MÁV Szimfonikus Zenekar
Km.: Vadim Gluzman (hegedű), karmester: Kocsis Zoltán
június 26., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Vadim Gluzman Kimagasló Csajkovszkij-előadó © Gramofon

A koncert három Kocsis-átirattal kezdődött. Az utóbbi években nagy kedvvel hangszerelő Kocsis a nagy zongorista és zongoraátirat-készítő, Liszt Ferenc három zongoraművét írta át XX. századi szimfonikus zenekarra. Jó érzékkel választotta ki a műveket, mert olyan érzésünk támadhatott, hogy Kocsis valójában nem is át-, hanem visszaírta ezeket a darabokat. Nem tűnt túlzásnak, hogy az eredeti zongoramű hangszerelésért kiált. Az Ave Maria például úgy szólt, mintha valamelyik Liszt-oratórium (a Krisztus vagy a Szent Erzsébet legendája) részlete volna; a három hangszerelés közül ezt maga Liszt is készíthette volna. A 3. Elfelejtett keringőre viszont ez már biztosan nem érvényes. Kocsis a felvonultatott hangszerekkel és kombinációikkal – ahogyan például egy helyen vonósnégyesre redukálódik a partitúra – az eredeti mű töredezettségét, flashback technikáját korábban nem sejtett módon rekonstruálta. A Mazurka brillante nem tartozik ugyan a jelentős Liszt-művek közé (feltéve, hogy a jelentős műveket a h-moll szonáta és a Szürke felhők zónájában képzeljük el…), de egy ilyen kis, háromrészes ciklusban, virtuóz zárótétel gyanánt mégis van helye. Még akkor is, ha a Kocsis-féle hangszerelés harsányabbá, lapidárisabbá tette az eredetit. A zenekarnak ezúttal teljes egészében a karmesterre kellett hagyatkozni, hiszen ezekkel a darabokkal korábban nem találkozott, nem tudta, mi volt a hangszerelő szándéka stb. Megszokásból, emlékezetből, rutinból nem muzsikálhatott. Kocsis pedig az együttes jelenlegi állapotához igazította követelményeit: nem kért túl nagy tempókat, viszont a kiemelt hangszeresektől átélt, koncentrált játékot követelt. Meg is kapta, főleg a fafúvósoktól, s őket külön is megtapsoltatta. A vonóskar tónusának polírozása minimum egy év (ezt hallottuk-láttuk a Telekom Zenekarnál) – csodák nincsenek. Erről leginkább az Ave Maria előadásakor győződtünk meg.

Szeretjük alulértékelni Csajkovszkij Hegedűversenyét. Mert népszerű, mert könnyen fogyasztható, és mert nincs olyan koncertévad, hogy megúsznánk. Pedig egyszer-egyszer hallunk olyan szólistát, aki képes a mű mögé csábítani még a legkritikusabb, legpallérozottabb „zeneértőt” is. S miközben a színpad átrendezése alatt ezen morfondírozunk, próbáljuk felidézni, hogy Kocsis vezényelte-e már ezt a művet saját zenekara élén. Úgy emlékszünk, hogy az „ismeretlen” Csajkovszkij (Manfred, II. szimfónia) iránt komoly elkötelezettséget mutató Kocsis ezt a slágerdarabot még nem dirigálta. 2002-ig visszalapozva az NFZ naptárában nem is találjuk meg a művet – nyugtázzuk otthoni nyomozásunk eredményét. És mindjárt választ is kapunk a kérdésre, hogy az amúgy is irdatlanul sokat dolgozó Kocsis miért vállal fellépést a MÁV Szimfonikusokkal (is). Talán a mű kedvéért? Vagy a művet játszó szólistáért? Lehet, hogy is-is. Mindenesetre Vadim Gluzman miatt érdemes, mert ő épp az a hegedűs, aki képes a meggyőzésre. Gyönyörű, tiszta, olvadt hangon játszik, értelmesen tagol, virtuóz, nem önkényes, egyszóval: remek zenész. Jó volt Csajkovszkijt így meghallgatni.

Nem tartozik közvetlenül a tárgyhoz, de megfigyeltük: Kocsis vendégszólistái rendre ott maradnak a koncert második felére is. „Normális” utazó virtuóz ilyenkor szállodába, reptérre, étterembe megy. Nem tudok jobbat kitalálni, mint azt, hogy Kocsis miatt maradnak. Végülis ők ritkábban hallhatják, láthatják őt, mint mi. Jobban meg is becsülik. Richard Strauss ifjúkori szimfóniája, az Aus Italien került terítékre. Kocsis sem szeretteti meg a darabot. Most is a harmadik tétel a legjobb. A negyedikben viszont érezhetően visszavesz a harsogó közönségességből, és ezzel határozottan jót tesz az egésznek. A zenekar igyekvő, néha-néha még a saját árnyékát is átugorja. Megint jók a fafúvók, a vonósoknak pedig jól jött, hogy Falvay Attila személyében „kölcsönjátékos” ült az élükre.

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely