Ha nem rabruhában van, fel sem ismeri az anyját
Laura börtönben született. Egyéves korában elszakították az édesanyjától, akit csak rabruhában látott. Mégis annyi szeretetet kapott, amennyit kevesen. Ismerje meg egy másfél éves kislány történetét, aki most egy lépésre van attól, hogy igazi családban nőhessen fel. Abcúg a hvg.hu-n.
Erika akkor döntött úgy, hogy elszökik a nevelőszüleitől, amikor kiderült, hogy terhes lett. Attól félt, ha tovább marad, az ő gyerekét is verni fogják. Nem volt választás, szedelőzködni kellett: jött az albérlet, és jött az új társaság is. Erika kigyúrt férfiakkal kezdett találkozgatni, akiktől ha mást nem is, azt remélhette, hogy minden körülmények közt megvédik majd. Nekik szólt akkor is, amikor megelégelte, hogy hiába kéri, a lakótársa nem fizet vissza egy tizenkétezer forintos kölcsönt. Arra már nem számított, hogy a három barátja a szeme láttára fogja megverni a fiút, és hogy el fogják venni a bankkártyáját is. Arra pedig végképp nem, hogy felbujtónak minősül majd, és húsz hónapra börtönbe kell vonulnia. Ott született meg Laura.
Lassan két év telt el azóta. A szabályok szerint az anyák egy évig nevelhetik a gyereküket a börtönben, akit utána vagy egy családtaghoz, vagy nevelőszülőhöz kell küldeni. Laura apja azt ígérte, ha letelik az egy év, magához veszi a kislányt, az utolsó pillanatban azonban úgy döntött, nincs szüksége sem Laurára, sem Erikára. Ekkor megcsörrent Éva telefonja. Mivel Erikát még mindig féltik a nyilvánosságtól, Éva meséli el nekünk a történetet.
Nem tudta, mit vállal
Éva két éve végezte el a nevelőszülői tanfolyamot az SOS-Gyermekfalu Magyarországi Alapítványánál. Az SOS hálózatába tartozó nevelőszülők olyan gyerekeket fogadnak be, akiket valami miatt ki kellett emelni a családjukból. Eredetileg Battonyán, Kecskeméten és Kőszegen hoztak létre egy-egy Gyermekfalut, ahol a gyerekek a nevelőszüleikkel egy körülhatárolt területen, egymás szomszédságában éltek. Azóta valamelyest változott az SOS koncepciója, és Battonyán a falu elköltöztetéséről döntöttek, de a nevelőszülők számára mindig is adott volt a lehetőség, hogy saját otthonukban neveljék a gyerekeket. (A szervezet gyermekvédelmi igazgatójával, Szilvási Lénával készült interjúnkat itt olvashatja).
Így döntött Éva is, aki a Kecskeméthez közeli, helvéciai otthonában most három sajátja mellett három másik gyereket nevel. Normális esetben többhetes szoktatás előzi meg egy börtönben született baba kihelyezését, de Lauránál gyorsan kellett dönteni, és mivel Évának már volt tapasztalat kicsikkel, őt keresték meg először.
“Nem tudtam, mit vállalok. Fogalmam sem volt, hogy ennyire nehéz lesz” – mondja Éva, miközben a rendetlenség miatt szabadkozik. A másfél éves Antonio játékai valóban szanaszét vannak, de ez normálisnak tűnik egy járóka körül. Éva mégis pakolászni kezd, közben megpuszilgatja Bettit is, a ház legfiatalabb, pár hónapos lakóját. Az anyósa tizenéves nevelt lánya vigyázott a két kicsire, amíg Évának Kecskeméten, a gyermekfaluban volt dolga. A családban nem ritka, hogy valaki nem a vér szerinti szüleivel él. “Az apám nevelőszülőknél nőtt föl. Tizenöt éves voltam, amikor meghalt. Éjszakai műszakot kellett vállalnom, nehogy elvegyék tőlünk a két öcsémet. Már fiatalon megfogadtam, hogy ha a férjem nem akar majd sok gyereket, el fogok válni” – mondja. Erre azonban nem volt szükség, a férje örömmel vállalt nagycsaládot, és azóta is támogatja Évát, hogy nevelőszülő lett. Így volt ez Laura esetében is.
