„– Észleltél politikai beavatkozást igazságügyi kérdésekbe, konkrét perekbe, büntető eljárásokba? – Nem, de ez már az elődöm érdeme is. Magyarország igenis 1990 előtt is általános jelleggel biztosítani tudta konkrét ügyekben a bírói függetlenséget. Pedig milyen mélyről indultunk, lásd az ötvenes éveket!” A fenti párbeszéd ifj. Korsós Antal, illetve Szilbereky Jenő között hangzott el egy életútinterjú során. Érdekessége nem csak az, hogy a kérdező álnevet használ, ő valójában Sárközy Tamás jogászprofesszor; hanem az is, hogy előbb a Legfőbb Ügyészségnél, majd 18 éven át igazságügyi miniszterhelyettesként és államtitkárként tevékenykedő, végül 1980 és 1990 között a Legfelsőbb Bíróságot vezető Szilberekynek is tudnia kellett, hogy állítása – finoman szólva – nem felel meg a valóságnak. 1980. augusztus 4-én maga is részt vett például azon a szigorúan bizalmas ülésen, amelyen rajta kívül ott volt a párt központi bizottságának (KB) titkára, a belügyminiszter, a pártközpont vezető munkatársai, a legfőbb ügyész, és a díszes kompánia két hús-vér bíró visszahívását szentesítette. (Igaz, ezt utóbb valaki kihúzta az emlékeztetőből.) A napirenden szerepelt még a Hajdú-Bihar megyei főügyész öngyilkossága és a tévé egyik „valóságtartalmat nélkülöző” riportja is. Hát ezek sem minősülnek éppen általános jogpolitikai kérédéseknek.

Egy most feltárt, mintegy nyolcezer oldalas irategyüttes bizonyítja, a Kádár-korszak egésze alatt nagyon is fontosnak tartotta a pártállam az igazságügyi és belügyi kérdésekben történő „egyeztetést” a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP), a kormány szervei, illetve az ügyészség és a bíróság között. A Koordinációs Bizottság elnevezésű hatfős grémium a legnagyobb titokban tette dolgát, létezéséről a Politikai Bizottság (PB) tagjain kívül csak kevesen tudtak, és állásfoglalásaira még hivatkozni sem lehetett. Olyannyira nagy volt a titkolózás, hogy a testület munkájában egykor résztvevők ma „sem emlékeznek” létezésére.

A rendszerváltás előtt szigorúan bizalmasan kezelt iratok sorsa sem mindennapi. Az üléseket a pártközpontban tartották, a velük kapcsolatos adminisztratív teendőket (meghívók kiküldése, napirend és emlékeztető összeállítása) az MSZMP KB mellett működő Adminisztratív (AO), majd 1966-tól a Közigazgatási és Adminisztratív Osztályának (KAO) feladata volt. Szemben azonban más eseti és állandó bizottságokkal vagy munkacsoportokkal, a Koordinációs Bizottság működését sűrű homály fedte. Bár napirendek, előterjesztések, szakértői anyagok és emlékeztetők minden ülésről készültek, mivel az iratok nem kapcsolódtak hivatalosan egyetlen bevett pártszervhez sem, ezért irattározásuk a titkos ügykezelés szabályai alapján történt. A pártközpont papírjainak többsége öt év, a „fontosabbak” tíz év után szállították át a Párttörténeti Intézetbe. A többségük valószínűleg egyszerre, 1989 táján kerülhetett át a párt levéltárába, amikorra a grémium már megszűnt létezni. Ez az anyag utazott át – ismét csak feldolgozatlanul – a Magyar Országos Levéltárba (MOL), és állt „teljes ismeretlenségben” tavaly októberig dobozokban, mert eddig a pártiratok közül természetesen csak a „legfontosabbakat” dolgozták fel a levéltárosok. Nem tudhatták, hogy valódi kincseket rejtenek a dobozok.

Ma is ott porosodnának, ha Révész Béla, a Szegedi Tudományegyetem oktatója nem érdeklődött volna már-már rögeszmésen a bizottság iránt, mondván – ha ennyire titkolták és ennyire nincs nyoma –, az valami rettentő fontos lehet. A kutató jó tíz éve próbál a nyomára akadni a testületnek, de tavaly októberig csak mintegy húsz oldalt sikerült innen-onnan összegyűjtenie, s ezek csupán a bizottság létezését dokumentálták. Persze az emlékeztetőkből, napirendekből több, rendszerint nyolc példány is készült, de azok eltűntek vagy – mint a Legfelsőbb Bíróságról hírlik – a rendszerváltás táján megsemmisítették őket. Aztán három hónapja a MOL-ban Némethné Vágyi Karola, a pártiratok kiváló ismerője azzal lepte meg Révész Bélát– aki az OSA Archivum Párhuzamos Archívum c. programjának is motorja –, hogy talált valamit. Ez a valami a Koordinációs Bizottság 1965 és 1988 közti eddig ismeretlen iratanyaga.

