„A teljes nyilvánosság oldalán vagyok. De nem úgy, hogy az állam mindenféle adatot nyilvánosságra hoz, amelynek nincs meggyőződve a valóságtartalmáról” – vette újra napirendre pénteki Echo Tv-s interjújában Orbán Viktor a rendszerváltozás óta megoldatlan ügynökügyet.

A miniszterelnök az interjúban azt fejtegette: ne az állam, hanem a sértettek derítsék ki, jelentettek-e róluk, a levéltárak pedig adják ki a dokumentumokat a nevek kitakarása nélkül. Végül a sértettek döntsék el, hogy „mit kezdenek ezzel”, azaz nyilvánosságra hozzák-e. A kormányfő ezt akkor fejtette ki, amikor a kérdező, Bayer Zsolt felvetette, mi a véleménye arról, hogy több mint harminc év barátság után Simicska Lajos „leügynöközte”. (Azaz március elején megvádolta, hogy a katonai szolgálatuk idején – 1981-1982-ben – „jelentett” róla.)

Orbán Viktor javaslata akár előrelépésként is tekinthető a Fidesz eddigi, a teljes nyilvánosságot ellenző álláspontjához képest, viszont rengeteg kényes kérdést is felvet, több eleme pedig életszerűtlen.

Na, de ki volt a „Hajdú”?

Az Orbán által felvetett szempont nem új. Most is bárki besétálhat az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába (ÁBTL), amely a főváros VI. kerületében az Eötvös utcában található, és kérheti, hadd tekintsen bele a vele kapcsolatos iratokba. Ezekről másolatot kérhet, hazaviheti. Tehát ennek most sincs akadálya, ahogy Orbán el is ismerte az interjúban: a jelenlegi magyar szabályozás nincs messze attól, amit ő felvetett.

Bánkuti András

Csakhogy a miniszterelnök felvetése olyan következményekkel is járhat, melyek épphogy a sértettek érdekeit csorbíthatják. Ha minden eddig anonimizált adatot, nevet kitakarnának, akkor a többi megfigyelt érzékeny adatai – például szexuális szokásai, vallási nézetei, betegségei – is nyilvánosságra kerülhetnének. Ugyanis az ügynökök többnyire nemcsak egy személyről, hanem egy körről jelentettek, és ha mindenki megkapja kitakaratlanul a dokumentumot, akkor a sértettek egymásról tudhatnának meg olyan adatokat, melyek csakis az adott személyre, és semmiképpen nem a nyilvánosságra tartoznak. Ezt Orbán is szem előtt tartotta, amikor pár éve bemutatta a róla készült állambiztonsági dokumentumokat: azt környezettanulmányt, amelyet a III/III-2.oszt. készített a beszervezési kísérlet előtt, nem tette közzé. Arra hivatkozott, hogy ez nemcsak róla, hanem az akkori környezetéről is tartalmaz információkat.

Ráadásul az is előfordulhat, hogy pont az ügynök valódi neve nem derül ki. Ugyanis, ha az ÁBLT-be besétáló állampolgárról találnak is valamilyen jelentést, külön feladat felfedni, ki is volt a szerző, az „áruló”. A dokumentumokban ott van az ügynök fedőneve, ezt nem is szokták anonimizálni, de rendszeresen előfordult, hogy egy fedőnevet többen is viseltek – mondta a hvg.hu-nak Varga László történész. Például ha valaki hajdúsági volt, akkor „Hajdú” lett, de ilyen fedőnevű ügynökből több is volt. Persze, az érintettek az emlékeiket felidézve kikövetkeztethetik, hogy ki lehetett a jelentő, de formálisan csakis akkor, ha beazonosítható, megvan például a beszervezési papír.

Amit Orbánék titkoltak el

Az ilyen esetekben a levéltárnak csak elő kellene vennie azt a számítógépes adatbázist, amit az állambiztonság még az 1970-80-as években készített a hálózatról. Például a „H” jelű adatbázis az ügynökök adatait rögzíti. Csakhogy 25 évvel a rendszerváltás után ehhez a levéltár még mindig nem fér hozzá, a mágnesszalagok most is a titkosszolgálatnál vannak. 

Pedig a történész, Kenedi János vezette bizottságnak 2009 és 2010 között sikerült a régi technikával rögzített információkat kinyernie, átmásolnia, sőt – ahogy arról 2010-ben a HVG beszámolt – 3800 oldalt ki is nyomtattak. Továbbá Kenediék dolga lett volna, hogy átfésüljék, mely adatokat kell nemzetbiztonsági érdekből továbbra is titokban tartani, és melyek azok, melyek kutathatóak, ám 2010-es kormányváltás után a testületet az Orbán-kabinet rendeleti úton megszüntette, a szalagokon lévő adatok pedig 2060-ig titkosak maradtak.

