hvg.hu: A cigány embert háromszor nagyobb eséllyel állítja meg a rendőr, mint a nem romát, pedig további intézkedés esetükben indul többször. Ezt a Magyar Helsinki Bizottság szerdán publikálandó jelentése tartalmazza. Honnan tudják ezt ennyire biztosan?

Kádár András Kristóf © Horváth Szabolcs

Kádár András: Egy fél évig zajló vizsgálat eredményeként, rendőröktől származó adatok alapján jutottunk erre. Aligha állítható tehát, hogy ne lennének adatokkal alátámaszthatóak a következtetéseink. Néhány évvel ezelőtt egyébként a Tárki lakossági felmérést és rendőrségi mélyinterjúkat is készített. Eszerint a járőrök - saját elmondásuk szerint is - hajlamosak romákat gyakrabban igazoltatni, mint másokat. Ezt hívják etnikai profilalkotásnak, azt tehát, hogy a rendőrök döntéseit, gondolkodásmódját komolyan meghatározza az etnikai szempont.

hvg.hu: Bizonyára meg is tudják indokolni ezt a kiemelt figyelmet. 

K. Á.: Gyakran azzal érvelnek, hogy a romák több bűncselekményt követnek el, így a sűrűbb igazoltatás csak egy hatékony bűnmegelőzési eszköz. Ezt azonban nem támasztják alá az adatok. A magyar lakosságon belül a romák aránya 6-7 százalék körül van, míg a mi adataink szerint az igazoltatottak 22 százaléka cigány származású. Az is kiderült, hogy a hivatkozott eredményesség sem állja meg a helyét, hiszen a nem romák és a romák esetében egyaránt igaz, hogy az igazoltatások 80 százalékában nincs szükség további intézkedésre.

hvg.hu: A jelentés viszont eleve magasnak találja a magyarországi igazoltatási számokat, s azt is hozzáteszi, hogy nem hatékony, viszont drága tevékenység: évente közel 30 ezer munkaóra, 335 millió forint megy el erre. A rendőri vezetés netán nem tud számolni?

1000 főre 190 igazoltatás

Magyarországon az évente 1000 főre jutó igazoltatások száma meglepően magas (a három helyszín átlagában: 190) más európai országok adataihoz képest. Az Egyesült Királyságban ugyanez az adat 59, a projektben részt vevő három spanyol rendőri szervnél pedig átlagosan 16 igazoltatás jut 1000 főre egy éve alatt.

K. Á.: Olyan kapitánnyal nem találkoztam, aki azt mondta volna, elvárja a sok igazoltatást. Az azonban sokszor és sok helyen elhangzott, hogy más kapitányságokon ezzel igyekeznek igazolni napi teljesítményüket a járőrök. Pont arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy ez elterjedt technika és teljesítménymérő eszköz a rendőrségi munkában, de nagyon úgy tűnik, hogy nem éppen a legjobb. A projektben résztvevő egyik városban, Szegeden például csökkentették az igazoltatások számát, és a körözött bűnözők elfogására egy kétfős, célirányosan dolgozó egységet vetettek be nagy számú, véletlenszerű igazoltatás helyett. A statisztikák nem romlottak, sőt a körözés alatt álló elfogott személyek száma nőtt.

hvg.hu: A magyar állampolgárt nem zavarja, hogy úton-útfélen igazoltatják?

K. Á.: Skizofrén helyzet ez. A már említett Tárki-felmérés alapján a rendőrök utcai jelenléte növeli a biztonságérzetüket. Másrészről viszont, egyéni szinten úgy vélekednek: miért engem igazoltatnak, miért nem a bűnözőket? Ma Magyarországon évente kétmillió igazoltatást hajtanak végre, aminek harminc százaléka nem önálló kezdeményezésű, vagyis nem a rendőr dönt róla, hanem például egy bejelentés kapcsán jár el, és meg kell állapítania a bejelentő személyazonosságát. De még így is marad 1,4 millió alkalom, amikor valakit megállít a járőr, sokszor csak azért, mert ehhez joga van.

hvg.hu: Az igazoltatások gyakran önkényesek, legalábbis erre utal a jelentésnek az az állítása, hogy az igazoltatás okát megjelelő rubrikát a rendőrök számtalanszor ki sem töltötték. Hogyan lehetne erről az önkényről leszoktatni a hatóságot?
 