Mindeddig egy-két nyom volt csupán, ez magyarázhatja, hogy a rendszerváltás utáni kutatások nem találtak erős kapaszkodókat a bizottság leírásához. Amennyiben egyáltalán tudtak a létezéséről, többnyire valamiféle „belügyes közvetítő” szervként azonosították. Kenedi János történész például a Belügyminisztérium és a pártközpont közé telepített "pufferről" ír a bizottság kapcsán. Zinner Tibor történész pedig dokumentumok híján helytelen összetételben adta meg a bizottság állandó tagjait, pedig ő azon kevesek közé tartozik, aki tudott a csúcsszerv létezéséről, és nagyjából le is írta a szerepét: a bizottság meghatározta az egyes személyek elleni fellépéseket, az elvárható elmarasztalások elől elvonta a „rendőri szervek által arra javasoltakat”, megakadályozta a pártnak és Kádárnak kellemetlen eljárásokat.

Pedig az ősforrás, amelynek alapján Révész azonosította a Koordinációs Bizottságot, ott volt sok kutató szeme előtt. Kádár János 1973. november 13-án egy PB-ülésen azzal csitítgatta az egymásnak feszülő „munkásellenzéki” Biszku Béla KB-titkárt és az 1968-as új gazdasági mechanizmus utóvédharcát folytató reformpártiakat, hogy ha betartották volna a szolgálati utat, akkor nem fajul el a MEGÉV-ügy. Az agrártárca külkercége elleni, koncepciós elemeket sem nélkülöző büntetőper a vállalatok önállóságát nehezen viselő Biszkunak volt szívügye, és sikerült elérnie, hogy a már majdnem elalvó procedúra újrainduljon. Kádár a jegyzőkönyv szerint így szedte ráncba a marakodókat: „Minden illetékes tudja, hogy egy 1957-es párthatározat alapján van, és azóta működik a pártközpontban a szocialista törvényesség biztosításának elősegítésére egy ún. Koordinációs Bizottság. Ennek vezetője a KB adminisztratív ügyekért felelős titkára, tagja a KB Adminisztratív Osztályának [akkoriban már valójában a KAO – a szerk.] vezetője, a belügyminiszter, az igazságügyi miniszter, a legfőbb ügyész és a Legfelsőbb Bíróság elnöke.”

Kádár kioktatásának attól van külön is éle, hogy Biszku kisebb megszakítással már a megalakulása óta tagja volt a szűk testületnek – előbb mint belügyminiszter, később mint adminisztratív KB-titkár. Tovább színezi a történteket, hogy a bizottság legalább háromszor foglalkozott a MEGÉV-üggyel.

De mi volt a hatfős, rendszeresen (kéthetente, majd havonta) ülésező testület dolga valójában? Révész Béla a feldolgozás elején tart, és egyelőre úgy látja, hogy eleinte az igazság és jogszolgáltatás, valamint a belügy szerveinek, illetve a pártnak volt az egyeztető fóruma, hogy aztán később, a hatvanas évektől kezdve egyre nagyobb szerepet játsszon feladati közt a jogpolitika, a jogszabályalkotás „elvi jelentőségű kérdései”. Mint rendes pártszervnek persze volt maga által megszövegezett, időről időre változó ömeghatározása is. 1965-ben például ez: „Az üléseken elvi jelentőségű problémák és olyan konkrét ügyek megbeszélésére kerül sor, amelyekből elvi következtetéseket lehet levonni, vagy a bűnüldöző munka jobb összehangolását, a bűnüldöző szervek határozottabb együttműködését kívánják, illetve az ország közvéleményét foglalkoztatják. Az adott kérdésről, helyzetről, a tett intézkedésekről, a szervek munkájáról a párt vezető testületeinek, a párt és kormány vezetőinek tájékoztatását gyorsabbá, rendszeresebbé, aktívabbá és egyértelműbbé kell tenni.” Fontosnak tartották kiemelni: „az értekezlet nyílt vitával saját és egymás munkájában meglévő problémák egyenes bírálatával alakítja ki álláspontját és határozza meg a tennivalókat”. Ez a nyíltság többnyire azt jelentette, hogy párt állította a szőnyeg szélére az igazságszolgáltatás vezetőit, mint például 1972 júniusában Szénási Géza legfőbb ügyészt, akinek körlevelét a Koordinációs Bizottság döntése értelmében helyesbítenie kellett. A grémium egyébként is bolsevik módon, avagy pártszerűen működött: „a megállapodásokat minden elvtárs mint saját álláspontját képviseli és hajtja végre”. Ez biztosította, hogy a szigorúan bizalmas döntést a bizottság tagjai alá rendelt apparátusok végrehajtsák.