Egyébként Orbán mostani ötlete sok mindenben hasonlít ahhoz a javaslathoz, melyet a kormány 2010 végén vetett fel. Akkor azt javasolták, hogy mindenki vigye haza a levéltárból a rá vonatkozó dokumentumokat, majd otthon döntsék el, mit kezdenek velük. Az akkori javaslatot nemzetközi felháborodódás fogadta, a történészek szerint, ha eltűnik az egyébként is hiányos dokumentáció, akkor nem lehet kutatni az 1944 és 1989 közötti korszakot, nem fogjuk megismerni a múltat.

Ki nyer ma?

Kérdés, hogy Orbán mostani kijelentése, mely szerint „a teljes nyilvánosság oldalán” áll, tekinthető-e valós fordulatnak a Fideszben. Ugyanis a párt hosszú évek óta ellenzi a teljes nyilvánosságot és az ügynökkérdés tisztázását akadályozó 2003-as törvény megváltoztatását.

Az elmúlt években előfordult, hogy a média vagy egy történész nyilvánosságra hozta, hogy ki írt jelentéseket, vagy olyan is megtörtént, hogy egy magánszemély megnevezte azt az ügynököt, aki jelentett róla. Az ügyből viszont per lett, a bíróság pedig az egykori hálózati személynek, vagy szigorúan titkos tisztnek adott igazat.

Ungváry Krisztián többször is kifakadt már, hogy képtelenség Magyarországon az „ügynökök” ellen pert nyerni. Ennek a kutatók szerint a 2003-as törvény az oka. A jogszabály a hálózati személyeket kezeli ügynökként három feltételt megadva: lennie kell beszervezési nyilatkozatnak, bizonyítani kell, hogy a jelentések után járó anyagi vagy más előny járt, valamint, hogy születtek jelentések. Kétségtelen tény, hogy az 1989 előtti diktatúra gyakran manipulált: megzsarolt embereket, rávette őket, hogy írják alá a beszervezési nyilatkozatot, de végül mégsem jelentettek.

Ugyanakkor a 2003-as törvény nem veszi figyelembe, hogyan működött a rendszer. Sokan fedőnév nélkül, szóban adtak információkat, illetve a kezdeti „tapogatózó beszélgetések” után voltak, akik beszervezési nyilatkozatot nem, csak titoktartási szerződést írtak alá. Az együttműködésért sokszor anyagi ellenszolgáltatást sem kaptak, viszont a karrierjük valósággal kilőtt. Éppen ezért a kutatók 12 éve szorgalmazzák a törvény módosítását, az eddig eldugott, titkosított dossziék kutathatóságát, az egykori zsarolók, volt titkosszolgák nevének nyilvánosságra hozatalát.

Az LMP frakcióvezetője, Schiffer András az elmúlt években többször is benyújtotta az erről szóló törvénytervezetét, de a Fidesz minduntalan leszavazta. Bár 2010 előtt megígérték, újraértékelik, kik tekinthetők ügynöknek, végül a kormány nem vállalta ezt a feladatot, helyette létrehozott egy újabb, most már állandó testületet. A fideszes politikusok akkor azt nyilatkozták, majd a Nemzeti Emlékezet Bizottsága fogja megmondani, ki tekinthető ügynöknek. Csakhogy a NEB kétéves késéssel állt fel, és épp csak elkezdte a BM-s és az állambiztonsági vezetők névsorának összeállítását.

Csak a besúgok a hibásak?

Összességében tehát nagyon meg kell fontolniuk a sértetteknek, hogy megtegyék azt, amit az Orbán az Echo Tv-ben javasolt. Ráadásul, ha csak azokat a dokumentumokat hozzák nyilvánosságra, melyek rájuk nézve nem kompromittálóak, akkor továbbra sem lesz lehetőségünk megismerni az igazságot. Legutóbb maga a miniszterelnök is óvatos volt: 2012-ben úgy hozta nyilvánosságra a katonasági kartonját, hogy az őt beszervezni igyekvő Major Mihály elhárító tisztnek a nevét kitakarta (először 2005-ben publikálta a kartont, akkor még olvasható volt a név).

Dossziétömeg a levéltárban

Túry Gergely

Ahogy azt is kitakarta három évvel ezelőtt, hogy nemcsak „A” kartonja volt, hanem „B” és „C” is. De hogy ezek mit tartalmaztak, nem tudni, 1982-es leszerelése után ugyanis – az akkori szabályoknak megfelelően – megsemmisítette a rendszer. (Hangsúlyozni kell, hogy soha senki nem bizonyította be, hogy a kísérlet sikerrel is járt, hogy Orbán jelentett volna, sőt, még azt sem kellett tudnia, hogy őt társadalmi kapcsolatként tartják számon, a "társadalmi kapcsolat" nem azonos az ügynökkel.)

Orbánnak – aki nemcsak katonai, hanem polgári megfigyelési dossziéit is nyilvánosságra hozta – lényegében szerencséje volt: az 1982-ben lezárt „A” kartonját 2005-ben (!) feloldották a titkosítás alól. Viszont tudni olyan személyről is, akiről a levéltár úgy sem talált semmilyen aktát, jelentést, hogy az illető 1990 után „poloskákat” talált a lakásában, tehát nyilvánvalóan megfigyelték. Sokat elárul a következő adat: a levéltárhoz 2015 elejéig 30 ezren fordultak, de a kérések felét adatok híján nem tudták teljesíteni.

Átmentett hatalom

Ennek a kutatók szerint három oka van.

1. A dokumentumok egy jelentős részét még 1989 előtt, másik részét már a jogállam idején – a belügyminiszterek tudtával vagy háta mögött – megsemmisítették. Még az első szabad választást megelőzően a Fidesz és az SZDSZ hozta nyilvánosságra azt a dokumentumfilmet, ami bizonyította, hogy 1989 végén az állambiztonság gőzerővel semmisítette meg az iratait: ez volt az úgynevezett Dunagate.

Ebből óriási politikai botrány lett, főleg, hogy az is kiderült, az új alkotmányra fittyet hányva a titkosszolgálatok továbbra is megfigyelték az ellenzéki pártokat. Ám a 2007 és 2008 között működött első Kenedi-bizottság kiderítette, hiába mondott le a belügyminiszter, a megsemmisítés folyt tovább, sőt, a darálógépek Antall-kormány, majd a Horn-korszak elején is működtek. Ráadásul nemcsak papírokat semmisítettek meg, a kutatók szerint a számítógépen tárolt adatokat is töröltek. Így nem tudni például a beszédes nevű Szivárvány vagy Júdás nevű rendszerek sorsáról sem. Egy márciusi konferencián Ungváry és Rainer M. János arról beszélt, hogy a dokumentumoknak akár a fele is megsemmisülhetett.

2. A titkosszolgálatok évtizedekig maguknál őrizgették a dossziék egy részét, nem adták át a levéltárnak. Már 1995-ben is működött egy iratfeltáró bizottság, de hiába járták be a Belügyminisztériumot, több szobába be sem engedték őket. 1990-ben egy kémelhárító 15 ezer kartont egyszerűen hazavitt az irattárból, majd halála után a papírok eltűntek. Varga László a hvg.hu-nak azt mondta, az állambiztonsági dokumentumok 25-30 százaléka még mindig valahol a titkosszolgálatoknál van.

A levéltárban sikertelenül kutakodó állampolgárok, az átvilágított politikusok aztán meglepődtek, hogy „valakik valahonnan” dossziékat szivárogtattak ki a múltjukról (ez történhetett Martonyi esetében is). Tehát a volt titkosszolgák 1990 után is manipulálták a politikát.

3. Az állambiztonság átmentette a hatalmát: 1990 után vagy meggyőzték a politikusokat, hogy ez így van rendjén, vagy megvezették őket. Sokat elárul, hogy 1990 után az a Csikós József irányította a BM Adatfeldolgozó Hivatalát, aki előtte az állampárt egyik vezetője volt, majd 1997-ben azzal a váddal tartoztatták le, hogy kapcsolatban állt az olajmaffiával. Tóth András egykori MSZP-s államtitkár 2005-ben elismerte, hogy a még hivatalban lévő titkosszolgálati vezetők 60-65 százaléka 1989 előtt is az állambiztonságnál dolgozott.

Lényegében a titkosszolgálatok formálták azt a szemléletet, ami a mai napig hat: csak a besúgok, a III/III-ok a hibásak, a kémelhárítást, a katonai szolgálatokat át kellett menteni a jogállamba, különben sérül a nemzeti érdek. Ezt a nézetet még az első Orbán-kabinet titokminisztere, Kövér László is magáévá tette, akinek útmutatásai alapján a Fidesz leszavazta Schiffer javaslatát. Pedig ez a kérdés azon ügyek közé tartozik, melyekről a Fidesz-frakciójában érdemi vita folyt, a képviselők még Lázár Jánosnak is nekimentek.