szerző:
Műértő

Átalakulóban van a radikális kortárs művészeti produkció, és az átalakulást leggyorsabban az erre a művészetre szakosodott kiállítóhelyek programja követi.

Chaw Ei Thein: Történelemóra a műtermemben, 2016, videoinstalláció, 8 perc, Body Luggage, Kunsthaus
©

A hagyományos tárlatformát egyre inkább a performatív műfajok, a látogatók részvételét feltételező műtípusok (participatory art) és események (eventek) – beszélgetések, viták, prezentációk, konferenciák –, illetve a galériateret maguk mögött hagyó köztéri akciók váltják fel. Közös bennük, hogy a magányos tárlatlátogató helyett aktív, közreműködő közönséggel, sőt – mivel az esetek többségében társadalmilag érzékeny, politikus témákról van szó – egyfajta véleményközösséggel is számolnak. Ellenállás és reakció ez a globális színteret domináló kommerciális idiotizmus, az irracionális árverseny és a manipulált fogyasztói tömegeket „a kulturális értékek széles körű hozzáférésének” demagógiájával mozgató kiállításipar termékeivel szemben.

(Mielőtt illúzióink támadnának e szubverzív stratégia hatékonyságát illetően, megjegyzendő, hogy a vezető kortárs műkereskedelmi vásárok kínálatában már évek óta jelen vannak a performanszok, és e tárgyban számtalan sikeres adásvétel is köttetett már.)

A kiállítóhelyek működtetői is felfigyeltek arra, hogy az „események” sikeresek: látogatószám- és bevételnövelő potenciált rejtenek. A pénzzel kitömött, nagy intézményholdingok ezt társadalmilag érzéketlen, indifferens, blockbusterekre áhítozó kiállításpolitikájukhoz illeszkedő módon, celebek és „népszerű”, konfliktuskerülő tematika alkalmazásával, valamint költséges marketinggel művelik, belépődíjat szedve. A fent ismertetett jelenség nálunk a kisebb – progresszív, társadalomra reflektált irányultságú – low budget intézményekre jellemző, ahol persze tömegekről és üzleti megfontolásokról aligha lehet beszélni. Ezeken a helyeken gyűlnek össze alkalomról alkalomra azok az emberek – zömmel szakmai vagy a kortárs művészetben járatos közönség –, akik egyébként egyedül talán el sem mennének megnézni az ott látható aktuális kiállítást. De a megnyitóra, egy beszélgetésre, vitára, tárlatvezetésre, vetítésre, performanszra, finisszázsra újra és újra összegyűlnek éppúgy, ahogyan az a kortárs „artscape” bármely lokális színterén tapasztalható. Nem pusztán az azonos érdeklődés tereli őket ismételten egybe, hanem annak a riasztó változásnak a közös tapasztalata, amely globális folyamatként is érzékelhető, de a kisebb régiókban a mindennapi életet átható módon is jelentkezik: a liberális-demokratikus kapitalizmus és a hozzá kapcsolódó rendszerkritikai és reformgondolkodás alapjainak megrendülése, a végtelenségig lebutított retrográd ideológiák iránti tömeges fogékonyság, a citoyen polgárok közösségének hitt társadalmak kiábrándító valósága, az erőszak és a szolidaritás elutasításának új kultusza – ezek és a többi, egyszerre elveszni látszó illúzió. A fragmentált ellennyilvánosság fizikailag elszigetelt résztvevői – az FB-csoportok tagjai, a kritikus website-ok látogatói, a még könyveket forgató réteg – látni akarják egymást, a személyes-valóságos, valamilyen „rituális” alkalomból kialakuló együttlétben megtapasztalni, hogy igen: még léteznek.

