A ’90-es évek végén Franciaországban a szegénység a szlovákiainak a kétszerese volt, és az évezred elején is nagyobb volt, mint Lengyelországban. Legalábbis papíron. Eközben a francia átlagjövedelmek a szlovákiaiak négyszeresét tették ki, a francia szegénységi küszöb pedig nagyjából a lengyel átlagjövedelemmel azonos.

Hogyan lehetséges ez? A magyarázatot a „relatív szegénység” fogalmánál kereshetjük, amelyet az unió is használ, éppen a tagállamok szegénységi értékeinek összehasonlítására. Eszerint szegény az, aki anyagi, kulturális és szociális források hiányában olyan gyenge helyzetben van, hogy képtelen a környezetében lévőkkel azonos szinten élni. Míg Európán kívül a szegény abszolút kategória, s az tekintendő annak, aki a létfeltételek (étkezés, lakás, fűtés) minimumával sem rendelkezik (ő lenne talán a mifelénk használt fogalom szerint a mélyszegénységben élő), addig az unióban a szegény a nem szegényhez viszonyítva jelent szegényt. Uff. Lássuk be, nem könnyű. Ennek aztán az a következménye, hogy a relatív szegénység még a legelesettebb országokban sem több ötven százaléknál.

© Túry Gergely

A statisztikusok azért próbálkoznak, például a kerülőutakkal. Mondjuk, azt tekintik szegénynek, aki „rászoruló”, akit pedig azzal azonosítanak, aki szűkös körülményei miatt támogatást kap. Csakhogy ez az adminisztratív feltétel nem állandó, és azt a hamis képet adja, hogy a nagylelkű szociálpolitika esetében több a szegény, mint a szűkmarkúnál.

E nehézségekkel foglalkozott a francia statisztikusok egyik legutóbbi „kávéházi beszélgetése”, amely sorozatról a Statisztikai Szemle tudósít hónapról-hónapra. A jelenlegi számítási gyakorlat a jövedelmet veszi alapul, mintegy azt feltételezi, hogy az a jólét egyetlen forrása, noha ez nyilván nincs így. Azt se nagyon tudni, hogy a szegénységi küszöb értékét miért éppen az átlagjövedelem 40–60 százalékánál húzzák meg.

A szegénység mérése igencsak drága műfaj. Ahhoz, hogy a statisztikusok árnyalt képet kapjanak, több megközelítést kell alkalmazni. Már csak azért is, mert a küszöb alá nem csak egyetlen tényező juttatja a háztartásokat. Azt hihetnénk például, hogy a társadalom legkisebb jövedelmű tíz százaléka, a legrosszabb körülmények között élők tíz százaléka és a hónap végét leginkább váró egytized nagyjából a lakosságnak ugyanaz a szelete, pedig dehogy, a franciáknál e halmazok közös metszete mindössze 1–2 százalék, őket bátran nevezhetjük mélyszegényeknek, kirekesztetteknek, underclass-nak, margóra szorítottaknak, a „szegények legszegényebbjeinek”.

A vitázók megegyeztek abban, hogy még az unió tagállamainak szegénysége sem hasonlítható össze, nemhogy a nem európai országoké. De nem ugyanaz a szegénység a városokban vagy a falvakban, az időseknél vagy a fiataloknál sem. A statisztikusok egyetértettek azzal, hogy Európában leginkább a betegség, a diploma hiánya és az egyszülős („csonka”) család „hajlamosít” a szegénységre.

(Statisztikai Szemle, 2009/12)

zádori