Verdi: A szicíliai vecsernye
Rendező: Matthias von Stegmann, karmester: Kovács János
június 2., Magyar Állami Operaház

Az előadást megelőző beszélgetésen a főszereplők könnypárás szemmel dicsérték Stegmannt, s ez már fölkelthette volna gyanakvásunkat. Mert a magyar énekes – elnézést kérek a kivételektől – általában arról híres, hogy szereti a jó fiúkat (lányokat), mert azok nem sokat követelnek, beérik a jól begyakorolt gesztusokkal. Ha haragról van éppen szó, akkor a morcos arckifejezéssel, esetleg égre emelt tekintettel. Ha boldognak kell lenni, hát csapkodnak kezükkel, mint valami kismadár a szárnyával. Mint az esküvőjére készülő Elena is, Sümegi Eszter alakításában.

A hercegnő szerepe lehetetlenül sokféle: drámaian indul, bosszúszomjas, majdnem Lady Macbeth-i súlyú ária mutatja be jellemét, de végül könnyed, virtuóz koloratúr-énekesnők kedvenc koncertszámaként ismert boleróval (sicilianával) válik teljessé. A kiváló szoprán becsülettel teljesíti a zenei feladatot, de mintha személyes jutalomjátékának vagy saját szobra kifaragásához alkalmas eszköznek tekintené a szerepet, valahogy kívül marad az összjátékon. A csapatmunkában e produkció tagjai különben sem remekelnek. Fokanov Anatolijtól hangban, érzelemben igen távol áll Monforte bonyolult figurája: a vérengző, kegyetlen zsarnok egyben érző atya, fő ellensége a saját fia. Fokanov ennek ellenére hősként vonul be az évad kalendáriumába; igen rövid idő alatt tanulta meg Kálmándi helyett a szerepet.

Arrigo – Monforte fia – szólamát Fekete Attila kiabálta el, aki gyönyörű matériájával egyre felelőtlenebbül bánik. Az idősebb pályatársak még tudták, a hangra vigyázni kell, a gége nem javítható, mint egy billentyűjét vesztett zongora. Az erőltetésnek hamar következményei lesznek, lásd a világsztár Rolando Villazónt, akinek sikerült cisztát növeszteni a hangszálaira. Rácz István Procidaként ugyancsak tartózkodott az érzékeny frazírozástól. A kórus összeszedetten énekelt, ám érthetetlen, hogy ugyanazok, akik képesek például az Orfeusz és Eurüdikében belső késztetésből jelen lenni a színen, milyen hamar találnak vissza a sematikus és külsődleges kifejezéshez.

A premiert vezénylő Kovács János jó muzsikus és jó ember, s ez most megbosszulta magát: kiszolgálta az énekeseket, a zenekart, sőt a publikumot is. Engedett a sztereotípiának, miszerint egy Verdi-előadás akkor sikeres, ha iszonyú hangos. Kivételesen örültem, hogy csak egyetlen szereposztásra futotta, mert ha még egyszer végig kellett volna hallgatni e zajtömeget, alighanem töredelmes és kimerítő vallomást teszek nem létező off shore-cégeimről…

Közel ültem volna a zenekarhoz? De hiszen a Májusünnepen ugyanide szólt a jegyünk a Miguel Gomez-Martinez vezényelte Traviatára, amely a zenekari színek gazdagságában mutatott erőt és valódi koncentrációt. Persze tudjuk, a Traviata más karakterű mű, de A szicíliai vecsernye minden hősi hangvétele ellenére sokkal közelebb áll Bellini belcanto heroizmusához, mint a későbbi Verdi-zenedrámákhoz.

A „tartozik” oldalról tehát lekerült egy tétel, de gazdagabbak nem lettünk általa.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely