Még mindig működik a zenei vasfüggöny
Már harmincötödik alkalommal zajlik a Korunk Zenéje fesztivál. Idén a világ első számú kortárs zenei együttesét hívta meg a nagy múltú rendezvény. És ez még akkor is jelentős tényként értékelendő, ha a királyi udvarból csak néhány követ tette tiszteletét. A Gramofon kritikusa a fesztiválon járt s egy ősbemutatót látott-hallott.
Ensemble intercontemporain
szeptember 22., Trafó – Kortárs Művészetek Háza
Mert ha Ensemble intercontemporain, akkor Pierre Boulez, és harmincegy tagú kamaraegyüttes. De a kortárs zene pátriárkája ma már ritkán lép közönség elé, a mostani művészeti vezető, a finn hölgy (!), Susanna Mälkki pedig nyilván más helyen teljesített a csapat többi huszonvalahány tagjával. Mert az egykor Eötvös Péter irányította, legendás, ma is első számúként nyilvántartott kortárs zenei együttesből csak öten jöttek: ők tartottak workshopot a Trafóban, majd adtak másnap koncertet. Természetesen ez az öt fő is rendkívül magas színvonalon beszéli a kortárs zene nyelvét (ha van ilyen). Élénken él emlékezetemben a maga műfajában szintén világelső Arditti Quartet – szintén a Trafóban adott – koncertje. Mint akkor, most is rácsodálkozhattunk arra, milyen élettelien szólalhatnak meg papíron vagy más előadásban esetleg nyakatekertnek, izzadságszagú játékmódok, gesztusok. Az ősbemutatóként elhangzott darabban (François Narboni alkotásában) például a hegedűs hölgy a húrok nemcsak azon részét illette puha ütésekkel vonójával, ahol azt egyébként húzni szokták, hanem bal kezének „túlsó”, csiga felőli részét is. És ez érdekes volt.
A műsor első részében három francia szerző darabjait hallottuk. Gérard Grisey (1946–1998) Báj (Charme) című alkotásában rögtön az est számomra legszimpatikusabb zenésze, Jérôme Comte klarinétos mutatkozott be egy szóló produkcióval. Ez a hang, a gesztusok ilyen magától értetődő tolmácsolása, a hangszer lehetőségeinek ilyen magas fokú ismerete és birtoklása lenyűgöző. Szintén magyarországi bemutatóként hangzott el a 20. század második felének francia zenéjében fontos szerepet játszott Tristan Murail Körromok (Les ruines circulaires) című, kissé erőtlennek tűnt opusa, amelyben Jeanne-Marie Conquer mélyhegedűvel csatlakozott az előbbi hangszerhez. Ő nem annyira mestere hangszerének – játékát hallva olyan felhangok szólaltak meg bennem, mint amilyenek a Bécsi Filharmonikusok legutóbbi budapesti koncertjén: már ők sem a régiek… Nota bene: amikor ilyen kijelentésre ragadtatja magát ember, nem szabad megfeledkeznie arról, mennyi munka áll egy kiérlelt – még ha technikailag nem is makulátlan – produkció mögött is. Majd következett az ősbemutató.
Ensemble Intercontemporain Csúcszenekar, de nem top-előadás © Gramofon archív |
Igen, az Ensemble intercontemporain Budapesten mutatta be a már említett komponista Outrepas (Túllépés) című alkotását! Az esemény jelentőségét nem kisebbíti, hogy az együttes legalább hetente – ha nem naponta – mutat be újabb és újabb műveket. A hangszerek – hegedű, klarinét, harsona – egymás szerepébe bele- és áthelyezkedve adogatták egymásnak szólamaikat, közben fizikailag is többször helyet cseréltek. Ez sem volt eget rengető produkció, de nagyon jólesik kitekinteni egy évadban egyszer. (Ez nálunk rendszerint ősszel aktuális, a Budapesti Őszi Fesztiválon vagy a Korunk Zenéjén aktuális.) Ízelítőt kapni abból, mi történik az országhatárokon túl. Mert a vasfüggönyt mi magunk, a profitorientált hangversenyrendezés közönségkegy-kereső szemlélete húzta fel, és őrzi árgus tekintettel, így az új zene ma még mindig (vagy: már) nehezen talál utat magának a drótközökön.
A kitekintés örvén tartottam volna előnyösnek, ha a második félidőt nem – az általam karmesterként nagyra, zeneszerzőként viszont már kevésbé becsült – Eötvös Péter alkotásainak szentelik. Hadd foglalom össze röviden nemtetszésem indokát: leírt-megszólaló hangjainak nincs értéke; legtöbb, általam hallott műve a „sokat beszél, keveset mond” esete. De ezt leszámítva is – a hazai zenei élet „maga fele hajló keze” miatt – Eötvös alkotásai a kortárs zeneszerzők között kiemelkedően sokszor szólalnak meg nálunk. Két elektroakusztikus – vagyis az előre felvett anyaghoz koncerten akusztikus hangszereket társító-keverő – kompozíciója hangzott el a Trafóban: a Music for New York után egy tíz évvel fiatalabb, majdnem harmincéves alkotás, az Intervalles–Intérieurs (Hangköz-enteriőrök). Azt hiszem, ez a mű is abba a kategóriába tartozik, aminek mélyebb megértéséhez a szerzői kommentár nem nélkülözhető. De gyorsan elrepült a harminc perc, ami egyrészt mégis csak a kompozíció figyelemlekötő energiát mutatja, másfelől az elkötelezett előadók érdeme, akik irigylésre méltó összpontosítással és alázattal vitték fel szólamaikat a színes hangháttérre.
Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely
Freeman in Buda - koncertbeszámoló
Chico Freeman 2001 óta játszik magyar zenészekkel, akkor és azóta többször is a Dresch Quartettel lépett fel a magyar közönség előtt. Tzumo és Dresch vitán felül két teljesen különböző karakter, különböző háttérrel, ezért aztán külön izgalmas volt a koncert előtt a kérdés, milyen kontrasztokat lehet majd kihallani a mostani megszólalásban a korábbiakhoz képest.
All that Bartók
Jeles évfordulóhoz érkezett a szombathelyi Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál. Huszonöt év után egy teljes mérleg is aktuális lehetne, de egyelőre maradjunk az idei események vázlatos áttekintésénél.
Milyen volt az évadkezdő premier az Operában?
Amint tavaly, idén is a serdületlen publikumnak igyekezett a kedvében járni a Magyar Állami Operaház. Jövendő közönségüknek ajánlották az évadot kezdő premiert, az előző évben Ránki György Pomádé király új ruhája, most Benjamin Britten A kis kéményseprő című operáját.
Oregon: trubadúrok a nyugati partról
Igazi öröm hazatérni Magyarországra – mondta a koncert elején Paul McCandless, az Oregon fúvósa. Ám nemcsak ezzel a hízelgő gesztussal bűvölte el az A38 Hajó közönségét a kortárs kamarajazz elmúlt évtizedeinek egyik leginkább kimagasló formációja: azt a tiszta zenei spirituszt, amely stílusuknak több mint harmincöt éve védjegye, most újra képesek voltak megidézni.
