2014. március 15.: Nem történt itt semmi sem
Szokatlan bűz telepedett a városra reggel, de sajnos ennek nincs köze ahhoz, hogy ez az a nap, amikor különféle emberek egyszerre képzelik magukat Kossuthnak és Széchenyinek, és arról próbálják meggyőzni azokat, akiket már semmiről sem kell meggyőzni, hogy Petőfi Sándor ma helyből rájuk szavazna. Pedig egyszerűbb lenne az élet, ha az ilyen ormótlan hülyeségeknek szaguk lenne, és nehezebb lenne tömegeket etetni velük.
Mi történt Budapesten 2014. március 15-én, három héttel a parlamenti választások előtt?
Fidesz-nagygyűlés: semmi.
Baloldali nagygyűlés: semmi.
Jobbik-nagygyűlés: semmi.
Bővebben:
Igen nagy várakozás előzte meg az idei ünnepet. A választási kampány finisére eső évforduló minden politikai tömörülés szempontjából komoly jelentőséggel bírt. Az összes előrejelzés szerint toronymagasan vezető, és ezért az elkényelmesedéstől veszélyeztetett kormánypárt az újrázásért küzd, kitartásra kellett ösztönöznie övéit, és elő kellett csalogatnia a harci lázat. Itt volt az alkalom, hogy a vezér tétet mutasson föl, s tűzbe hozza magabiztos táborát. Az áttörésben lévő radikális jobboldalnak azt kellett bizonyítania, hogy a kutatók által mért erősödés nem csupán papíron létezik, s föl kellett mutatnia, hogy adott esetben a kormányzásra is képes. Itt volt rá az alkalom, hogy a tévénézők számára is érzékelhető erőt mutasson, s hogy a szubkultúráján kívül esőket is elgondolkodtató üzenetet fogalmazzon meg. A névváltoztatások és az ügyészség által sújtott baloldali ellenzék egyre kétségbeesettebben igyekszik kommunikálni, hogy van még remény, hitet és elszánást kell csöpögtetnie meggyötört híveibe. Itt volt tehát az alkalom, hogy megmutassák: sokkal többen vannak, mint képzelik róluk, s hogy képesek dacolni a leglehetetlenebb körülményekkel és a legerősebb ellenféllel szemben is.
Ehhez képest:
Az állami rendezvény, - amely azonos a Fideszével, hiszen az állam azonos a Fidesszel – igen szerény kultúrprogramot kínál, többek között egy haldokolni látszó úr szavalja el Petőfi Sándor versét, amely Erdély visszaszerzését kívánja, valamint nemzethalál miatt aggodalmaskodik. Később a költő a Kormorán és Keresztes Ildikó tolmácsolásában tér vissza.
Orbán időben kezd, és semmilyen meglepetést nem okoz. Tényleg odáig jutott, hogy meg lehet írni előre, mit fog mondani. A szabadság hagymáinak képével azért mégis megvillant valamit a stáb képességeiből: eszerint a szabadság olyan, mint amikor tavasszal azt vesszük észre, hogy a hagyma lejjebb fúrta magát a földbe, ám azt nem tudjuk, ki ültette a hagymát a saját kertünkbe.
Igen, ugyanazt a forradalmat vívjuk 1848 óta, mondja Orbán, és természetesen az ő győzelme szerves folytatása ennek a harcnak. „Nem mutatna jól a Nemzeti dalban az a szó, hogy rezsicsökkentés”, de azért nyugodtan bele lehetne tenni, mert pontosan ugyanaz, mint a földesúri adók eltörlése.
És ezért a suttyóságért nyíltszíni tapsot kap. Hiába, a gondolatoknak sajnos nincs szaguk.
Nincs semmi váratlan a további mantrában sem: rendes magyar ember három hét múlva ránk szavaz, a többiek meg muszkavezetők és pufajkások. Amúgy egy nagyszerűnek ígérkező korszak kapujában állunk; véletlenül úgy jött ki, hogy pont négy év alatt sikerült eljutni a kapuhoz, de ha belépünk, akkor már szuper lesz minden. És ehhez még csak lövöldözni sem kell, csak szavazni. Március 15. neki április 6-ról szól, és ezen itt senki nem háborodik fel, pedig ezek a népek imádnak felháborodni. Megtanulta alaposan, hogyan gondozza a magyarját.