Mindezek tükrében a 2016-os Stájer Ősz főmotívumának választott, a menekülthullám megoldására vonatkozó nevezetes Angela Merkel-tőmondat – „Wir schaffen das” (mely Barack Obama „We can do this” szlogenjén alapult) – meglehetős optimizmusról tanúskodik, hiszen elhangzása óta a xenofób-antidemokratikus erők kontinensszerte egyre csak erősödnek – paradox módon, hiszen az Európára nehezedő nyomás időközben csökkenni látszik. Rövid programadó írásában a fesztivál művészeti igazgatója, Veronica Kaup-Hasler maga is „naiv és végzetes” kijelentésnek tartja, mindenesetre „Európa potenciális utópikus tartalmát” látja benne. Az alcím – A kulturális földrajz változásáról – már kellően teoretikus és nyitott is ahhoz, hogy nagyon különböző művészi aktivitások épülhessenek rá. Ezek után aztán – mint minden évben – a fesztiválszereplők szabadon, hol szorosan, hol lazábban kapcsolódnak a fő gondolathoz: Európa megváltozott geopolitikai helyzetéhez, amelyben – a kolonialista és posztkolonialista politika következményeképpen – a világ többi része politikai, gazdasági, kulturális és etnikai téren is súlyos nyomás alatt tartja az „öreg kontinenst”. A dekolonializáció témáját járta körül a Stájer Ősz idei kétnapos nemzetközi konferenciája is, melynek az önironikus Welcome to the former West (Üdvözüljük az egykori Nyugaton) címet adták.

„Az egyetlen poggyász, amit mindig magunkkal cipelünk, a testünk” – erre az evidenciára épül a fesztivál központi kiállítása, a Body Luggage – Migration of Gestures (Testpoggyász – Gesztusok vándorlása) a Kunsthausban. Tíz művész munkáit és részben hozzájuk kapcsolódó archív dokumentumokat látunk, két értelmezési tartomány köré felsorakoztatva: az egyik a migráció mint határátlépő társadalmi mozgás, a másik a tánc és a testnyelv mint kulturális kifejezési forma. Az indiai származású kurátor, Zasha Colah olyan „szövetet” készített a művekből, amely helyenként érdes, tenyérsértő kenderkötél, máshol költői, érzékeny selyemszálak hatását kelti. Mert nem pusztán a test van kitéve a kényszerű helyváltoztatás okozta sérüléseknek, hanem a lélek is: nemcsak a testünket visszük magunkkal, ha menni kell, hanem a szokásainkat és az emlékeinket is. Az új környezet és kultúra kikezdi, majd felülírja identitásunkat – de csak részben. Másokká leszünk, és ugyanazok is maradunk, mert amit magunkkal hoztunk, nem veszítjük el teljesen. Colah az avantgárd mozdulatművészet és a mai performanszok testbeszédét egy kontinuus nyelv dialektusaiként értelmezi. A kiállításra e „beszéd” olyan példáit kutatta fel, amelyek közös kontextusa a kényszerítő körülmények előidézte migráció. Így kerülhet közös térbe a nácik elől Indiába emigrált osztrák modern táncművésznő és a katonai diktatúra által üldözött burmai performer. A két világháború közötti európai művészexodus emlékeit őrző archívumok dokumentumaihoz ezért társíthatók a napjainkban Lampedusán partot értek körében gyűjtött kép- és hanganyagok. Ezek az időn átívelő megfelelések – a teoretikus ihletettségű vezető szerint – egy új művészettörténet lehetőségét is felvillantják: „Tágasabb perspektívára van szükségünk, olyanra, amely globális, amennyire lehetséges, képes átfogni a művészetet meghatározó számtalan összefüggés kapcsolatrendszerét, s közben felismeri a nemzeti határokon túlmutató folytonosságokat.”

