Levél a szerkesztőnek
Kedves Gábor, megígértem, hogy a Pestre érkezésem után az egyik első dolgom lesz megnézni a Budai Várban rendezett Csontváry-kiállítást. Nos, ez megtörtént, de úgy érzem, hogy cikket írni a kiállításról mégsem tudok. Helyes lenne persze, ha ezt az érzésemet az alábbiakban megpróbálnám mégis egy kissé árnyalni.
A Honvéd Főparancsnokság budai épületében rendezett tárlat tárgyi-fizikai adottságai ismertek, el kell fogadni őket olyannak, amilyenek. Vagyis nyilvánvaló, hogy olyan változatos méretű és szokatlan feltételeket szabó festői életmű, mint amilyen a Csontváryé is, egyáltalán nem való egy ilyen félig palota, félig azonban csak irodaház jellegű, felső emeleteit és nagyobb termeit még a II. világháborúban elvesztett architektúra szűk keretei (folyosói, lépcsőházi fordulói stb.) közé. De hát egyelőre csak ez az épület állt most rendelkezésünkre, és mi mást mondhatnánk rá, mint azt, hogy elfogadjuk, legyen, üsse kő.
Ugyanígy elfogadja az ember – talán még a szakember is – azt az eddig sohasem tapasztalt furcsaságot is, hogy a Magyar Nemzeti Galéria állományába beleltározott, és ezért oda tartozó Csontváry-képek (a kiállítás anyagának kb. 70–80 százaléka) most úgy vannak a képek mellé helyezett cím-cédulákon jelölve, mintha ezek a festmények letétként valamiképpen a pécsi Csontváry Múzeumhoz tartoznának – egy olyan múzeumhoz, ami jogilag nem is létezik! Közbevethetné valaki, hogy időközben a Nemzeti Galéria is megszűnt mint intézmény, illetve (jogilag, de talán sok más szempontból is…) beolvasztották a Szépművészeti Múzeumba. Persze, így felmerül a kérdés, hogy ki akkor a Csontváry-képek igazi tulajdonosa? Talán az lenne a helyes, ha a cédulákon is a Szépművészeti Múzeum szerepelne tulajdonosként, illetve a letéti anyag gazdájaként? De lehet, hogy ez mindegy is, mert e rendezvény gazdája amúgy sem a magyar kulturális élet valamelyik fóruma, még kevésbé a múzeumok valamelyik főhatósága, hanem a Várgondnokság Nonprofit Kft., egy majdnem ingatlankezelő vállalatnak nevezhető testület, amelyen badarság lenne számon kérni kultúrpolitikai okokra visszavezethető következetlenségeket. Látjuk, nagy a zavar. Mindenesetre én mint a Csontváry-kiállítás látogatója – de nyilván sokan mások is – e tekintetben egy sor megválaszolatlan kérdés előtt állok.
De van itt még egy alapvető szervezeti probléma. Eléggé ismert az is, hogy a pécsi Technika Házában látható Csontváry-hagyaték, úgy is mint letéti anyag, de úgy is mint állandó kiállításként intézményesült gyűjtemény, eddig a Janus Pannonius Múzeum gondnoksága alatt állott. Ami azt jelenti, hogy a Csontváry-képek sok-sok évvel ezelőtt nem egy elképzelt Csontváry Múzeumba, hanem – természetesen – a Janus Pannonius Múzeumba, illetve az azt felügyelő szervek hatókörébe lettek „letéve”. És csak azért szerepel a fiktív pécsi Csontváry Múzeum neve most a cédulákon, mert Pécs – talán nem is alaptalanul – attól fél, hogy nem kapja többé vissza a Csontváry-képeket. Ott ragadnak azok a Budai Várban, vagy pedig onnan majd egy raktárba kerülnek végül. Miközben az is köztudott, hogy a képek végső rendeltetési helye egy Budapesten felépítendő Csontváry Múzeum lenne. Aminek egyelőre még a nagyon halvány körvonalai sem sejthetők. Erről persze megint egy egész cikksorozatot lehetne írni.