*
A Jobbik szimpatizánsai több irányból, és nagy csinnadrattával közelítettek a helyszínre. Szokott zászlók, szokott maskarák. Éppen hogy megtöltötték az Andrássy út és a Bajcsy-Zsilinszky út kereszteződését. A színpadon szkinhedzenekar, meg exszkinhed-vezető: a mértéktartás és a kormányzóképesség jeleként. Ezen kívül egy haldokolni látszó úr szavalja el Petőfi Sándor versét, amely a nemzethalál miatt aggodalmaskodik. Később a költő Kalapács „Pokolgép” József tolmácsolásában tér vissza.
A borzalmas kultúrprogramot, amelynek kétségkívüli mélypontja egy 100% manírból és 0% tehetségből álló operaénekes, hasonlóan borzalmas szónoklatok szakítják meg. De nem is ezért érkezett a hallgatóság, hanem azért, mert a párt elnökére, a „legnépszerűbb ellenzéki politikusra” kíváncsi. Élénk, de nem viharos tapsot követően szólásra is emelkedik Vona Gábor, akitől hosszas fölvezetésben megtudhatjuk, hogy ma nem szabad a nép, mert az árak európaiak, a bérek viszont vietnamiak, továbbá bankárok vannak meg devizahitelek. De legfőképpen azért nem szabad, mert nincs miniszterelnök-jelölti tévévita.
Vonát azonban nem olyan fából faragták, hogy tűrje ezt, nem hiába halt meg nagyapja is (akit szintén Vona Gábornak hívtak, tudjuk meg) a magyar szabadságért, ezért visszaadja a népnek szabadságát, és kihívja vitára Orbán Viktort. Vona reméli, hogy Orbán nem lesz gyáva, és kiáll vele szemben, annak ellenére, hogy nincs programja, és az elmúlt hetekben mind a Fidesz, mind az MSZP csak a sárdobálásban jeleskedett. Arról nem tesz említést, hogy az ő támogatói nem olyan régen még autókat dobáltak meg Molotov-koktélt.
A Jobbik elnöke beszél közben arról is, hogy a szabadságért folytatott harcukban hihetetlen erők próbálják meggátolni őket. Rongálják a plakátjaikat! Antirasszisták tüntetnek ellenük! És a kormányfő tanácsadója szerint ők az ellenségek, az MSZP bezzeg csak rivális. Ám a jobbikosok nem hátrálnak meg, őket nem lehet megfélemlíteni, mert, ahogy Vona fogalmaz: „mi Attila unokái vagyunk”. Ez meglepő, mert úgy emlékeztünk, hogy a kedves nagypapát Gábornak hívták, de mégis Attila lehet az igaz, mert ezt a pártelnök vagy ötször elismétli, és a szakadó esőbe és csöndes unalomba fulladó rendezvény ezzel véget is ér.
*
A most éppen kormányváltóknak nevezett összefogók rendezvényének fölelevenítésére segítségül kell hívnunk 1848 krónikását. "Szakadt az eső, amint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el. (...) A szakadó eső dacára mintegy 10000 ember gyűlt össze a múzeum elé, onnan a városházához mentünk. A tanácsterem megnyílt, s megtelt néppel. Rövid tanácskozás után a polgármester aláírta a 12 pontot. Óriási lelkesedés tört ki!..." – lelkendezett naplójában Petőfi Sándor a meteorológia viszontagságaival dacoló forradalmi népről, azon a bizonyos március 15-én. Ezt csak a kontraszt kedvéért idézzük fel.
A mostani március 15-én ugyanis az MSZP és szatelit-szervezetei egy előre bejelentett jó hűvös idő és egy kis eső miatt hagyták, hogy a víz eloltsa amúgy sem igen égő görögtüzüket. A tüntetés érdeklődés dacára elmaradt, a szervezők a semmiben hagyták fanclubjukat.
"miért van az, hogy csak a magyar meteorológia jelez előre vihart mára? és miért van az, hogy pont 3 órára? és miért van az, hogy aki nem a fidesz (áthúzva) állam pénzéből él azt mondja, hogy ma nem lesz vihar az országban? 3-kor találkozunk a szabad sajtó úton! :)" - vicceskedik az MSZP a tumblr-en délben, hogy aztán fél órára rá már azt közölje: "TÜNTETÉS LEFÚJVA - A ma délutáni tüntetést a rossz időjárásra való tekintettel nem tudjuk megtartani :( Hivatalos közlemény percek múlva…" Majd ha nem is percek múlva, de 3-kor befut egy mindezt verbális erővel kompenzálni próbáló, hosszadalmas nyilatkozat, ezzel a frappáns zárómondattal: "Orbán korrupt és kártékony rezsimjét úgy fogja elsöpörni a népharag április 6-án, ahogy a viharos szél a ma délutáni rendezvényeket."
