Adam Pieronczyk–Anthony Cox Quartet
január 26., Take Five jazzkocsma

Adam Pieronczyk A végére lankadó figyelem © Jerzy Bartkowsky

A Take Five 2007. december 7-én nyílt meg, az ott eddig fellépett előadók közt találjuk a European Mantrát, a Juhász Gábor Triót, a Tzumo Electronic Dreamst, a Fekete-Kovács Kornél Quintetet, Szakcsi Lakatos Bélát, Babos Gyulát, Dresch Mihályt és Barabás Lőrincet, vagyis a magyar jazz fősodrához tartozó ikonokat és ikonjelölteket. Ez rendben is van így. A Pieronczyk és Cox nevével fémjelzett csapat meghívásával egyebek mellett azt is jelezni kívánták a klub programszervezői, hogy az sem kizáró tényező, ha egy előadó az avantgárd irány felé tolódik el. Ők ugyanis nemcsak a „stílusos” és „szenvedélyes” jazzrajongókat várják a Paulay Ede utcába, hanem a Jazz legkülönbözőbb híveit.

Nem volt ugyan telt ház ezen a szombat estén, de szinte minden asztalnál ültek. Szakmabeliek, akik jól tudták, mit tett le eddig az asztalra a lengyel szaxofonos és amerikai bőgős kollégája, és nyíltszívű fiatalok, akik kíváncsian várták, most mit tesz le az asztalra ez a négyes. Nagyjából kétszer negyvenöt percben csupa új, még címadásra váró szerzemény hangzott el, melyekből kiderült, hogy Adam Pieronczyk, a Krakkóban élő tenorszaxofonos remek komponista és kiválóan képzett muzsikus – ahogy mindhárom társa is az. A harmóniahangszer hiányának dacára telt hangfolyamok hömpölyögtek felénk a színpadról, és már az első percektől magas energiatartalmú anyagot vehettünk magunkhoz. A muzsikusok összeszokottságának jeleit is érzékelhettük a pontos váltásokból, ami azért is figyelemre méltó jelenség volt, mert a kvartett ugyan legtöbbször a téma–szólók–téma–lezárás sémát követte, de szabad játékmodoruk cseppet sem tette triviálissá, hol következnek a szerkezeti határvonalak. A ritmusszekció kezeiben is önálló életet éltek a hangszerek: a bőgős Anthony Cox mintha különálló dallamíveket pengetett volna, s előszeretettel kalandozott a felsőbb lágékba; Pieronczyk honfitársa, Krzysztof Dziedzic dobos gyakran vette kezébe a filcfejű verőt (ez jellemző a szabad zene híveire), és könyökével a dobbőrt nyomva játszott a hangmagassággal. Ezzel együtt sosem léptek ki szerepükből, megőrizték, és együtt biztosították a többieknek a tempót, a lüktetést. Dziedzic dinamikusan játszott, a hangzásbéli arányok megőrzése érdekében mégis jó lett volna, ha minimálisan ugyan, de őt is hangosítják. Az ausztrál származású Adrian Mears harsonás pontos intonációjával, érzelemgazdag, virtuóz játékával bűvölte el a közönséget, és hazája tradicionális hangszerét, a didjeridoot sem azért hozta, hogy egzotikuméhségünket csillapítsa – Pieronczykkal játszott duója több mint meggyőző volt.

A főhőssel kapcsolatban sem lehetett kifogásunk, ami felkészültségét illeti, de valamiért mégsem olvadt szerethetővé, amit csinált. Úgy éreztem, egyfajta szigor árad személyiségéből, amelyet egyrészt magával szemben tanúsít, (szaxofonozása perfekcionizmusról árulkodott), s ugyanilyen kérlelhetetlenséggel intette jobb modorra a bőgőintró alatt beszélgető asztaltársaság tagjait. Talán ez a szemöldökráncolós attitűd eredményezte, hogy a tüzesen szilajnak szánt zenét mindvégig vékony jégpáncél borította, amely mind többünk figyelmét lankasztotta az est vége felé.

Ennek ellenére a Take Five-ban jó volt lenni. Igen kulturáltan, igényesen berendezett, belsőépítészeti szempontból okosan és ízlésesen kialakított, megfizethető árakkal dolgozó, valódi klubhangulatot árasztó hellyel lett gazdagabb a pesti éjszaka. Természetes, hogy kissé még steril, de idővel megkapja azt a jóféle patinát, amelyet a falakba ivódott hangok, a köztük elhangzott beszélgetések, a borok illata kölcsönöz majd neki. Addig meg tessék sokszor ellátogatni ide hazánk tehetséges fiainak és lányainak jazzkoncertjeire!

Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely