A média világa szeszélyes. A változások gyorsan történnek. Az újságok és magazinok pillanatok alatt alkalmazkodnak a nagy társadalmi változásokhoz. Az olvasók és a reklámozók megtartása érdekében – mivel ők adják a profit nagy részét – a szerkesztőknek gyakran kell egyensúlyozniuk az olvasók akarata és a reklámokat fizető cégek igényei között.

A feminizmus második hulláma idején született írások központi témája az akkoriban ismét divatos egyenlőség volt. A Cosmopolitan megjelenését átalakították a háború után, hogy megfeleljen a szabadszellemű női olvasóknak. Új vállalkozások jelentek meg, olyanok, mint a Spare Rib magazin, a Virago kiadó, majd később a Ms. magazin és a Kitchen Table: Women of Color Press kiadó. Ezek új irányba próbálták terelni a médiaipart, a világon először olyan platformot biztosítva, ahol a nők férfiak szabályozása nélkül kaphatnak szót.

Ahogy azt Sheila Rowbotham írta a Nők, ellenállás és forradalom című könyvében:

„Csak akkor válhatunk igazi politikai hatalommá, ha a nők tömegesen kezdenek szerveződni. Így mozdulhatunk el egy igazán demokratikus társadalom irányába, ahol minden emberi lény lehet bátor, felelősségteljes, elmélkedő és szorgos a szabad és önzetlen életért folytatott küzdelem során.”

A peremre szorult nők hangja

Audre Lorde (1934–92) és Barbara Smith (1946–) 1980-ban új kiadót alapított. Kitchen Table: Women of Color Pressnek nevezték el, és a színes bőrű, feminista íróknak szentelték. A csoport valami radikálisat szeretett volna tenni: bőrszíntől, etnikai és nemzetiségi hovatartozástól, kortól, társadalmi osztálytólés szexuális irányultságtól függetlenül minden nőíró munkáját publikálni.

Nagy előrelépés volt. A Kitchen Table volt az első kiadó, amit színes bőrű nők vezettek, teljesen névtelenül. A nőkkel – és különösen a peremre szorult nőkkel – senki más nem foglalkozott: sem mint közönséggel, sem mint alkotóval, sem mint kulturális tényezővel. Abban az időben a tömegmédiában nem kaptak helyet ezek a nők – ezért megalkották a saját megjelenési lehetőségüket. Merthogy "a szabad megjelenés azoké, akiké a kiadó".

Hol van a férfirovat?

Az éles szemű olvasó meg is kérdezhetné magától: miért van külön női rovat az újságokban és weboldalakon? Hol van a férfirovat? Lehet, hogy az egész a férfiaknak szól? Amíg várunk az igazi egyenlőségre, még mindig találnunk kell egy olyan helyet, ahol nők beszélhetnek nőkkel (bár valószínűleg a férfiak is tanulhatnának a „női” problémákból).

Virginia Woolf gyakran felszólalt amellett, hogy nagy szükség van ilyen helyekre, mint a Saját szoba című könyvében is írta, „ahol a nők egymás között lehetnek, és nem oltják ki őket a másik nem szeszélyes, színes fényei”. A történelem során a nőket a férfiak szemén keresztül látták. 1970 körül kezdett megváltozni a helyzet. Esélyük nyílt felszólalni, megmutatni és meglátni saját magukat olyan módon is, amelyet nem a férfiak határoztak meg.

Naomi Wolf egy kicsit másféle, de éppolyan fontos szempontból világított rá arra A szépség kultuszában, hogy milyen különös kapcsolat áll fenn a nők és a modern média között. Miért érdekli a nőket, hogy milyen ruhákat viselnek a híres emberek? Miért hagyják, hogy valaki más mondja meg, milyen ruhákat kellene viselniük?

„Azért, mert bár a magazinok közhelyesek, mégis valami nagyon fontosat képviselnek: a nők tömegkultúráját – írta Wolf. – Egy női magazin nem egyszerűen csak egy magazin. A nőolvasó és újságja közötti kapcsolat annyira különbözik egy férfi és az ő magazinja közötti kapcsolatától, hogy egészen más kategóriába tartozik.”

Van a nőknek véleményük?

hvgkonyvek.hu

A Women’s Media Center nonprofit szervezet – amelyet Gloria Steinem, Jane Fonda (1937–) színész és Robin Morgan (1941–) író alapított – 2017-ben kutatást végzett, amely során a három nagy amerikai televízió (az ABC, a CBS és az NBC) műsorait vizsgálva megállapították, hogy háromszor gyakrabban olvassa férfi a híreket, mint nő. A női műsorvezetők, riporterek és tudósítók száma igazából egy év alatt 32%-ról 25,2%-ra csökkent 2016-ra. A véleménynyilvánítás szemmel láthatóan férfidolog.

Az Egyesült Államoktól Törökországig a nők világszerte harcolnak, hogy beszélhessenek és meghallgassák őket. Törökországban 2012-ben alakult meg egy csak nőkből álló kurd hírügynökség, a JINHA, a szakadárok rendszerszintű elhallgattatása elleni küzdelem jegyében. 2016-ban leállították a bátor próbálkozást, ami tökéletes példa arra, hogy miért van szükségük a nőknek egy olyan platformra, ahol megoszthatják történeteiket. Mert gyakran senki nem kíváncsi rájuk. Ahogy a Kitchen Table mögött állók, a JINHA-t megszervező nők is úgy döntöttek, inkább saját kezükbe veszik a dolgokat.

Következtetés

A nők szükségletei időben és térben is változnak. Virginia Woolftól Naomi Wolfig, a színes bőrű nőkért létrejött forradalmi kiadótól a kurd nőket tömörítő hírügynökségig, mindenkinek szüksége van arra, hogy hallassa a hangját. Az itt bemutatott példák egy dologra mutatnak rá: a nőknek szükségük van saját platformra, hogy változtatni tudjanak.

A fenti cikk a Mit tenne De Beauvoir? című könyv szerkesztett részlete. 

Vajon mit mondana Andrea Dworkin a brazilgyantáról? Milyen tanácsot adna Naomi Wolf a Tinder-profilunkkal kapcsolatban? Tabi Jackson Gee és Freya Rose mindannyiunkat foglalkoztató kérdéseken keresztül vezet be a legnagyobb feministák elméleteibe és mutatja be életszemléletüket. Könyvükben arra sarkallnak, hogy feltegyük a kérdést: vajon a nők tényleg egyenlőek a férfiakkal? A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.