*
A szónoklatok és a program nem kötötte le tudósítóinkat, körbenéztek a közönségben, hátha.
A Múzeumkert és a kiskörút megtelt, a derékhadat most is a szőrsapkás nénik adják, akikről a napsütés lecsalogatta ugyan a szőrsapkájukat, de az igazi szőrsapkásság belülről jön. És úgy hangzik, hogy „de jó látni ezt a sok embert! hát még a Békemeneten mennyien leszünk!”
A Jobbiknál még most is farsang van. Jönnek a gárdista egyenruhások, a nemezsapisok, a bőrszerkósok, még egy liláskék szállodai portás uniformis is előkerül, rajta a „Nemzetőrség” fölirat virít. Amennyiben a Jelmezbáltól eltekintünk, úgy már nem is olyan könnyű megmondani, hogy jobbikos eseményen vagyunk. Valamennyi társadalmi réteg képviselteti magát, és a vidéki hívek és a budai miépes urak mellett elég nagy számban képviseltetik magukat a föltágítós, extrémfrizurás, trendi, színesszemüveges fiatalok is. A tömeg azonban nem áll össze egyetlen lelkes masszává, nem járja át valamiféle közös élmény. Motiválatlanul kóválygunk az egyre reménytelenebbül zuhogó barna esőben.
A szocialistákhoz közeli rendezvények állandó és visszatérő alanyai a nénik és bácsik, még pontosabban az a korosztály, amely még nem néni és bácsi, csak tudja, hogy hamarosan az lesz. A Kormány- és Korszakváltó Összefogás elvileg behozta a millás, PM-es alternatív fiatalokat is a képbe, kivéve esőnapon, mert akkor az alternatív, kormánydöntő fiatalok távolmaradnak, és teljesen átengedik a terepet a leginkább barna dzsekis, esőálló, a rezsicsökkentésnek titokban nagyon is örülő alsó középosztálybeli, gyorsan nénisedő-bácsisodó társadalmi rétegnek, amely nem azonos Kádár népével, csak úgy öltözik és beszél. És NAGYON nem azért buszozott fel vidékről Pestre, hogy egy jól sikerült Mesterházy- vagy Gyurcsány-beszéd helyett a nagy büdös semmi várja.
*
Ez a március 15. is véget ért hát.
Orbán után a tömeg azonnal oszlani kezd, és pillanatok alatt megtölti a McDonald’sot és a Burger Kinget is. A szőrsapkás nénik félreteszik egy félórára a szabadságharcot, és meglepik magukat egy nehezen kibetűzött nevű fagyival. Tolonganak a kokárdák Whopper menüért, gazdáik pedig nagy egyetértésben beszélik meg, milyen szépen mondta már megint a főhagymász, hogy magyarok vagyunk. Az aluljáróban magyar táncokat hegedül egy fiatal pár, vagy százan állják körül őket, a hegedűtok tele papírpénzzel. A miniszterelnök, ahogy ígérte, azonnal elhozta a fellendülést az Astoriára.
Vona Gábor beszéde után még elénekelték közösen a Szózatot, és muzsikálni kezdett a Lord együttes, de ezt a tudósító már nem várja meg, mert mindennek van határa, inkább magában fogadkozik, hogy most már tényleg megírja „A miként kerülnek a kivénhedt rockzenészek a kernemzeti táborba” című tanulmányát. Hazafelé végre valódi, radikális indulatokkal találkozik: külföldiek dühöngnek, mert a nemzeti ünnepen képtelenség cigarettához jutni.
Egy szemmel láthatóan mérges Magyar Bálint csitítgatja a "közönséget", majd elnyeli őt az aluljáró; egy hölgy közli, elég lett volna azt kiadni, hogy a gyerekek maradjanak otthon; egy bácsi büszkén mutogatja saját kézzel előállított montázsát, amelyen Orbán csókolózik Putyinnal, alá pedig színes betűkkel ragasztott valami kormányellenes üzenetet; egy jókedvű nő Ferenczi Krisztina új könyvét árusítaná, hiába: most mindenki a tüntetés-lemondással van elfoglalva. Valóban hűvös van, de kibírható, az eső még csak csepereg. Egy pár pillanatig a mérges hangulat a tetőfokára hág, már-már úgy néz ki, spontán mód nekiindulnak és kiszabadítják Táncsicsot, de aztán győz az apátia. Tíz percre rá már annyi baloldali tüntető sincs a téren, mint holland turista a Jégbüfében.
*
2014. március 15-én nem történt semmi érdekes, ja, el ne felejtsük: az LMP biciklizett.