A villamosból láttam meg először. Felkaptam a fejem. Érdekes, az ember, még ha budapesti is, elő tudja hívni magából a megdöbbenés érzését. Amíg megdöbbenek, esztétikai lény vagyok -- vonhatnánk le a következtetést, ha moralizálni akarnánk. Visszafelé jövet is megnézem a villamosból, aztán leszállok, hogy tényleg jól láttam-e. Hitetlenkedni is tudok, s ha tudok, még nem vagyok reményveszett -- vonhatnánk le a következtetést, ha…
Lássuk csak! Elsőként a posztamens tűnik fel. Hófehéren fodrozódik, ha jobban megnézzük, óriási drapéria, mintha egy színházi zsinórpadlásról hullott volna alá véletlenül. Alatta fura tákolmány -- gerendák ezek, azt hiszem, egyik a másikra stószolva. Állványzat, rögtönzött pulpitus. A posztamens olyan meghökkentő és tulajdonképpen olyan nagyszabású darab, hogy először nem is nézek fölfelé, pedig figura áll rajta. Vékony alak bronzból, szemüveges, vállán kabát, áll fegyelmezetten -- így csak a történelem viharában áll az ember. Ez tehát történelmi alak. Közelebbről megnézem, Kovács Béla (1908--1959); az elhurcolt kisgazda politikusnak a kommunizmus áldozatai emléknapján állították a szobrot. A pozitúra törvényszéki helyzetet, „utolsó szó jogán”-t sejtet, Kovács Béla előtt egy korlát magasodik, kezét azon nyugtatja. A korlát ugyanabból a kőből készült, mint a posztamens: hófehér, s kirí az egész eklektikus kompozícióból. A történelmi kisgazdák ne vegyék vétkemül, de mint egy járókeret, olyan. Február óta áll a szobor, hogyhogy eddig nem vettem észre? Pedig annyira teátrális a beállítás, annyira központi az elhelyezés itt, a Miniszterelnöki Hivatal előtt. Talán elveszett a szobor a Parlament és környéke művészeti aknamezején. Hiszen van itt minden(ki), egy politikai forgószélben önmagát folyton elvesztő ország tragikus hősei. Merengő egykori baloldali költő, kiválva és elvegyülve. Meglepetten szemlélődő, volt kommunista, mártír miniszterelnök. Valahai arisztokrata, földosztó gróf és miniszterelnök, akit a múlt rendszer akart magáénak. Jövőbe mutató pénzügyminiszter, majd kormányzó, akit minden rendszer a magáénak akar. 56-értelmezések: egy jobb sorsra érdemes hősi emlékmű -- talán a közmegegyezés utolsó fellángolása? Szemben ellenemlékmű, a dombormű jobboldali akaratot sejtet. No meg stilizált golyónyomok egy falban. Paritásos alapon menne ez? Jön egy képviselő, körülnéz, és a hőseit akarja látni? Nálunk a politikai beállítódáshoz művészet is tartozik, plusz ügyfélkör; koncepció, hangsúlyok, térképzés pedig sehol. Így áll elő az esztétikai Mohács. Egyenes út a 2-es villamossal a Nemzetiig, a szellemi fegyverletétel felé.
Csók: István
(Megjelent a Műértő 2002. decemberi lapszámában)
