Lendületes írásban áll ki az európai szociáldemokrácia igaza mellett Tony Judt, egyben ajánl új utat a XIX. századi szocialista eszmének és XX. századi jóléti gyakorlatnak. Az írást eredetileg a The New York Review of Books közölte, és fura módon a magyar fordítását a jobboldali Valóság hozta le dicséretesen korán.

A cikk elsősorban az amerikai, másodsorban a nyugat-európai változásokra reagál. Nálunk természetesen más az akusztikája, de egyáltalán nem érdektelen nekünk sem, hogyan látja egy okos tudós a Nyugat politikai valóságát. Nem csak azért, mert politikai eszméinket leginkább nyugatról importáljuk (ami mégiscsak sokkal üdvösebb, mint amikor keletről tettük), hanem mert bizonyos értelemben a mi problémáinkra is reagál Judt – ha nem is mindig a színére, de legalább a visszájára.

Érdeklődéssel olvassuk, amikor például a közbeszéden és a közgondolkodáson eluralkodó ökonomizmust ostorozza, mondván a közgazdaságtan „szűkkeblű fogalmai” lebutították a politika nyelvét, és a közgazdaság végső érvvé vált a közélet minden kérdésben. Nálunk Bokros Lajos két éven (1995–1996) kívül nemigen volt részünk efféle „nyelvi fordulatban”. Mi még nem éltük meg a politikai gondolkodás háttérbe szorulását, nálunk mintha túlontúl sok lenne belőle.

Ahogy innen némileg másképpen hatnak Tony Judt-nak a privatizációt egyetemlegesen és harcosan támadó mondatai is, miszerint „a közfelelősség átadása a magánszférának nem járt együtt világos előnnyel a közösség számára”. Ezek lennének az okok: 1) mert önmagában nem javítja a hatékonyságot; 2) mert az állam a legrizikósabb esetekben magára vállalta az új tulajdonosok kockázatát; 3) mert számos alapszolgáltatás (posta, vasút, idősellátás, börtönök stb.) működtetésének felelőssége – legalábbis a szabályozáson keresztül mindenképpen – még akkor is az államé marad, ha a cégeket magánkézbe adja. Érvei erősek, különösen az, hogy a (doktriner) magánosítás önmagában is leértékeli az államot, mert elveszíti a második világháború után aprólékosan összekapart hitelességét. Állításait a magánosítás negatív példáival támasztja alá. De vannak pozitív példák is, hogy mást ne mondjunk, a sokáig nyugaton is állami alapfeladatnak tekintett telefonszolgáltatást végző cégek – nálunk például a postából kiváló Matáv – privatizációi számos előnyt hoztak a „közösségnek”.

Írásának egyik központi állításával, hogy az elmúlt harminc év neokonzervatív forradalma alaposan felforgatta a nyugati értékrendet, nehéz lenne vitatkozni. Azzal már inkább, hogy ez az „új realizmus” mérte a legnagyobb csapást a II. világháború után szociál- és kereszténydemokraták konszenzusával létrehozott és sokáig sikeresen működtetett jóléti államára. Tanulmányában épp maga Judt tesz említést a jóléti államok paradoxonáról, hogy „sikere idővel aláásta vonzerejét”. A szerző persze itt inkább a háborús évtizedek nehézségeit feledő vagy nem ismerő generációk hálátlanságáról beszél, míg a jóléti berendezkedés kritikusai inkább a rendszer kifulladását, finanszírozhatatlanságát és kontraproduktivitását emlegetik.

Judt megismétli tézisét, amely nagyszabású összefoglalásának, a Háború utánnak is vezérfonalául szolgált: a nagy gazdasági válság, a háború, a fasizmus borzalmai és a szovjet rendszer imperializmusa visszaigazolták John Maynard Keynes közgazdásznak a megoldási javaslatát, aki bizonytalanságokkal és félelmekkel szemben kiemelt jelentőséget tulajdonított a szociális biztonságnak. A kollektív félelem (kevesebb érzelemmel: a belátás) szülte meg tehát a háború utáni jóléti intézkedéseket és épült ki az univerzális támogatási elven működő jóléti állam. Ami valóban jól szolgálta a társadalmi békét, mert csökkentette a társadalmi különbségeket, valamint a rendszer erős támaszaivá tette a két háború közt a szélsőségekre oly fogékony középosztályokat.