Lényeges kérdés, hogy miért csak az 1965 utáni iratok vannak meg, mi történt az előtte keletkezettekkel. Révész Béla úgy sejti, mindez összefügghet azzal, hogy Kádár 1965. június 30-ával lemondott a Minisztertanács elnöki posztjáról, és névleg szét kívánta választani az állami, illetve pártfeladatokat. Kormányfői megbízatása lejárta előtt öt nappal a PB előtt ezt mondta: „A miniszterek bizonyos kérdésekben nem tudnak a saját hatáskörükben dönteni. Ilyen volt (…) adminisztratív területen. Az adminisztratív terület alatt nem a Honvédelmi Bizottság munkáját kell érteni (…), hanem [az] igazságügy, [az] ügyészség, [a] belügy és más rokonterületek munkájának az összehangolása olyan esetekben, amikor az szükséges, és az egyes felelősök a saját hatáskörükben egyedül nem tudnak vagy nem akarnak dönteni. A PB úgy határozott, hogy a Minisztertanácsnál ezt a fajta napi koordinálást és felső politikai irányítást megszüntetjük, és a pártközpontban szervezzük meg.” Mindenesetre az eddig feltárt iratok mindegyike 1965 nyara után keletkezett. Igaz, van egy, a Legfelsőbb Bíróság elnökétől származó levél, amely egy 1964-es értekezletre utal. Egyelőre nem tudni, hogy mi lett a korábbiakkal, pedig sejthetően kiváló forrásul szolgálnak az 1956-os forradalom utáni megtorlások rejtett mozgatórugóinak megértéséhez, hiszen Biszku és Pap János belügyérek vagy Marosán György KB-titkár mellett 1975-ig részt vett az üléseken például Szénási Géza legfőbb ügyész vagy az épp aktuális főbíró is. Nyoma sincs a Kádár emlegette, a Koordinációs Bizottságot létrehívó 1957-es párthatározatnak sem.

A MOL-ban lévő irategyüttes utolsó dokumentuma egy 1988. november 14-iki ülésről számol be, amelyen Kulcsár Kálmán igazságügyi miniszter előterjesztésére Nagy Imre és társai, „illetve az 1956-os ellenforradalmi cselekmények miatt halálra ítéltekkel kapcsolatos kegyeleti kérdésekkel” is foglalkoztak. Grósz Károly pártfőtitkár amerikai útja után vetődött fel először hivatalosan is, hogy a családok eltemethessék ’56 halottjait. A napirendi pont tárgyalásán ott volt az a Tóth András is, aki aztán 2002 és 2006 között a polgári titkosszolgálatokat felügyelte.

A korábbi évekből viszont kevés emelkedett dologgal találkozni. Igaz, a fő elvtársak és rokonaik büntetőügyeinek elsikálása, ellenzékiekkel vagy a sajtóval szembeni fellépés politikai szempontú megvitatása, kiemelt fontosságú bűntetőügyek taglalása mellett idővel egyre nagyobb szerepet kapott a jogszabály-előkészítés.

A népköztársaság alkotmánya. Megfakult jog

A „devizakülföldinek” számító szovjet katonákkal szemben alkalmazott szabályok vagy az egykoron NDK-ból disszidált NSZK-sok kiadatásával kapcsolatos eljárásrend megvitatásánál mai szemmel persze sokkal izgalmasabbak az egyedi ügyek. Hogyan döntöttek például Konrád György író és Szelényi Iván szociológus elleni eljárás leállításáról 1975 januárjában, nehogy már mártírrá váljanak? Miért „csak” ügyészi megrovással zárult Lekli Béla orosz irodalmár és Artner Tivadar művészettörténész „izgatási ügye” 1965-ben, mikor pedig már készen volt ellenük a vádirat? Hogyan próbáltak halálos gázolását kihasználva Szalay Sándor akadémikusra ijeszteni 1974-ben?