“Laura olyan volt az első két hétben, mint egy zombi. Állandó kétségbeesést láttam a tekintetében. Akárki nyúlt hozzá, rögtön sírni kezdett. Egyszerűen nem tudtunk mit kezdeni vele. Olyan volt, mint egy drogos, akinek elvonási tünetei vannak. Folyamatosan az anyukáját kereste, üvöltött, kapkodta a fejét. Két hét után azt gondoltam, kész, én itt most feladom. Teljesen összetörtem. Akkor a férjem félrehívott, és azt mondta: tartsunk ki, adjunk még egy kis időt. Egy hét kellett, és minden megváltozott, utána bízni kezdett bennem. Folyton puszilgatott és ölelgetett, nem kellett már birkóznunk a fürdetésnél sem. Talán még a saját gyerekeim se ragaszkodtak hozzám úgy, mint ő. Az etetőben szeretett ülni, mert onnan az egész nappalit és a konyhát belátta. Ha mégis kimentem, sírni kezdett. Úgyhogy vettem egy kengurut, és onnantól kezdve együtt főztünk, együtt csináltunk mindent.”
Két és fél hónap után látogathatták meg Erikát. “Fogalmam sem volt, milyen ember ő. Az is eszembe jutott, mi lesz, ha megver. Ott álltunk a börtön épülete előtt, Laura a karomban volt. Mellettünk várakozott egy másik nő. Akkor még nem tudtam, hogy ő Erika, pedig hallottam, hogy napközben kijárhat a városba.”
Laura csak odabent ismerte meg az anyját, amikor már rabruhában volt. Egész életében csak így látta. Két órát voltak bent nála. “Még most is elsírom magam, ha eszembe jut, ahogy ott ültünk egymással szemben. Mi Laurával az asztal egyik felén, Erika a másikon, közben a fegyőrnő figyelt minket. A kislány teljesen meg volt zavarodva, ide-oda mászkált az asztalon. Nem tudta, kit öleljen meg. Azt mondtam neki: ő az anyukád, menj oda hozzá. És akkor odament, és nagyon szorosan átölelték egymást”. Éva ekkor már tudta, hogy Erika megérdemel egy újabb esélyt. “Ő egy naiv lány, mindent elhisz, amit mondanak neki. Tudtam, hogy senkije sincs, és ha kijön, nem lesz hová mennie. Teljesen össze volt zuhanva, ezért elhatároztam, hogy segíteni fogok neki.”
Tavaly december 16-án szabadult ki, és 19-én már nála volt Laura. Együtt tölthették a karácsonyt egy anyaotthonban, ahol azóta is laknak. Éva azt mondja, ez szinte rosszabb, mint a börtön. “Mindenféle családok vannak ott, Erika nem érzi jól magát, de átmeneti megoldásnak tökéletes.” Azóta is tartják a kapcsolatot, telefonon is sokat beszélnek. “Szinte anyaként tekint rám, úgy érzi, tartozik nekem azért a négy hónapért, amíg vigyáztam a lányára. Pedig nem tartozik semmivel, hiszen ez a feladatom. Pár napja azt mondta nekem, talán nem is baj, hogy börtönben volt. Abban a pár négyzetméteres cellában tanulta meg, mit jelent embernek és anyának lenni.”
Zsolt nemrég vált el a feleségétől, hosszú évek óta ismeri Évát. “Nagyon jó és megbízható ember. Csak a munkájának él, asztalosmesterként dolgozik. A múltkor épp itt volt nálam, amikor Erika meglátogatott. Még viccelődtem is, hogy mindketten egyedülállók, milyen jól mutatnának együtt.”
Azóta együtt vannak.
“Nagyon összeillenek, örülnék, ha tényleg egymásra találnának. Remélem, hamarosan kijöhetnek onnan, és együtt fognak élni valahol itt a szomszédban. Akkor talán Erika olyan családban élhetne, amilyenre mindig is vágyott.”
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