K. Á.: A kutatásunkban használt nyomtatvány az igazoltatási okokra is rákérdezett. Leggyakoribbnak a közúti ellenőrzést nevezték meg a közreműködő rendőrök, az esetek harmadában ezt a bővebb magyarázat nélküli „egyéb ok” követte. Itt röviden rögzíteniük kellett volna, hogy mi is ez az egyéb ok, de ez nagyon sok esetben elmaradt, vagy azt írták be, hogy „általános igazoltatás”, ami egyrészt megfoghatatlan, másrészt nem is egyeztethető össze a törvénnyel, mert aszerint mindig szükség van konkrét okra. Hatásos lehetne ez ellen, ha a rendőrségi törvényben megkövetelnénk, hogy a rendőr mindig pontosan rögzítse, miért gondolta úgy, hogy szüksége van az igazoltatásra. Például úgy, ahogyan a terézvárosi rendőrkapitány mondta: ha valaki leszáll egy induló vonatról a Nyugati pályaudvaron, annak két oka lehet: eltévesztette a vágányt, és ezt az utolsó pillanatban észrevette, vagy csak azért szállt föl, hogy átsétáljon a vagonokon és megnézze, el lehet-e emelni valamit. Ilyen indokok rögzítése átláthatóbbá tenné az igazoltatásokat, mert nem csak azt tudnánk meg, hogy a törvényben meghatározott „bűnüldözési célból” kellett igazoltatni, hanem azt is, hogy a rendőr milyen konkrét körülmények miatt vélte úgy: fennáll az adott helyzetben ez a cél.

hvg.hu: A programban résztvevő kapitányságok segítőkészek voltak?

K. Á.: Az Országos Rendőr-főkapitányság és a Rendőrtiszti Főiskola volt a segítségünkre, és nem kellett őket túl sokáig győzködni, amit rendkívül pozitív dolognak tartok. Nem az volt a megkeresésünkre a reakció, hogy nálunk ilyen probléma nincs, ezért nem kell a kutatás, hanem az, hogy nézzük meg, mi is történik a gyakorlatban. Ráadásul a hat hónapon keresztül tartó adatfelvétel jelentős többletmunkát jelentett a három kapitányságnak, amiért külön köszönet illeti őket.

hvg.hu: És maguk a járőrök hogyan fogadták vizsgálódásukat? Mi maradt a vezetői támogatásból, mire lejjebb csorgott a hierarchia alsóbb fokaira?

K. Á.: A plusz munka nagy része az utcán dolgozó állományon csapódott le, nekik kellett egy újabb adatlappal bíbelődniük, így érthető, hogy ott nagyobb volt az ellenállás, de nekik mégiscsak az elöljárók utasításait kell követniük. Azt gondolom, ha a vezetők szintjén elindítunk valamit, az előbb-utóbb leszivárog a beosztottakhoz is.

hvg.hu: Egy rendőr elmesélte önöknek, hogy a kutatás előtt kiadták nekik az ukázt: kevesebb romát igazoltassanak, nehogy rasszistának tűnjenek. Ráadásul roma civil megfigyelők is jelen voltak. Nem torzulnak így az adatok?

Munka közben (a kép illusztráció) © MTI

K. Á.: A program kezdetekor többen felvetették, hogy az „önkitöltés” nem jó módszer, mert torzít. A program azonban fél évig zajlott, és ennyi ideig nem lehet színlelni. Problémák azért akadtak. A felmérésben résztvevő VI. kerületi kapitányságon 75 százalékkal kevesebb igazoltatás volt a projekt ideje alatt, mint a korábbi év hasonló időszakában, a program után pedig ismét emelkedni kezdtek a számok. Volt példa arra is, hogy a roma megfigyelőt órákig váratták, illetve az előzetes megállapodás ellenére elmulasztották megkérdezni igazoltatás után, hogy van-e bármi észrevétele, sőt olyan is előfordult, hogy rasszista nézeteket osztottak meg a jelenlévővel.  Az eredmények azonban azt mutatják, hogy alapvetően tisztességesen töltötték ki a lapokat, hiszen végül mind a romák túlreprezentáltásga, mind pedig az kijött, hogy a velük szemben foganatosított igazoltatások sem eredményesebbek.

hvg.hu: A roma megfigyelők a rendőri munka nehézségéről, a rendőrök a cigányok problémáiról nyilatkoznak megértően, sőt az igazoltatás rendszerének megreformálást is szükségesnek tartanák. Mire lesz ez elég?

