1914 karácsonyeste van. Holdfény világítja meg a La Chapelle-d’Armentières város környékén húzódó lövészárkok közötti senki földjét. A brit hadsereg főparancsnoksága az alábbi üzenetet küldi a frontra: „Lehetségesnek tartjuk, hogy az ellenség támadást kísérel meg karácsonykor vagy újévkor. Fokozott éberséget kell fenntartani ebben az időszakban.” A tábornokoknak sejtelmük sincs arról, mi történik valójában.

Egy különös karácsony

Este 7-8 óra körül Albert Moren, a 2. királyi ezred katonája hitetlenkedve pislog. A másik oldalon fények gyúlnak egyesével. Úgy látja, hogy lámpások, fáklyák, és – ha nem téved – karácsonyfák fénye pislákol? Ekkor meghallja az éneklést is: „Stille Nacht, heilige Nacht”. A brit katonák sem akarnak lemaradni az ünneplésről, így rágyújtanak a „The First Noel” kezdetű karácsonyi dalra. A németek megtapsolják őket, és az „O Tannenbaum” kezdetű nótával válaszolnak. Így felelgetnek egymásnak egy darabig, míg a két ellenséges tábor végül közösen, latinul rázendít az „Adeste fideles” című dalra.

A belga várostól, Ploegsteerttől északra állomásozó skót ezred még ennél is tovább ment. John Ferguson tizedes azt hallotta, hogy az ellenséges lövészárokból valaki kikiabál, hogy kér-e cigarettát. „Gyújtsunk rá!” – kiáltja a német katona. Így Ferguson nekiindult a senki földjén. „Hamarosan úgy beszélgettünk, mintha már évek óta ismertük volna egymást. Micsoda látvány – néhány fős német–brit vegyes csoportok verődtek össze szinte a front teljes hosszában!" – írta később.

Másnap, karácsony napján a legbátrabb katonák újra kimásztak a lövészárkokból. Átbújtak a szögesdróton, hogy kezet fogjanak az ellenséggel. Ajándékokat cserélnek egymással. A britek csokoládéval, teával és süteménnyel kínálják a németeket, a németek szivart, savanyú káposztát és pálinkát adnak a briteknek. Viccelődnek és csoportképeket készítenek. Több futballmeccset is lejátszanak; sisakokat használnak kapu gyanánt.

A legtöbb brit katona csodálkozott rajta, hogy milyen barátságosak is a németek. Hiszen otthon a propaganda és a Daily Mailhez hasonló napilapok álhírei egészen másnak mutatták be őket. A brit napilapok több mint 40%-a egyetlen ember, Lord Northcliffe, a korabeli Rupert Murdoch kezében volt. Ezáltal rendkívüli módon tudta befolyásolni a közvéleményt. A németeket úgy ábrázolták, mint a vérszomjas hunokat, akik szuronyukra tűzik a csecsemőket, és a templomok harangkötelére kötik fel a papokat.

Az 1914-es karácsonyi tűzszünetre sokáig mítoszként tekintettek. Mintha nem lett volna több szentimentális tündérmesénél, vagy ami még rosszabb: egy árulók terjesztette hazugságnál. Az ünnepek után folytatódott a háború. Csak a BBC Peace in No Man’s Land (Béke a senki földjén) című dokumentumfilmje sugárzásakor vált mindenki számára nyilvánvalóvá, hogy ez a történet nem csupán szóbeszéd volt. Több mint 100 ezer katona tette le ideiglenesen a fegyvert.

Ráadásul az 1914 karácsonyi tűzszünet nem egyedi eset a történelemben. Ugyanez történt a spanyol polgárháború és a búr háborúk során is. Ezen kívül az amerikai polgárháború, a krími háború és a napóleoni háborúk alatt.

Nem mindenkinek tetszett

Minden alkalommal azok nyújtottak elsőként békejobbot, akik a legközelebb voltak a tűzhöz. A barátságosság innen terjedt tovább járványszerűen a fölöttesek körébe, míg végül megfertőzte a századosokat, az őrnagyokat és az ezredeseket is. Csak a hadsereg legmagasabb fokozatú vezetői bizonyultak immunisnak: a tábornokok mindent megtettek annak érdekében, hogy véget vessenek a békességjárvány terjedésének.