Egy apróság még: a képek mellé helyezett cédulák – ha már szóba kerültek, hadd írjam meg róluk ezt is – sötét vagy világos színűek. Hogy mit jelent ez a különbség, arra vonatkozóan sehol sem talál a látogató eligazítást. Megkérdeztem a teremőröket, de az ő véleményük is megoszlott. Volt olyan, aki úgy vélte, a világos színű kartonlapocskák azt jelzik, hogy ezek a képek még nem szerepeltek nyilvános kiállításon (és ez el is képzelhető) – de hallhattunk ettől eltérő, teljesen más elképzelést is. Ezeken a cédulákon zöld vagy piros pontok figyelhetők meg, és egyaránt vannak ilyen jelzések mind a sötét, mind a világos kartonlapokon, de hogy mit jelent ez a megkülönböztetés, arra még a recepción dolgozó munkatársak sem tudtak semmilyen választ adni.
A legnagyobb probléma azonban a tartalmi kérdésekkel, Csontváry művészetének interpretálásával van. A kiállítást a művek keletkezését és tartalmi-eszmei vonatkozásait magyarázó szövegtáblák kísérik – és csak azt mondhatom, nem lehet eléggé örülni annak, hogy ilyen figyelmes volt a rendezőség. Ha azonban a Csontváry-irodalmat csak egy kicsit is ismerő látogató tényleg olvasni kezdi ezeket a táblákat, akkor bizony kétségbeeshet azon, amit rajtuk talál. Mert félreértések, elfogadhatatlan leegyszerűsítések és valami elképesztő tudatlanságot árasztó naivitás árad a szövegekből. Például az egyik ilyen tábla úgy kezdődik, hogy leírja: az ember legalapvetőbb élménye, hogy reggel felkel a Nap, majd egyre magasabbra kerülve delelőre jut, hogy aztán a délutáni órákban megint mélyre lesüllyedjen. És ez legalább igaz is. De azzal folytatódik, hogy a Nap az esztendő folyamán ezzel a mozgásával bejárja az egész égboltot, és amit bejár, azok a csillagképek. Ez pedig egyszerűen nem igaz, ez így egy sületlen marhaság – a csillagképeknek (88 van belőlük) semmi közük a Naphoz. És különben is soha senki nem látta még a Napot és a csillagképeket valamiféle együttállásban, mert ha süt a Nap, akkor nincsenek az égen csillagok.
A szövegtáblák tele vannak ilyen, tulajdonképpen az általános iskolai ismereteknek is ellentmondó pongyolaságokkal. Csontváry egy nagyon sajátos színelméleti-esztétikai rendszert dolgozott ki, amelynek lényege az volt, hogy a napsütés hatására felizzó színeknek transzcendens jelentést adott. Egész metafizikai rendszert dolgozott ki ennek alapján, olyat, amely jóval meghaladja az impresszionista és késő impresszionista festészet színekkel kapcsolatos tanításait is. Írásaiban „napút színekről” olvashatunk, melyek kapcsán olyan különbségekről és színfokozatokról beszél, amelyek különös jelentéssel ruházzák fel és magasabb szférákba, filozófiai vagy valláselméleti elgondolások közelébe emelik a látványt, illetve a természet jelenségeit és tárgyait. Ebből az igen gazdag elméletből itt-ott törmelékek jelennek meg a szövegtáblákon, de néha egészen elfogadhatatlan leegyszerűsítések is, mint például az, hogy Csontváry a Nap színeit kutatta. A Napnak fénye van, de nincsenek színei, illetve a belőle kisugárzó fénynyaláb ugyan a spektrum színeire bontható, ebből azonban a keverékszínek nagy része még teljesen hiányzik. Az általunk ismert teljes színkészlet csak a természetben ragyog fel a visszaverődések és interferenciák stb. bonyolult játékának eredményeképpen. Semmiképpen sem a Napban – így tudta ezt Csontváry is, sőt erre építette a maga sajátos „napút” színelméletét is. Ha megpróbált volna belenézni a Napba, hogy lássa a „színeit”, akkor egyszerűen megvakult volna.