Európa sikeres országait évtizedekig a keynesi elvek alapján kormányozták, voltak bármilyen pártszínűek is a hatalmon lévők. Judt e cikkében nem foglalkozik azzal, hogy a hetvenes évek közepétől a Nyugat miért is lett egyre fogékonyabb Friedrich Hayek és társai neoliberális gondolatai iránt. A nagy történeti összefoglalásában minden bizonnyal méltányosabban viszonyult a neokonzervatív fordulathoz, s nem csupán egy évszázad eredményeinek feladását, a korábbi és a következő generációk elárulását látta benne, mint most. Az olajválság, a demográfiai változások (Európa elöregedése, a születésszám visszaesése), a jóléti rendszer növekvő költségei, a nyugati életforma átalakulása miatt egyre népszerűbbek lettek a „keynesi konszenzus” kritikusai, jelesül azokkal az állításaikkal, hogy egyrészt a jóléti állam hosszútávon finanszírozhatatlan, illetve a beavatkozó állam a gazdaság akadálya – ismertette erőteljes érveiket Judt 2005-ben.

Azóta azonban itt van a globális válság, amelyre mostani írásában közvetlenül ugyan nem utal, de a programadás szándékát nyilván ez is erősen motiválta. Az általa óhajtott új szociáldemokrata program meglehetősen visszafogott, mondhatni kisrealista. „A probléma nem a szociáldemokrata politikában van, hanem abban a nyelvezetben, amelyben megfogalmazódik” – írja, s ekkor még rosszat sejtünk. Aztán szerencsére kiderül, nem csupán „nyelvi fordulatot”, hanem tartalmi megújulást is remél a baloldalon. Nem meglepő, hogy a kívánatos reform – akárcsak egykor Luther reformációja – ez esetben is voltaképpen visszakanyarodást jelentene az ősforráshoz.

Mi is lenne az? A „keynesi konszenzus” feltámasztása, mégpedig úgy, hogy a jóléti célú kiadások társadalmi kiadások társadalmi hozadékát is „be kellene árazni”. (Vicces, hogy Judt az általa élesen kritizált ökonomizmus egyik kedvelt fogalmát használja.) A közszolgáltatásoknak ugyanis nemcsak rögtön és közvetlenül, de később, hosszan elnyúlva és közvetetten is érződik a jótékony hatásuk. Ám ennyi önmagában kevés, véli a történész, mert „oda fogunk kilyukadni, hogy elismerjük a közösségi szolgáltatások erényeit, alulértékeljük a költségeit, majd nem csinálunk semmit. Újra kell gondolnunk, hogy milyen eszközök állnak rendelkezésünkre valamennyi költség felmérésére. A társadalmi és gazdasági költségekre egyaránt.”

Az igaz kérdés, hogy milyen árat vagyunk hajlandók fizetni egy jó társadalomért. „Nem tudjuk. De ha fel sem tesszük magunknak ezeket a kérdéseket, akkor hogyan reménykedhetnénk a válaszok megtalálásában? […] Arra van szükségünk, röviden szólva, hogy visszatérjünk a végső kérdések birodalmába” – hangzik Judt szociálrealista krédója.

Úgy sejti, ha nem is Keynes korának bizonytalanságai jönnek vissza, de „a biztonság hiányának új korszakába lépünk”. Újra végig kell tehát járni tehát azokat az utakat, amelyeken a háborús generációk megtalálták a fenyegetésekre a választ. „Ha a szociáldemokráciának van jövője, akkor a félelem szociáldemokráciájaként lesz neki.” Judtnál megváltoznak, felcserélődnek a hagyományos demokratikus politikai szerepek: ahogy a jobboldal lett a nyolcvanas évek forradalmi erejévé, úgy most a baloldalnak kell értékőrző konzervatívvá válnia.

Ki is jelöli szerzőnk a radikális másképp gondolkodók aktuális feladatát: emlékeztetni a XX. század eredményeire és a felszámolásukhoz vezető „nemtörődöm kapkodásunk” várható következményeire. Tony Judt már hozzá is látott.

(Valóság, 2010/1)

zádori