"Nem elég, hogy kurvák, még fizetünk is értük." (A Torrente c. filmből)

Két dolgot állított eddig az ellenzék az október 2-i népszavazással kapcsolatban: azt, hogy az valójában csak Orbán belpolitikai meccse, az amúgy is hűséges szavazótábor újabb hűségnyilatkozatának demonstrálása, hazai használatra; és azt, hogy Orbán, ha nem is lépne ki az EU-ból, de nemzetállamilag újrapozicionálná az ország – és saját – helyét egy Brexit utáni unióban, például az eurokritikusabb V4-ekkel. Mindkét feltételezés teljesen helyénvalónak tűnt – egészen a múlt hétvégi pozsonyi EU-csúcsig, ami kilőtte a második opciót.

"A pozsonyi EU-csúcs sikertelen volt abból a szempontból, hogy nem sikerült megváltoztatni Brüsszel bevándorláspolitikáját" – közölte a magyar miniszterelnök, miután a csúcson sikerült megváltoztatni Brüsszel bevándorláspolitikáját. Legalábbis nem akadt mérvadó nyugati elemző, aki ne azt emelte volna ki: az EU-mainstream éppenhogy meghajolt a V4 hatékony érdekérvényesítése előtt, és több ponton alkalmazkodott a ká-európaiak szempontjaihoz. Innen hová pozicionálja magát a magyar miniszterelnök?

Orbán nem buta ember, nem aludt el, nem "másik mozit nézett", hanem hatalmához és kommunikációs technikáihoz ragaszkodó politikus, abból a fajtából, amelytől nem szívesen vennénk használt világnézetet. Pontosan tudja, hogy az egynapos míting informális volt ugyan, de az elfogadott Pozsonyi útiterv több markáns irányvonalat jelöl ki, mint sok eddigi formális tanácskozás. Viszont ha ezt elismerné, mi lenne fő projektjével, a forintmilliárdokkal nyomatott úgynevezett kvótaügyi népszavazással?

Az EU ugyanis ezen a csúcstalálkozón valójában elkezdett rugalmasan elszakadni a kötelező kvóták tervétől, közeledett a Visegrádi négyek egyébként nagyon is racionális "rugalmas szolidaritás" koncepciójához (aki nem fogad be menekültet, másképp segíti az ügyet, pl. rendőröket küld az uniós határokra), a magyar miniszterelnök pedig ismét rugalmasan elszakadt az igazság minden dimenziójának kibontásától. Egy őszinte szóra még a Welt am Sonntaghoz engedte szóvivőjét, aki – főnökét megcáfolva – "Magyarország politikája sikereként" értékelte a történteket, elismerve, hogy "a menekültkérdésben hirtelen Németország álláspontjában is elmozdulás észlelhető", amúgy minden marad.

Főleg az október 2-i népszavazás, amelyen gigantikus közpénzekért minden jel szerint fantomokkal hadakozunk majd. A semmiért. Azért, hogy utána a Kedves Vezető állam és nép szoros és megbonthatatlan egységéről deliráljon.

De ha eddig voltak is kétségek afelől, hogy egy eurokraták által méltányosnak tartott országelemzés után kötelező kvótarendszer keretében kell-e elosztani a jövőben Európába vándorló százezreket-milliókat, súlyos pénzbüntetés terhe mellett, Pozsony után valószínűleg véget vethetünk a spekulációknak. Merkel ugyanis

eltemette a menedékkérők elosztására vonatkozó kvótarendszert (Le Figaro),

dicsérte az útiterv legfontosabb elemét, a közös megoldáskeresést, elfogadta a rugalmas szolidaritás elvét, és szerencsére egyszer sem mondta, hogy "wir schaffen das". Sőt, azóta a legszívesebben visszafordítaná az idő kerekét, és végre elismerte, hogy Németország "nem az integráció világbajnoka". Hát, nem. Az Európai Tanács elnöke, Donald Tusk ki is jelentette, hogy nem ismétlődhet meg a tavalyi "migrációs káosz".

A zárónyilatkozat lényegében Merkel kritikájaként is élesen megállapítja:

Az EU soha többé nem engedheti meg magának a tavalyi, ellenőrizetlen hullám megismétlődését,

erősítik a külső határvédelmet, Fico szlovák és Sobotka cseh miniszterelnök pedig egyaránt közölte: a kvóták halottak, politikailag nincsenek napirenden. Természetesen asztalon van még az uniós belügyminiszterek erre vonatkozó májusi döntése, de – legalábbis a cseh kormányfő szerint – ez már csak "adminisztratív probléma". Informális EU-csúcs lévén döntés még nem születhetett persze, de az irányváltás elég egyértelmű. Erre mondta tehát a mi Kedves Vezetőnk, hogy "továbbra is a korábbi önsorsrontó és naiv bevándorláspolitika uralkodik".

A korrektség kedvéért tegyük hozzá, hogy az EU eddigi kommunikációja nem könnyítette meg éppen a Habony Művek propaganda-állításainak cáfolatát. Uniós politikusok tavaly szeptember óta lebegtették, hogy az eddigi 160 ezer, már Európában dekkoló menekült újraelosztásának módszere egy időben és térben nyitott jövőbeni kvótarendszert jelenthet-e.

Juncker bizottsági elnök pár nappal korábban bejelentette, hogy a Bizottság már "nem javasolja" ezt az elvet az unió miniszterelnökeinek, ám szóvivője ezt már másnap, és e hét elején, egy nappal Pozsony után is cáfolta – igaz, ezzel egy, a 160 ezres kontingensről feltett újságírói kérdésre válaszolt. Schulz európai parlamenti elnök most egy lapinterjúban hangsúlyozta, hogy nincs szükség összeurópai államra, "és a maga részéről soha nem is szorgalmazta az európai szövetségi állam kiépítését", ám tavaly ezt még nem tudta, akkor "irányváltást, az Európai Unió kormányának megalakítását" sürgette. Szóval, nem könnyű velük sem.

A pozsonyi elszántság természetesen átírja Orbán tervét arról, hogy az uniót a saját képére formálja. Jól hangzik a nagyobb nemzetállami felelősség, de ugye Magyarország az ő narratívájában éppen attól szenved, amit az EU szemére hány, a menekültügy kezelésének túlságos széttagoltságától, az egységes befogadási szemlélet és egy Schengent védeni képes, ütőképes uniós határőrizet hiányától. A lazább föderáció híveként e sorok szerzője is fél egy bürokratikus európai szuperállamtól, de a határvédelemben, a polgárok biztonságának garantálásában történetesen nem kevesebb, hanem több Európára volna szükség.

A verbális hadakozás, a napi Európa-ügyi cinizmus azonban nem az erő, hanem a gyengeség jele.

Most arról nem is beszélve, hogy az orbáni, idézőjeles "nemzetállam" kezdettől fogva nem egy szuverén nemzet, hanem egy tőlünk, választóktól független, korrupt, elszámoltathatatlan haveri-családi oligarcharéteg érvényesülését jelenti, jórészt éppen uniós forrásokból. Ezek az emberek megérik a pénzünket – kedélyeskedhetnénk, teljesen hiába. A magyar miniszterelnök már nem tud Európa vezető migránsügyi megmondóembere lenni, idehaza azonban, ha érvényes lesz a cinikus népszavazása, még tetszeleghet az erős kezű őrző-védő szerepében.

Október 2-a tehát jó alkalom lehet rugalmasan elszakadni az állami hazugságoktól.