Közel hárommillió embert érint Magyarországon a lakhatási szegénység – állapítja meg a Habitat for Humanity jelentése. Azok az emberek tartoznak ebbe a körbe, akik rossz minőségű, az egészségre káros, nehezen felfűthető lakásokban élnek, valamint azok, akiknek a jövedelme jelentős részét elviszi a lakbér, a közüzemi díjak, vagy épp a lakáshitel havi törlesztőrészlete.

Ez a szám alig különbözik attól, amiről az egyik első magyar lakhatási szervezet, a Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság számolt be még 1989-ben.

A Habitat for Humanity immár tizedszer ad ki éves jelentést a magyar társadalmi lakhatási viszonyairól. Márpedig ha megnézzük az elmúlt évek jelentéseit, nagy különbséget nem látunk sem a problémák felsorolásában, sem a lakhatási szegénységtől szenvedők számában. Így aztán az idei jelentés külön foglalkozik azzal, ha hárommillió embernél sokkal kevesebbeket érintő ügyekből lett már nem egyszer politikai botrány, mi az oka annak, hogy a lakhatás kérdése nem ilyen lett?

Túry Gergely

Sebály Bernadett, a lakhatási mozgalommal foglalkozó fejezet szerzője a rendszerváltástól egészen a mostani időszakig tekintette át, kik és hogyan próbálták kezelni a lakhatás problémáit. A megállapítása lehangoló:

Évtizedek óta ugyanazokat a problémákat görgetjük – nincs kiterjedt szociális bérlakásszektor vagy más széles körben hozzáférhető megfizethető lakhatási alternatíva, így a fizetésképtelenségre gyakran az elhelyezés nélküli kilakoltatás a válasz; erre sokszor a túlterhelt és alulfinanszírozott szociális ellátórendszer sem tud valós megoldásokat nyújtani.

A lakhatási mozgalmak résztvevőiről pedig azt írta: „nem csak kapcsolataink, de mozgalmi küzdelmeink is elemeire bomlottak. Sokszor nem is tudunk egymás erőfeszítéseiről, és azt sem látjuk, hogy munkánk hogyan illeszkedik abba a nagyobb küzdelembe, amit előttünk már mások elkezdtek.”

Az első magyar lakhatási mozgalmakat az 1980-as években szervezték meg. Nem véletlenül: korábban a Kádár-rendszer a mesterségesen nyomott áron tartott lakhatással próbált társadalmi támogatottságot szerezni magának. Az államilag támogatott bérlakásrendszerrel, lakásépítési programokkal, valamint olcsó rezsivel igyekeztek elfogadható körülményeket biztosítani, ez azonban logikusan ahhoz vezetett, hogy az 1980-as évekre az államnak egyre kevésbé maradt pénze ezt a rendszert fenntartani, a bérlakások jelentős részének pedig leromlott az állapota.

Képünk illusztráció

Fortepan / Szalay Zoltán

Ebben a helyzetben alapították meg 1988-ban a Lakásbérlők Egyesületét – nagyrészt jómódú, jó kapcsolati hálóval rendelkező emberek voltak a szervezet vezetői. Azonban néhány év után, ahogy a tanácsi, majd önkormányzati bérlakások jelentős részét megvásárolhatták az ott élő bérlők, megváltozott az összkép: a rosszabb helyzetű lakók maradtak bérlakásban, azok pedig, akiknek volt tudásuk, pénzük és kapcsolati hálójuk ahhoz, hogy érdekképviselet szervezésével foglalkozzanak, szinte mindannyian tulajdonosok lettek bérlő helyett.

