Hans Hattop: Urán (Wismut), 1971

Az 1959-es első bitterfeldi írókonferencia jelölte ki a nagyvállalatok számára a később fogalommá vált ún. „bitterfeldi utat”: az élet és a művészet különállását, a „nép és a munkásosztály közötti elidegenedést” felszámolandó a képzőművészet terén „népi művészeti” esti iskolákat és versenyeket, rajzköröket és festőtanfolyamokat szerveztek az amatőröknek, az oktatásukra kijelölt művésztanárok pedig a tárnákba is ellátogattak a növendékekkel helyszíni vázlatokat készíteni, hogy közelebb kerüljenek a termelőmunkához. Az NDK kulturális minisztériumának egy 1977-es rendelete alapján a Wismut különleges státust és teljes önállóságot kapott a kulturális és szociális alapjába folyósított évi egymillió keletnémet márka elköltésére.

Az első amatőr festőkör 1952-től működött Cainsdorf bányásztelepülésen a legkülönfélébb életkorú és foglalkozású tagokkal, akiknek a vállalat vásárolt meg minden szükséges anyagot, helyet pedig előbb a művelődési házban, majd bérelt műtermekben biztosított számukra. Kezdetben csak a bányászat jelentett ihlető témát, ám a hatvanas évektől már megjelent a természeti táj, a köznapi életből vett zsánerjelenet, a portré vagy a csendélet is. A hetvenes évektől a festészet és a grafika mellett már a kőszobrászat, a textil, a kerámia, a fafaragás, a fémplasztika, a fotó és a film is szerepelt a választható lehetőségek között, művelőik pedig évenként üzemi fesztiválokon és a bányásznapon mutatkozhattak be a nyilvánosság előtt. 1976-tól vállalati „szovjet–német kulturális munkabizottság” gondoskodott az amatőr csoportok kölcsönös nemzetközi cserelátogatásairól, más „baráti országokat” is beleértve.

Komoly szakmai színvonal-emelkedést jelentett, amikor a Wismut állandó támogatói és partneri kapcsolatokat épített ki olyan intézményekkel, mint a lipcsei grafikai és könyvművészeti főiskola vagy a drezdai képzőművészeti akadémia. Az itteni híres professzorok egyrészt laikus tehetségeket fedezhettek fel és készíthettek elő a sikeres egyetemi felvételire, másrészt a rangidős mesterek (mint Heinrich Witz, Werner Tübke, Hans Hattop, Ernst Hecker, Bernhard Heisig, Edgar Klier, Carl Kuhn) munkái bekerülhettek a vállalati kollekcióba. 1979 decemberében nemzetközi művésztelepet szerveztek a vállalat üdülőjében a Keleti-tengernél, Usedom szigetén, amelyen 15 magyar, lengyel és bolgár vendég dolgozott együtt a keletnémet kollegákkal, majd 170 festmény, grafika és plasztika erejéig közös kiállításon mutatkoztak be a helyi Wismut-galériában. A sikeren felbuzdulva a kettős állami vezetésű nagyvállalat 1983-tól kezdeményezte a szovjet és a keletnémet képzőművész szövetség megállapodását, hogy alkotótáborában kétévenként egy-egy hónapra pályakezdő profikat fogadhasson. Szállás, teljes ellátás és műterem mellett ezer NDK-márkás ösztöndíjat is adott, cserébe legalább egy-egy ott készült munkát kért. A négy művésztelep nyomán félszáznyi újabb mű került a kollekcióba; a vájárok munkájának megörökítése mellett az arra érdemes bányászok portréit is megrendelték a fiatal alkotóktól. A gyűjtemény gyarapításának eszközei közé tartozott még a szerződéskötés egy-egy konkrét műre; közvetlen vásárlás műteremből vagy tárlatról; külföldi (főleg szovjet) tanulmányutak finanszírozása; a két szász főiskola növendékeinek támogatása tematikus grafikai albumok kiadására, és így tovább.

1968-tól 1983-as disszidálásáig szorosan kötődött a Wismuthoz Werner Petzold, a hivatalos ideológiát és „állami művészetet” teljes mellszélességgel támogató, Lipcsétől Gerán át Berlinig pedagógiai állásokat és vezető pozíciókat halmozó tehetséges Heisig-tanítvány. Ám ezalatt a cég széles beszerzési skálájának peremén – az állami műkereskedelmi hálózat közvetítésével – elfértek olyan kísérletező kedvű, nonkonformista alkotók is, mint a később neves ellenzéki aktivistává és politikussá lett Bärbel Bohley.

A Wismut GmbH leltárjában – a valóságban Chemnitz, Aue, Königstein és Ronneburg vállalati épületeiben elosztva, valamint Bad Schlema uránkitermelési gyűjteményének és a bochumi német bányászati múzeumnak kölcsönözve – jelenleg 4158 mű szerepel, ebből 80 százalék grafika, 8 százalék egyedi rajz, 7 százalék festmény, de vannak plasztikai munkák és fotográfiák is (85, illetve 95 darab). A papír alapú sokszorosított alkotások dominanciáját a műfajnak az NDK-ban általános elterjedtsége, magas színvonalú oktatása és a nagy példányszám magyarázza, de a duplikátumok kivonása után is több mint 2100 levonat maradt. Másfélszáz tétel „igazoltan hiányzik”, mert 1989 előtt ezeket egyes munkatársaknak és funkcionáriusoknak ajándékozták. A rendszerváltással a korábban állami vállalatoknál eljött a „képrombolás” ideje is: egyes képeket kidobáltak, mozdíthatatlan monumentális alkotásokat szétvertek, vagy (szerencsés esetben) óvatosan lebontottak. Ez utóbbi történt Werner Petzold Az atomenergia békés felhasználása című, 16 méter magas és 12 méter széles zománcképével is, amely 1972–1974 között került a paitzdorfi bányaüzem külső homlokfalára. A 2,5 tonnás alkotás ma is az ország legnagyobb szabadtéri műve, amelyet eredeti helyszínén, de átmenetileg raktárban őriztek. A művészt 2006-ban bízták meg a restaurálási munkálatok irányításával, és 2009 szeptemberében egy ipari terület rekultiválása alkalmából, Löbichau község térségében, egy gyalogos és kerékpáros utakkal behálózott park közepén, az autópályához közeli magaslaton ismét felállították az alkotást – itt még döbbenetesebb a hatása.

Kezelői szerint a zárt gyűjtemény további gyarapodása legfeljebb a lappangó művek felbukkanásával vagy ajándékozásokkal képzelhető el, de egyelőre nem tudni, hol és kinek a tulajdonában talál végleges helyére a monstre kollekció. A rendszerváltás után csírájukban elhaltak a kapcsolatfelvételi kísérletek az orosz partnerekkel. A szász és a türingiai tartomány példásan együttműködik ugyan, de mivel külön-külön is anyagi gondokkal küszködnek, így távlatilag csak a szövetségi támogatásban bízhatnak.

Wagner István