A kiállításon járva vagy a tárlat végén található utolsó szövegtábla kolofon-szövegét olvasva nem derült ki, hogy ki e magyarázó szövegek szerzője. Talán jobb is így. Hogy esetleg a Csontváry-tárlat rendezője, Gulyás Gábor lenne a szerző, azt egyszerűen nem tudom elképzelni. Gulyás filozófiai tanulmányokat végzett, különösképpen tanult ember, személyesen is ismerem őt, és sokoldalú, széles látókörű embernek tartom. Hogy mi kényszeríthette őt arra, hogy a jelenlegi Csontváry-kiállítás kapcsán megjelentetett és a nevével jegyzett albumszerű kötetbe is ezeket a szövegeket fogadja be, azt még csak találgatni sem tudom. Csak annyit mondok, sikerült e szövegekkel a jelenlegi Csontváry-kiállítást minden lehetséges szellemi rangjától megfosztani. A tárlatról persze lehet valamiféle benyomásom, talán még valamivel jobb is, mint amit eddig írtam (például a kisebb képek csoportosítása figyelemre méltó szakmai felkészültségre vall). De a szövegtáblák olvasása után nem lehetséges az, hogy kritikát, esztétikai normákkal dolgozó beszámolót írjak az egészről.
Maradnak persze, mint menedék, maguk a Csontváry-képek, amik talán szebbek, megragadóbbak, mint amilyen benyomást valaha adtak – köszönet érte a restaurátoroknak és a képek fizikai gondozóinak (hadd mondjam ki most más hangsúllyal: igen, igen, Pécs!). És az is jó, hogy olyan sokan vannak e képek, mert nagyon sok festmény tényleg csak most szerepel először nyilvános kiállításon. Ez az, amiért mindenkinek mégis azt ajánlom, hogy nézze meg a tárlatot.
Megszorításként pedig annyit tennék hozzá, hogy ha a szövegtáblák elé kerül, próbáljon szelektálni. Mert az évszámok helyesek, és sok egyszerű, tárgyi utalás is helytálló. Azokat olvassa. És próbálja elfelejteni azt, hogy egy intézményeiben összevissza kuszált, gondolkodni fáradt, mert elfásult, és a szakmai felkészültségében is – úgy tűnik – nemegyszer elbutított, fölösleges és szánalmas balsikerekkel együtt élni kényszerített ország polgárai vagyunk.
Perneczky Géza
Kedves Gábor,
az este elküldött levélre (cikkre?) aludtam egy fél éjszakát, és most, az éjszaka közepén felkeltem, hogy megírjam:
Nem igaz, hogy elfogadható az, hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után még mindig csak egy ennyire alkalmatlan helyen, mondhatni, „szükséglakásban” kaphasson helyet egy, a fővárosban rendezett reprezentatív Csontváry-kiállítás, és nem igaz, hogy azt nekünk el kell fogadni,
és semmilyen elemzéssel, leírással, találgatással nem tehető elfogadhatóvá az sem, hogy a kormányszervek és az illetékes minisztériumok nem tudnak világos és megnyugtató rendet teremteni a részben örökölt, de azután a későbbiekben általuk még jobban összekuszált intézményrendszer-beli káosz fullasztó összevisszaságában.
A szövegtáblákat részletesen és szó szerint kellene idézni, amibe persze belebolondulna mind a kritika írója, mind pedig az olvasója is. Közben rájöttem például, hogy a szövegek írója nem arra gondolt, hogy a Nap az év folyamán bejárja az összes csillagképet, hanem nyilván csak arra, hogy a Föld egyéves útján a Nap körül bejárja a 360 fokos Nap körüli pálya állatövi jegyekkel ellátott 12 cikkelyét (amiről persze így azért nem írhat, mert nem tudja pontosan, hogy miként is van ez a dolog). Ugyanígy összekeveri a napfény spektrumszínekre bontható nyalábját a színeknek a természetben látható megjelenésével – és így a többi, meg a többi félig megértett és a falvédők kedves, naiv hangján előadott ismeret. Folytathatnám még sokáig.
Igaz csak az, hogy a kiállítás tényleg alatta marad annak, hogy hozzá lehessen szólni, és talán jó lenne megkérdezni az illetékeseket, hogy miként állt össze ez a nagyon szükségmegoldásnak látszó és messzemenően (nekik is, és nekünk, a közönségnek is) megalázónak tetsző megoldás.
Üdvözöl az álmos és fáradt
Perneczky
(Megjelent a Műértő 2015. októberi lapszámában)
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