1999-re aztán az önkormányzati bérlakások száma a tíz évvel korábbi 750 ezerről 230 ezerre csökkent, többnyire alacsony jövedelmű, gyakran komoly fizetési nehézségekkel küzdő lakókkal. Ez pedig meglátszott a közhangulaton is, ahogy az is, hogy a lakhatási krízist sokan a cigányság problémájaként kezdték el kezelni, még úgy is, hogy valójában nem csak a romákat érintő ügy volt ez. Ennek egyik mélypontja volt az, amikor 1997-ben a székesfehérvári önkormányzat egy szükséglakás-telepet úgy próbált meg felszámolni, hogy az onnan kiköltöztetetteknek más környékbeli falvakban vett lakást, és ezzel az etnikai konfliktust kivitte a városhatáron kívülre. Pátkán Molotov-koktélt dobtak az egyik házra, Belsőbárándon élőlánccal akadályozták meg a helyiek az egyik család beköltözését.

Képünk illusztráció

Túry Gergely

A 2000-es évtizedben aztán látszólag erős mozgalmi szervezet jött létre. A hajléktalanokat, valamint a lakhatási szegénységben élőket segítő érdekvédelmi szervezetek mellett ekkor jelentek meg azok a baloldali, globalizációkritikus mozgalmak is, amelyek a radikális tiltakozást választották. Ez a kép azonban csalóka – állapítja meg az elemzés. A szereplők között nem alakult ki igazi kapcsolat, gyakran idegenül szemlélték a másik stratégiáját, stílusát, és nem sikerült úgy keretezni a mondanivalót, hogy ahhoz a több százezer érintett igazán jól tudjon kapcsolódni.

Egy szubkultúra tagjai próbáltak változtatni a lakhatási válságon, és ezen nem sikerült változtatni. Ráadásul a szervezetek és a tiltakozók energiája annyira volt elég, hogy a hajléktalanok, a szegregátumokban élők és a lakásfoglalók problémáival foglalkozzon, azokra nem maradt kapacitás, akik az alsó középosztályba tartozva éltek rosszul. A szegényebb albérlők, az első lakásra váró fiatalok, a rossz közlekedési körülmények között ingázók sem kaptak elég figyelmet.

Ebben a helyzetben jött el a 2008-as válság. A 2012-ben felállított Nemzeti Eszközkezelő, az ugyanekkor bevezetett árfolyamgát és a 2014-es forintosítás segítséget jelentett ugyan, de így is több ezer embert lakoltattak ki, a lakhatási szegénység jól ismert problémái pedig megmaradtak.

Ekkor fedezte fel a radikális jobboldal is a lakhatási problémákat.

MTI / Sóki Tamás

Olyan, magukat otthonvédőnek nevező csoportok alakultak, akik amellett, hogy kilakoltatásokat próbáltak megakadályozni vagy lakásárveréseket megzavarni, néha háborús retorikával fenyegettek bankokat. Több tucat mozgalom jött létre, amelyekben pár évig volt aktivitás, nem egyszer politikai szerencsevadászok is megjelentek ezek körül.

Így aztán különvált a lakhatási mozgalom bal- és jobboldali szárnya, úgy, hogy a kettő között átjárás igazából nincs. De míg a jobboldaliak néhány évre tematizálták a közbeszédet főleg a devizahitelesek ügyében, tartós intézményrendszert viszont nem alakítottak ki, a baloldalra sorolt csoportok némi szakpolitikai sikert is elértek.

Ekkoriban lett általános az is, hogy a szervezetek valamelyest professzionálisabbak lettek – ilyenre példaként említi a jelentés többek közt az Utcajogász Egyesületet, az Utcáról Lakásba! Egyesületet. Szintén jó példaként hozza fel A Város Mindenkié szervezetet, amely úgy lett meghatározó szereplő, hogy informális aktivistacsoportként működik, de azt azért megemlíti a szerző, hogy egy-két tucat önkéntes intenzív munkaerejével kérdéses, meddig tartható a lendület. 2019-ben az AVM több vezéralakja felelős önkormányzati pozícióba került, így a főváros és több kerület is rendeletben tiltotta meg az elhelyezkedés nélküli kilakoltatást – ezt említi a jelentés az elmúlt évek szakpolitikai eredményeként.

Reviczky Zsolt