A másik kiállításról (Kneaded Knowledge, kb. Gyúrt tudás, a kézzel mintázásra utal), melyet a kerámiában is jeleskedő Ai Weiwei és az angol mester, Edmund de Waal állított össze a műfaj sok ezer éves történetéről, túl sokat nem tudok mondani. Szemet gyönyörködtető, a Föld különböző kultúráit képviselő tárgyak a vitrinekben; ősi kínai emlékektől a XX. századi avantgárd klasszikusokon (Picasso, Malevics, Miró) és a közelmúlt mesterein át (Noguchi, Fontana, Jorn) a kortárs kerámiákig, Ai és De Waal installatív munkáival bezárólag. Utóbbi japán hatást mutató, hajszálvékony csőedényeiből jó néhány a művek érzékenységét brutálisan ellenpontozó, óriási, sötét szekrénymonstrum réseibe került. De hogy miért épp a kerámia, miért most és miért itt kerül elénk? A lassan mindenben illetékes, aktivistából celebbé szelídülő kínai sztár húzóneve lehetett a legfontosabb érv, amikor a Kunsthaus e tárlat megrendezése mellett döntött.

A Künstlerhaus – Halle für Kunst & Medien idei programja az írásom elején álló jelenség példájaként kizárólag performanszokból állt. Az események közötti huzamos időben a szerdánként megrendezett (többek között VALIE EXPORT, Joan Jonas, Alex Mlynárcik, Regina José Galindo és Ladik Katalin részvételével zajló) programsorozat alkalmai után a térben hagyott kellékek és rekvizitumok alkotják a látnivalót, a „tárlatot”.

A Camera Austria Markus Krottendorfer fotóit találta kellően érdekesnek ahhoz, hogy velük szerepeljen a fesztivál programjában. A náluk sokkal eredetibb, a világ Európa-centrikus (földrajzi) leírásának hagyományát megkérdőjelező gondolatokat felvető kísérő szöveg azonban aligha kárpótol a vérszegény képélményért. A Grazer Kunstverein a brit Beatrice Gibson utóbbi tíz évben forgatott műveiből és általa válogatott további filmekből mutat be – némiképp udvariatlan időtartamú – összeállítást. Az intézmény konzekvens, a politikai aktivizmus vagy a társadalmi problémafelvetések helyett áttételesebb, összetett, filozofikus, érzéki-konceptuális művészetet képviselő programjához tökéletesen illenek Gibson munkái.

A New Graz című, ezúttal a szokásosnál rövidebb kiállítása viszont szorosan kapcsolódik a Stájer Ősz hívószavához. A galéria az Annenviertel nevű negyedben van, és ez az a hely, ahol a városba érkező új lakosok és menekültek a legtöbb olyan intézményt és civil szerveződést találják, amely itteni életük megkezdésében segítségükre lehet. A művek beilleszkedési folyamatokat, személyes élményeket mondanak el, erre utal a tárlat alcíme is: Történetek a Megérkezés Városából. A közeli park sarkán álló, időlegesen Nyitott kapuk házának elnevezett Volksgarten Pavilonban és az előtte, erre az alkalomra két, Londonban élő művész által kialakított nyitott építményben pedig a szervezésében, a fesztivál Érkezési zóna programja részeként minden csütörtöktől vasárnapig délutánonként a legkülönbözőbb, díjtalanul látogatható események követték egymást. A kiállítás témájához és a város mindennapi életéhez egyaránt kapcsolódó viták és kerekasztal-beszélgetések, felolvasások, workshopok, koncertek a régi és az új polgárok egyetértő aktivitására épültek, és szembeszegültek a bevándorlóellenes propagandával. A pavilon és a kert kapacitása azonban sejteti, hogy bármennyire húsbavágó témák kerültek is ott napirendre, ezeket a délutánokat még a Megérkezés Városában sem tömegrendezvényekként képzelték el. (Kunsthaus, 2017. január 8-ig, ill. február 19-ig; Künstlerhaus és Camera Austria november 20-ig; Grazer Kunstverein, november 27-ig.)

Andrási Gábor

Megjelent a Műértő 2016. novemberi lapszámában.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!