A hvg.hu által megismert dokumentumok közül a legmegrázóbb Bari Károly költő ügyéről szóló, akit sorkatonaként szolgálat teljesítése alóli kibúvással vádoltak meg 1975 elején. A „már nevet szerezett tehetséges cigány származású költőt” – ahogyan fogalmaz az előterjesztés – korábban többször minősítették ideiglenesen szolgálatra alkalmatlannak, ami nem is csoda, mert, mint a dokumentum is kitér rá, 46 kg volt. Miután ’74-ben mégis bevonultatták, elöljárói rászálltak és szekírozták. Amikor pedig összeroppant, szimulánsnak minősítették. Bari kétségbeesett segélykérő leveleket küldött a pártközpontba és Latinovits Zoltánnak, a kor nagy színészének, de azokat lefülelték, és a küldeményeket a címzettek ugyan nem, viszont a Koordinációs Bizottság tagjai olvashatták. Egészen elképesztő, hogy az Igazságügyi Minisztérium feljegyzésében, amely a „jogi” lehetőségeket taglalta, ugyanazzal a mondattal találkozhatunk, amit Kádár mondott a Nagy Imre-per kapcsán: „engedjünk szabad folyást a büntetőeljárás lefolytatásának”. Igaz, a folytatás azért más volt: „a jogerős ítélet után terjesszük fel végrehajtási kegyelemre”.

Egyelőre ma még nehéz megmondani mekkora jelentősége van a napvilágra került irategyüttesnek. Révész Béla szerint már önmagában az is, hogy az ülésekről emlékeztető készült, cáfolja azt a közkeletű véleményt, hogy a Kádár-rezsim alatt minden fontos döntés informálisan, szűk körben, dokumentálatlanul történt. Még ennél is fontosabb azonban, hogy közvetlen bizonyítéka van annak, hogy a korszak jogszolgáltatása, az állambiztonság és a politikai vezetés szoros kapcsolatban állt egymással. „Nem akarok túlozni, de sok tekintetben érvénytelenné vált mindaz, amit eddig – a korszakban és a rendszerváltás után – a kádári jogpolitikáról tudtunk” – véli Révész Béla.

Fleck Zoltán jogszociológus is örül a „leletnek”, noha megjegyzi, hogy mindig is sejteni lehetett a pártközpont és a bírói szervezet felsőszintű kapcsolatát, ezzel együtt elismeri, hogy a szoros nexust eddig senkinek sem sikerült dokumentálni. Az ELTE Jogszociológiai Tanszékének vezetője szerint persze számos módon befolyásolták még a jogszolgáltatási mechanizmusokat. Igazgatásilag az igazságügyi tárca alá tartozott a Legfelsőbb Bíróság, amelynek pártszerve egyébként is fontos szerepet kapott az irányításban. A politikailag rendkívül megbízható megyei bírósági elnökök kinevezési gyakorlata és a korszakot jellemző bírósági kontraszelekció is megkönnyítette a hatalom dolgát: felkészületlenebb bírákat könnyebb volt kézben tartani és az önkontrollt náluk kialakítani. A centralizált ügykijelölési (szignalizációs) gyakorlat, illetve a helyi (megyei, települési és vállalti) pártszervek erős emberei is gyakran csorbították a bíróságok és a bírák függetlenségét. Ez – ugyan csökkenő intenzitással – az egész korszakban megmaradt, sőt a megyei elnökök túlhatalma ma is megvan – véli Fleck, és utal egy friss vizsgálatukra, amelyet Komárom-Esztergom megyében végeztek.

„A pártirányítás akkor benne volt az alkotmányban, ha úgy vesszük, legális volt – ezért hívják a szocializmust pártállamnak. Az igazságügy-miniszter tagja volt az MSZMP Központi Bizottságának, a KB határozatai irányadóak voltak rá, és ezt igyekezett végre is hajtatni a minisztériumi apparátussal. Ezenkívül azonban más típusú pártirányításra, konkrét ügyekbe való pártbeavatkozásra nem emlékszem. (…) A pártközpont adminisztratív osztálya foglalkozott az Igazságügyi Minisztériummal, munkatársai néha felkerestek, de látogatásaik inkább formálisak voltak” – emlékezett részben jól, másrészt rosszul 2001-ben Szilbereky Jenő. A Koordinációs Bizottság iratai arról tanúskodnak, a párt addig valóban „szabad folyást engedett” az ügyeknek, míg a szája íze szerint alakultak a dolgok, de ha nem, akkor „egyenes bírálattal határozta meg a tennivalókat”.

Zádori Zsolt