Ahhoz, hogy ez erről folyó párbeszéd eredményes is legyen, le kell számolnunk azzal a gondolattal, hogy van valami gyerekes, kínos vagy illetlen abban, ha szerelmi bánat kínozza az embert. Ilyenkor napokig, hetekig, sőt hónapokig gyötör minket ez a szinte „elviselhetetlen” fájdalom – szünet nélkül. A testünk olyan stressznek van kitéve, amely rövid és hosszú távon is egészségkárosító lehet. A gyász olyan területeket aktivál az agyunkban, amelyek a drogosok által tapasztalt elvonási tünetekhez hasonló kínokat produkálnak. És ettől jelentősen romlik az agyműködésünk – a koncentrálóképességünk, a kreativitásunk, a probléma megoldó képességünk, és a hétköznapi működéshez szükséges funkciók is sérülnek.

Az a tény, hogy a társadalmunk ezt észre sem veszi, sőt semmibe veszi, csak még inkább megnehezíti a helyzetet. A közvetlen barátaink és családtagjaink ugyan támogatnak és vigasztalnak minket, de csak egy bizonyos ideig. Az iskoláktól, intézményektől, munkahelyektől még ennyit sem kapunk – de még az egészségügyi ellátórendszertől sem. Ez az állapot azért nem szerencsés, mert alapvetően van szemünk a gyászra. Amikor például egy közeli hozzátartozónk hal meg, általában kapunk időt a gyászra, az emberek együttérzéssel fordulnak felénk, és megértik, ha a gyász alatt nem tudjuk hozni a legjobb formánkat. Akkor is számíthatunk a támogatásra, ha épp egy durva váláson megyünk keresztül. Ezekben az esetekben elismerik a gyászunkat, de a többi gyásztípust – például a párkapcsolat vége vagy a háziállatunk elvesztése miatti szívfájdalmat – nem ismerik el. Így nemcsak hogy támogatást nem kapunk, ráadásul arra kényszerülünk, hogy kimerülőben lévő érzelmi tartalékainkat felhasználva elrejtsük mások elől minden nyomorúságunkat, nehogy ránk süssék, hogy túl érzelgősek vagy gyenge jellemek vagyunk.

Hogyan gyógyítsunk meg egy összetört szívet?

HVG Könyvek

A „jogfosztott” gyásztípusokkal foglalkozó kutatások mind azt az eredményt hozták, hogy amikor a társadalom nem ismeri el a gyászunkat, akkor ezzel a hozzáállással mi magunk is megkérdőjelezzük a saját érzéseink létjogosultságát. Ennek a külső és belső jóváhagyásnak a hiánya szintén olyasmi, ami negatívan hat a pszichoszociális egészségünkre, és növeli a klinikai depresszió kialakulásának kockázatát. Ha a lelki fájdalom láthatóvá válna, a szakítás okozta szenvedés nem sokáig maradna ilyen jogfosztott. Ha törött lábbal, karral vagy akár csak törött ujjal állítunk be az iskolába vagy a munkahelyünkre, már a gipsz vagy a sebtapasz látványa miatt is több figyelemre, együttérzésre és törődésre számíthatunk, mint amikor törött szívvel járunk-kelünk az iskolatársak, kollégák között. Mert az előbbi esetben szemmel látható bizonyítékunk van arra, hogy valami fáj. Pedig a csonttörés egyáltalán nem okoz olyan mély kognitív, érzelmi és lelki károkat, mint amikor a szívünk törik össze.

A legtöbb cég vonakodik attól, hogy intézményi szinten is bevezesse a „lelki egészségügyi okok” után járó ellátást, mert visszaéléstől tartanak. Pedig ezzel a feltételezéssel teljes mértékben tévúton járnak. Ha ugyanis az alkalmazottak nem kapják meg a lelki gyógyuláshoz szükséges időt és támogatást, akkor a cégekre hárul az összes teher, ami a hosszabb időn át az elvárt szint alatt teljesítő, csökkent produktivitású dolgozókkal jár. Ha a vállalatok felismernék, milyen bénító hatású egy szakítás, és biztosítanának az embereiknek némi időt a gyászra, a dolgozók hamarabb tudnának újra teljes erőbedobással visszatérni a munkába. Ha nem azzal kellene foglalkoznunk, hogy elrejtsük lelkünk fájdalmát a diáktársaink, munkatársaink, tanáraink vagy főnökeink elől, akkor gyorsabban begyógyítanánk a sebeinket, és minimálisra csökkenne az az idő, amikor nem tudunk megfelelően helytállni.

Ha a lelki fájdalom láthatóvá válna, mind másként bánnánk önmagunkkal is. Tapintatosabban szakítanánk, és kedvesebben utasítanánk vissza az érdeklődőket. Jobban odafigyelnénk arra, aki elgyötört arckifejezéssel, egymagában ücsörög. Türelmesebbek és kevésbé előítéletesek lennénk azzal a barátunkkal vagy szerettünkkel, aki nem tudja a szerintünk elegendő idő alatt túltenni magát egy szakításon, illetve veszteségen. És több együttérzéssel fordulnánk önmagunk felé, amikor nekünk törik össze a szívünk, nem szégyenkeznénk ennyire a szenvedésünk miatt, és nyitottabban állnánk a segítségkéréshez is.

Egyelőre azonban azt kell az eszünkbe vésnünk, hogy bár intézményi szinten nem számíthatunk támogatásra, azért mégsem vagyunk teljesen védtelenek a szívfájdalom testi-lelki csapásaival szemben. Vannak dolgok, amelyeket ha megteszünk önmagunkért (illetve, amelyeket elkerülünk), akkor enyhíthetünk a lelki kínon, felgyorsíthatjuk a gyógyulás folyamatát, és begyógyíthatjuk az elszenvedett érzelmi és pszichológiai sebeket. Ha tudjuk, milyen hibákat nem szabad elkövetnünk, hogyan előzhetjük meg, hogy elakadjunk, és hogy milyen szokásokat kell elsajátítanunk azért, hogy meggyógyuljunk, akkor többé nem kell kiszolgáltatva arra várnunk, hogy az idő végre tegye a dolgát. Mert mi magunk is össze tudjuk forrasztani a szívünket, ráadásul – megelőzéssel és támogatással – másoknak is tudunk ebben segíteni. Tele a világ szívfájdalommal. Ideje, hogy ezt végre meg is lássuk, mert csak így tudjuk az összetört szíveket meggyógyítani, és továbblépni.

A fenti cikk Guy Winch Hogyan gyógyítsunk meg egy összetört szívet? című könyvének szerkesztett részlete. Könyvében a pszichológus szerző nemcsak segít megérteni, milyen módon hat ránk testileg és lelkileg a szívfájdalom, hanem konkrét módszerekkel is szolgál, amelyek révén hatékonyabban dolgozhatjuk fel a minket ért veszteséget. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.