Sok nőből és lányból sajátos reakciót vált ki, amikor egy teljesen ismeretlen ember olyan megszólítást használ, mint például a „csillagom”. Ilyenkor a legtöbb nő, ha fizikailag nem is, mentálisan biztosan hátrahőköl, holott a férfi csak „kedves” próbált lenni, a nő viselkedése volt észszerűtlen. Ha esetleg hangosan szóvá is teszi, a férfi leereszkedően valószínűleg valami ilyesmit válaszol: „Drágám, csak nem vesztetted el a humorérzéked?” Ezzel a második bizalmaskodó megszólítással csak még egyet odaszúr, miközben a helyzet kényelmetlensége miatt a nőre hárítja a felelősséget. A nő végül úgy érzi, túlreagálta, a férfi pedig továbbmegy, mintha mi sem történt volna.

Élet a kalitkában

Marilyn Frye amerikai feminista szerint a nőnek - attól függően, hogy otthon dolgozik vagy munkahelyen; hogy jólétben él vagy szegény; nevel-e gyereket vagy sem; házas vagy egyedülálló; heteroszexuális, leszbikus, mindkettő vagy egyik sem - különböző előírások szerint kell viselkednie. Ha nem teszi, akkor büntetésben, megvetésben és hátrányban részesül. A gazdasági helyzetből és kulturális elvárásokból eredő szabályok határozzák meg, hogy a nőnek milyennek kell lennie.

Frye szerint - bár külön-külön ártalmatlannak tűnnek - a kis dolgok összeadódnak. Képzeljünk el egy madárkalitkát! Ha közelről szemügyre vesszük a rácsot, nem értjük, hogyan okozhatna a madárnak bármilyen gondot. Könnyen megkerülhető. Hiába vizsgálnánk meg egyesével a drótokat, nem ismernénk fel, hogy bármiben is gátolni tudnák a madarat. De ha egyet hátralépünk, a kalitkát egészében látjuk, és megértjük, hogy a madarat drótokból épült rács veszi körbe, amelyek együtt börtönként működnek.

Frye szerint ezért nehéz meglátni a nők elnyomásával kapcsolatban a teljes képet, mivel egyszerre csak egy-egy dróttal találkoznak a mindennapokban, az egész kalitkát az életük során tapasztalják meg a társadalomban – gyerekként, egyedülállóként, párként, anyaként, idős nőként. A belső kényszer, hogy megfeleljenek ezeknek az otthoni és munkahelyi elvárásoknak, valamint az a vágy, hogy kedveljék, „jónak” lássák őket, további megerősítésként hatnak.

Mi történik, ha egy nő nem fogadja el ezt normálisnak?

Az első reakció valószínűleg az lesz, hogy túl buta, vagy nincs humora, hogy megértse a dolgokat (ez gyakran elég ahhoz, hogy a nők továbbálljanak). De – Frye szerint – az ellenállás szintjétől függően növekszik a veszély. Ha a nő így öltözik fel, azt gondolják, hogy kelleti magát. Ha úgy, akkor igénytelen. Ha trágár szavakat használ, közönséges, ha nem, akkor úrihölgy, és ebből egyenesen következik, hogy túl finom ahhoz, hogy megbirkózzon a durva beszéddel.

Frye azt írta, a bizalmaskodás a feministák hasznára válik, mivel közel engedi a nőket a kalitka rácsaihoz, így látni lehet, hogyan működik a rendszer. Ha egy nő napi teendői során ilyen szituációban találja magát, lehet, hogy a helyzet az, ami miatt a férfi úgy érzi, hogy biztosítania kell hatalmi pozícióját. Gyakran fordul ez elő például fizetésnél, ha a nő a vásárló (azaz nála van a pénz, ami jelen esetben egyenlő a hatalommal), de bármely olyan szituációban felléphet, ami magában rejti annak a veszélyét, hogy felborul a megszokott hatalmi egyensúly, és a nő veszi át az irányítást.

Ráadásul a férfi úgy érzi, joga van úgy hívni a nőt, ahogy és amikor kedve tartja, akkor is, ha fordított esetben a nő ennek nem érzi szükségét. Mivel az egyik fél gyengébbé, a másik viszont erősebbé válik, ezekkel a bizalmaskodó kifejezésekkel felborítható a hatalmi egyensúly egy teljesen elfogadható, felnőtt-felnőtt beszélgetés során.

Sok nyelvben létezik még a magázás, illetve a tegezés. Ha a beszélgetőpartnerek ugyanazt a megszólítási formát használják, egyenlőként kezelik egymást. Ugyanakkor hierarchiát is kifejezhetnek vele: ha az egyik fél letegezi a másikat, a kapcsolat egyenlőtlen lesz. A becézgető megszólítások, mint a „csillagom”, szintén ilyen alá-fölé rendeltségi kapcsolatot alakítanak ki, és nem bizalmasságot, hanem hatalmat jelölnek. A „szívemnek” vagy „drágámnak” szólított nő – külső és belsővé tett társadalmi kényszerek miatt – tudja, hogy hálásnak kéne lennie. Gyakran elvárás az elnyomottak felé, hogy mosolyogjanak és legyenek boldogok, amikor elnyomják őket, írta Frye.

Következtetés

hvgkonyvek.hu

Frye szerint két dolgot tehetünk: mosolyogva továbbállunk, és nem történik semmi, vagy szóvá tesszük a dolgot, de ezzel azt kockáztatjuk, hogy nevetség tárgyává válunk, esetleg megfenyegetnek bennünket. Julia Gillard ausztrál miniszterelnök 2012-ben erősen kritizálta az ellenzék vezetőjét, Tony Abbottot az összes nem megfelelő megszólalásáért, például a leereszkedő megjegyzéséért arról, hogy az ausztrál nőknek „meg kell érteniük az iróniát”. Híres beszédében Gillard egyesével sorolta fel és cáfolta meg a szexizmus összes megtévesztő pontját. Ha legközelebb „csillagomnak” szólít valaki, gondoljunk arra, mit válaszolna Gillard.

A fenti cikk a Mit tenne De Beauvoir? című könyv szerkesztett részlete. 

Vajon mit mondana Andrea Dworkin a brazilgyantáról? Milyen tanácsot adna Naomi Wolf a Tinder-profilunkkal kapcsolatban? Tabi Jackson Gee és Freya Rose mindannyiunkat foglalkoztató kérdéseken keresztül vezet be a legnagyobb feministák elméleteibe és mutatja be életszemléletüket. Könyvükben arra sarkallnak, hogy feltegyük a kérdést: vajon a nők tényleg egyenlőek a férfiakkal? A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.