségét.

A szólista erényei között mindenképp ki kell emelni szuggesztív alkatát. A tablás kísérő, Sanju Sahai – fiatal ütőhangszeresként – lelkesen követte a világos és olykor hangzatos gesztusokat. Amjad Ali Khan az indiai zene mestere, aki tisztában van tudásának lehetőségeivel és felelősségével is, és a lehető legjobb értelemben használja ezt az erényt. Instrukciói – a „gyere velem” cinkos gesztusával –, olykor rövid, egyszavas felszólításai annyira kedvesen és jótékonyan noszogatták kísérőjét, hogy szinte egy mesterkurzus intim közegében érezhettük magunkat. Egyszerű fej- és szemmozdulatairól Leonard Bernstein jutott eszembe, amint a Pulykaügetést vezényli – kézmozdulatok nélkül.

Szép, makulátlan, és ami a legfontosabb: egyedien nekünk szabott koncert hangzott el – maradandó élmény.

H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely