Gyerekkoromban anyám gyakran mondogatta, hogy bármilyen jegyet kapok az iskolában, ha megteszek minden tőlem telhetőt, ő büszke lesz rám. Aztán hozzátette: „De ha nem ötöst kapsz, tudni fogom, hogy nem tettél meg minden tőled telhetőt.” Mosolyogva mondta, de én komolyan vettem, és levontam a következtetést: csak a legjobb eredménnyel lehetek elégedett.

Az egy dolog, ha valakinek fontos a siker, és nem akar kudarcot vallani. Felteszem, senki sem szeretne olyan szívsebész kezébe kerülni, aki beéri annyival, hogy elfogadható munkát végez. A maximalizmus azonban egészen más szintre emeli az elvárásokat.

A maximalizmus arra irányuló törekvés, hogy kifogástalanul végezzük a dolgunkat. Nem engedhetünk meg magunknak sem hibát, sem hiányosságot, sem tévedést, sem kudarcot. Évfolyamtársam a college-ban például annyira belezúgott a felvételin elért maximális pontszámába, hogy még az e-mail-címét is megváltoztatta „a.hibatlan.felvetelis”-re.

Ilyenek azok a diákok is, akik egy évtizeddel a diplomájuk megszerzése után is feltüntetik az önéletrajzukban és a LinkedIn-profiljukon, hogy színjelesre államvizsgáztak. Valamint azok az ismerőseink, akik a közösségimédia-felületeik alapján eszményi életet élnek, de testi és érzelmi sebeiket szégyenkezve rejtegetik.

A közösségi média térnyerése csak rontott a helyzeten

Meggyőző kutatási eredmények tanúsága szerint a maximalizmus évek óta egyre szélesebb körben terjed. A közösségi média térnyerése sem segített a helyzeten, de a jelenség az 1990-es évekre nyúlik vissza – vagyis egy teljes generációval korábbra, mint hogy bárki is gondosan megválogatott képeket posztolgatott volna magáról az Instagramra.

Napról napra versengőbb világunkban a szülők mind nagyobb nyomást helyeznek gyerekeikre, hogy legyenek tökéletesek, és szigorúan megróják őket, ha nem teljesítenek. Így a gyerekek megtanulják, hogy a tökéletlenségek hiányával mérjék magukat. Minden hibájuk csapás az önbecsülésükre.

A maximalisták az egyszerű, ismerős problémák megoldásában jeleskednek. Az iskolában ők remekelnek azokban a feleletválasztós kérdésekben, amelyekben a helyes választ kell megjelölni, és azokon a kitöltős teszteken, amelyeken memorizált tényeket kell felidézni.

„Michelangelo márvány építészeti elemei egy keskeny, kékesszürke pietra serena szegélybe voltak ékelve.” Ez a mondat végérvényesen az agyamba vésődött arról a hétvégéről, amikor a college-ban első évben a záróvizsgára készültem, és fogalmam sincs, mit jelent.

A való világ sokkal bonyolultabb

Miután kibújtunk az iskolai vizsgák kiszámítható, ellenőrizhető, biztonságos gubójából, a „helyes” válasz megtalálásának vágya könnyen visszafelé sülhet el. Egy metaelemzés eredménye szerint az átlagos korreláció a maximalizmus és a munkahelyi teljesítmény között nulla volt.

A maximalisták a feladataik elvégzésében nem jeleskedtek jobban, mint a kollégáik, sőt néha még rosszabbul is teljesítettek. Azok a készségek és hajlamok, amelyeknek köszönhetően sokan középiskolai osztályuk vagy egyetemi évfolyamuk élére kerülnek, a diplomaszerzés után már nem feltétlenül válnak hasznukra.

Korántsem azokból lesznek szakmájuk kiemelkedő képviselői, akik az iskolában a legjobb tanulók. Egy világklasszis szobrászokat vizsgáló kutatásból kiderült, hogy többnyire átlagos diáknak számítottak. Kétharmaduk négyesre, illetve hármasra érettségizett.

Hasonló mintázat rajzolódott ki, amikor Amerika legbefolyásosabb építészeit vetették össze azon kollégáikkal, akik nem gyakoroltak maradandó hatást a szakmájukra. A legkiválóbb építészek csak ritkán tartoztak a legkiválóbb diákok közé: jellemzően négyes átlaggal diplomáztak. Maximalista kollégáik ragyogó jegyeket szereztek, de a későbbiekben lényegesen kevesebb ragyogó épületet húztak fel.

A maximalisták hibái

A kutatások szerint a maximalisták a tökéletes eredmény hajszolása közben három dologban hajlamosak hibázni. Először is, túl sokat foglalkoznak lényegtelen részletekkel. Rögeszmésen keresik a megfelelő megoldást apró részkérdésekre, és nem elég fegyelmezettek abban, hogy az igazán fontos problémákat megtalálják.

Továbbá kerülik az ismeretlen helyzeteket és nehéz feladatokat, amelyek kudarccal fenyegetnek. Így inkább csak a meglévő készségeik szűk körét finomítják ahelyett, hogy újakat fejlesztenének ki.

Végül pedig ostorozzák magukat a hibáik miatt, ami megnehezíti, hogy tanuljanak belőlük. Nem ismerik fel, hogy nem azért kell átgondolni a hibáinkat, hogy a múltbeli énünket megszégyenítsük, hanem hogy a jövőbeli énünk dolgát megkönnyítsük.

Rejtett potenciál

HVG Könyvek

Ha a maximalizmus gyógyszer volna, a címkéje az alábbi mellékhatásra hívhatná fel a figyelmet: „Vigyázat: megakaszthatja az embert a fejlődésben!” A maximalizmus a csőlátás és a hibakerülés spiráljának csapdájába csal bennünket: miközben a tökéletességre törekszünk, nem vesszük észre a fontosabb megoldandó problémákat, és egyre szűkebb körű készségeink fejlesztésére korlátozzuk magunkat.

A fenti cikk Adam Grand Rejtett potenciál című könyvének szerkesztett részlete. A neves szervezetpszichológus szerint a siker záloga nem feltétlenül zseniális adottságunk, sokkal inkább az, hogy milyen jellemet építünk fel magunknak. Könyvében rávilágít, hogy a fejlődés kulcsa a hatékony tanulás, és arra bátorít, hogy gondolkodjunk másként a célkitűzéseinkről, és akkor túlszárnyalhatjuk önmagunkat. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.