A programról

Az Európai Bizottság AGIS programja és a Budapesti Nyílt Társadalom Intézet Alapítvány (OSI) által támogatott STEPSS projekt az igazoltatási gyakorlat reformját tűzte ki céljául. Három ország vett részt az igazoltatások gyakorlatát vizsgáló projektben: Spanyolország, Bulgária és Magyarország. A Magyar Helsinki Bizottság, az Országos Rendőr-főkapitányság és a Rendőrtiszti Főiskola közreműködésével három magyar városban: Szegeden, Kaposváron és Budapesten (VI. kerület) kísérték civil roma megfigyelők az igazoltató járőröket, akiknek egy STEPSS-adatlapot is ki kellett tölteniük, feltüntetve azon az igazoltatás pontos okát és az igazoltatott személy származását (fehér, roma, fekete, ázsiai, arab, egyéb). A projekt egyik alapfeltevése, hogy a rendőrök előzetesen etnikai profilalkot alkotnak. Az etnikai profilalkotás, az etnikai vagy faji hovatartozás ismérvein alapuló kiválasztás a rendészeti gyakorlatban úgy jelentkezik, hogy az intézkedő rendőrök külső rassz- vagy kulturális jegyek alapján határozzák meg, kit igazoltatnak, kit vesznek őrizetbe, illetve kivel szemben intézkednek.

K. Á.: Ha már elkezdünk beszélgetni, kommunikálni, az nagyon sokat jelenthet egy probléma megoldásában. A rendőrség és a romák viszonya sokszor nem jó, és viszonylag ritkán fordul elő, hogy órákon keresztül összezárva beszélgetnek olyan dolgokról, amelyeket eddig nem volt módjuk megvitatni egymással. A program tapasztalatai alapján elkezdődhet a rendőrség és a civilek közös gondolkodása arról, hogy miként lehetne változtatni a jelenlegi helyzeten. A romákat érintő kérdésekről ritkán zajlik itthon konstruktív párbeszéd. Civil szervezetként ugyan behatárolt a cselekvési terüünk, mégis bízunk abban, hogy tematizálni tudjuk a közbeszédet, s nyilvános vita kezdődhet a kérdésről. Elgondolkodtató adatokról van szó, amelyek részben ugyan etnikai problémára utalnak, viszont az egész társadalmat érintő rendészeti kérdéseket is felvetnek, így az igazoltatások magas számát és viszonylag alacsony eredményességét. Ha azt vesszük, hogy az átlagos jogkövető állampolgár ezen a felületen, az igazoltatásokon keresztül találkozik a leggyakrabban a rendőrséggel, beláthatjuk, hogy a többségi társadalom és a rendőrség számára sem mindegy, milyen a gyakorlat. További lépésként a jelentéssel a jogalkotóknál is házalni fogunk, jövőre pedig rendőrök számára antidiszkriminációs tréningeket tartunk, ahol az igazoltatás kérdését is tárgyaljuk.

hvg.hu: Milyen eredményekkel zárult a projekt a programban részt vevő másik két országban: Spanyolországban és Bulgáriában?

K. Á.: Bulgáriában befuccsolt, mert a járőrök kevesebb, mint az igazoltatások egyharmadát rögzítették a nyomtatványon, így nem lehetett érvényes következtetéseket levonni. Spanyolországban viszont az egyik kapitányságon annyira elégedettek voltak, hogy fenntartják a rendszert – vagyis folytatják az igazoltatottak etnikai hovatartozására vonatkozó adatgyűjtést azért, hogy nyomon tudják követni a saját igazoltatási gyakorlatuk alakulását. A spanyoloknál egyébként nagyon hasonló eredmények születtek, mint nálunk, csak ott a bevándorlókat érinti a probléma. Példaként pedig előttünk állhatnak a britek, akiknél egy nyolcvanas években történt, etnikai alapú zavargás okán döntöttek úgy, hogy rendezni kell a kisebbségek és a rendőrség viszonyát. A rendszer jól működik, a hatóság és a kisebbségek képviselői rendszeres kapcsolatban vannak. Erre egyébként a projektünkben részt vevő Kaposváron is van már példa, a projekt hatására pedig Szegeden felkérték a roma megfigyelőt, hogy tartson a rendőrök számára előadásokat a roma kultúráról és a multikulturalizmusról.

Kovács Andrea