Az ezt követő években a katonai vezetők már felkészültebbek voltak. 1915 karácsonyán a brit főparancsnokság éjjel-nappal stratégiai pozíciókat bombázott, hogy a közös ünneplés gondolatát is kiverje a katonák fejéből. Wyn Griffith, a királyi lövészek hadnagya „szigorú parancsot” kapott: „A gyűlölet szellemét kell továbbra is ápolnunk, és minden közeledést ólommal kell viszonoznunk.”

A katonák legtöbbje azonban úgy érezte, ha rajta múlna, a háború véget ért volna 1914 karácsonya után. „Ha ránk hagyták volna a döntést, nem dördült volna el több lövés” – számolt be egy brit őrnagy. Több ezer katona igyekezett fenntartani a békét. Titokban leveleket adtak át egymásnak a frontvonalon túlra. A háború során végig félő volt, hogy bármelyik pillanatban beköszönthet a béke.

Tony Ashworth hadtörténész úgy jellemzi 1914 karácsonyát, mint „amikor hirtelen egy egész jéghegy bukkan a felszínre”. Még háborús időkben is ott szunnyadt a békevágy az emberekben, és bármelyik pillanatban felszínre törhetett, így annak érdekében, hogy ne jelenjen meg ez a „jéghegy”, a tábornokoknak, a politikusoknak és a háborús uszítóknak minden rendelkezésükre álló eszközt meg kellett ragadniuk az álhírektől kezdve a nyers erőszakig. Az emberek egyszerűen nem háborúzásra születtek.

Adódik a kérdés

A katonák leveleit olvasgatva felmerül a kérdés: ha ezek a férfiak egy szörnyűséges háborúban ki tudtak lépni a lövészárokból, akkor minket itt és most mi akadályoz meg abban, hogy ugyanígy tegyünk?

Minket is a gyűlöletkeltő demagógok uszítanak egymás ellen. A Daily Mailhez hasonló napilapok híradásai manapság rablógyilkos migránsokról és lányokat megerőszakoló menekültekről szólnak. Akik – érdekes módon – egyszerre elveszik a munkánkat és túl lusták is ahhoz, hogy dolgozzanak. Miközben a szabadidejükben azzal szórakoztatják magukat, hogy lerombolják évszázados hagyományainkat és értékeinket.

Így szítják fel a gyűlöletet újra a társadalomban. Ezúttal nemcsak a napilapok vesznek részt ebben a mesterkedésben, hanem a blogokon és tweetekben, a közösségi médiában is megjelennek toxikus online trollok által terjesztett hazugságok. Az ilyen jellegű, gyorsan terjedő méreggel szemben, úgy tűnik, hogy a tényeknek mégoly alaposan utánajáró, legkétkedőbb emberek is tehetetlenek.

Amit azonban soha nem szabad szem elől téveszteni, hogy azok, akik a másik oldalon állnak, sokban hasonlítanak ránk. A dühös szavazó, aki a televízióban engedi szabadjára az indulatait, a statisztikában szereplő menekült, a rendőrségi fotón látható bűnöző hús-vér emberi lény, olyasvalaki, aki egy másik életben a barátunk, a rokonunk, a szeretőnk lehetett volna. Ahogyan egy brit katona találóan megfogalmazta, hozzánk hasonlóan „őket is a szeretteik várják otthon”.

Ha beássuk magunkat a lövészárokba, akkor szem elől tévesztjük a valóságot. Könnyen abba a tévhitbe ringathatjuk magunkat, hogy a gyűlölködő kisebbség az emberiség egészét tükrözi. Pedig az interneten habzó szájjal gyűlölködők is lehetnek más alkalmakkal figyelmes barátok vagy szerető családtagok. Nem naivitás azt feltételezni az emberekről, hogy a kedvesség az alapbeállításuk. Épp ellenkezőleg: bátor és realisztikus a békében és a megbocsátásban hinni.

A fenti cikk Rutger Bregman Emberiség című könyvének szerkesztett részlete.

Az Emberiség számos példát hoz arra, hogy valójában jobban hajlunk az együttműködésre, mint a versengésre. Bregman üzenete: ha hiszünk az emberi jóságban és önzetlenségben, azzal lehetőséget teremthetünk társadalmunk radikális átalakítására. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.