Az alkotmány („Alaptörvény”) legújabb módosításának közkeletű bírálatai az új szövegek abszurditását és fölöslegességét emelik ki. Idegen népességet amúgy se lehet a magyar állam területén úgymond „letelepíteni”. Az illegális bevándorlás – mint neve mutatja – egyébként is tilos. „A közterületen való életvitelszerű tartózkodást” más jogszabályok már tiltják. „A keresztyén kultúra védelme” jogilag értelmezhetetlen. És így tovább.

Ezek a bírálatok észszerűek és helytállók, de nem lényegesek.

Itt az orbáni állam végleges konszolidációjáról van szó. Erre a pillanatnyi helyzet kiválóan alkalmas. A társadalom „szolid” többségének a gazdasági helyzete tűrhető. Sok szakmában nőnek a bérek. A kormányzás alacsony színvonala nem számít, mert a modern állami működés (az újraelosztó szociális demokrácia) „ideológiailag látható” kedvezményezettei – a különféle szegények – nem népszerűek. A tömegközlekedés rohad, a szociális lakásépítés megszűnt, a kórházak, rendelők, iskolák, postahivatalok, közművelődési intézmények (pl. közkönyvtárak, könyvkiadók) stb. szörnyű állapotban vannak, de ezt lényegtelenné teszi a lehetséges szociális vetélytársak iránti megvetés vagy közöny vagy ellenszenv.

Ráadásul a rasszizmussal és szexizmussal, xenofóbiával és homofóbiával megnyert magyarhoni politikai csata beleilleszkedik a nemzetközi trendbe. Az EU menekültpolitikája a döntő pontokon: a görög-török határon, a görög szigeteken, az olasz tengerparton brutálisabb, mint Magyarországé, a predictive policing – amely az önkényesen kijelölt, ún. potenciális bűnelkövetőket épp úgy vizsgálhatja, mint eddig a már ténylegesen elkövetett bűcselekménnyel alaposan gyanúsítható személyeket – elfogadott gyakorlat pl. az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Németországban. Jogállam? Ugyan. Azt, amivel a magyar államot vádolják (joggal), a nyugati hatalmak maguk is elkövetik. S az uralkodó világnézet is egyre antidemokratikusabb és antiszociálisabb mindenütt: Orbán Viktor, a magyar állam vezetője külföldön egyre népszerűbb, hazájában a pártja vezet az összes tabellákon. Magyarellenes román, szlovák, szerb nacionalisták is sokra tartják, és próbálják ellesni a titkát.

Itt van hát az egyedülállóan kedvező pillanat.

Az alkotmánymódosítási javaslatoknak (és mellesleg a velük egylényegű „Stop Soros” törvénynek) közös elemeik vannak. A legfontosabb az alkotmányos identitásról és a keresztyén kultúra védelméről szóló szakasz. Ez se precedens nélküli a mai világban.

Olvassuk el az izraeli Háárec angol nyelvű kiadásának 2018. június 4-ei cikkét. Ebből kiderül, hogy az Egyesült Lista – ez főleg az izraeli arab kisebbség pártjainak szövetsége, benne a részben zsidó Hadas tömb (amelynek egyik eleme az Izraeli Kommunista Párt) – három képviselője alkotmánymódosítási javaslatot nyújtott be a Kneszetnek (parlamentnek), amely szerint kijelentené az állam, hogy Izrael az összes állampolgárának, lakosának az állama, nemcsak a zsidóké. A Kneszet jogi tanácsadója, Ejál Jinon kijelentette, hogy ez az indítvány megfosztaná Izraelt a zsidó jellegétől („a zsidó nép állama”), ezért a parlament elnökségének (ez nálunk a házbizottságnak felelne meg) joga van megakadályoznia a napirendre tűzését, illetve a tárgyalását, mert így az alkotmány nem tenne különbséget nemzetiségi szempontból zsidó és arab között, hatálytalanítaná a Visszatérés Törvényét, s az izraeli állampolgárság fő kritériumává nem a zsidó származást, hanem az állam valamelyik polgárához fűződő rokoni kapcsolatot tenné. A házbizottság 7:2 arányban úgy döntött, hogy az alkotmánymódosítási indítványt nem tűzi a Kneszet napirendjére. Ezt nevezzük definícióm értelmében „etnicizmus”-nak, ahol egyazon állam honpolgárainak egyik részét (kisebbségét) különböztetik meg hátrányosan a jellegadó etnikum előnyére (szemben az elvben a honpolgári egyenlőség elvére alapozott nacionalizmussal), amivel alkotmányjogilag megszüntetik a politikai egyenlőséget és a jogegyenlőség eszmei és hivatkozási alapját.

Pontosan ez következik be most Magyarországon is, ahol a ködös fogalmazás ugyan nem fordítható le maradéktalanul diszkrimináló jogszabályok nyelvére – amúgy Izraelben is csak kevés formális joghátrányt jelent a muzulmán és keresztyén arabok (izraeli állampolgárok) számára az államnak mint „zsidó állam”-nak a meghatározása, s nálunk még ennyit se –, de a már régebben elkezdődött folyamatok most kulminálnak. Már „a határokon átívelő nemzeti egység” (tehát az etnikumnak az állampolgárság fölé helyezése) – kettős állampolgárság, könnyített honosítás stb., ami távolról emlékeztet a Visszatérés Törvényére, amely szerint minden zsidó eredetű személy Izraelbe költözhet – is az állam etnikai jellegét emelte ki, s ezt most (izraeli mintára) felekezeti tekintetben is megerősítették.

„Azt akarjuk, hogy Magyarország magyar ország legyen” – szokta mondani Orbán Viktor miniszterelnök és Kövér László, az Országgyűlés elnöke. És csakugyan: éppen ez történik – az etnokulturális és vallásfelekezeti tekintetben körülírt (magyar) etnikum mint „államalkotó tényező”, ahogyan régebben mondták, alkotmányos rangra, méltóságra emelkedik.

Az önmagában nem érdekes, hogy alkotmányos alaptételek nem „operacionalizálhatók”, nem következnek belőlük konkrét intézkedések.

Az 1989-ban megszűnt Magyar Népköztársaság Alkotmánya, (I) 2. § (1) kimondja: „A Magyar Népköztársaság szocialista állam” (ez volt annak az államalakulatnak az alkotmányos identitása). Kimondja azt is, hogy (I) 3. §: „A munkásosztály marxista-leninista pártja a társadalom vezető ereje.” Ebből nem következett egyértelműen, hogy – teszem azt – párthatározatok és „rendes” állami rendeletek tartalmi ütközése esetén a párthatározatok lettek volna „önműködően” érvényesek. Ám épp ez a meghatározatlanság jelölte ki a hatalomgyakorlás jellegét: ezt általános magatartási „vezérfonalnak” szánták, amely alkotmányosan megnyitotta az utat a pártszervek jogszabályban nem rögzített fölsőbbségének (szupremáciájának) az érvényesülése (így az ún. hatásköri listák, azaz a nomenklatúra kinevezési gyakorlata) előtt.

Az alkotmányos identitás (Aranybulla, pragmatica sanctio, miegymás) nem értelmezendő szó szerint, de bizonytalan utalása a rendi-arisztokratikus, monarchikus államjogi tradícióra sokatmondó. Nem tudni, hogy ebbe az identitásba beleértendők-e a kiegyezéskor kodifikált (illetve az 1848-i törvényeket követve újra kodifikált), szabadelvű szemlélettel meghatározott alapjogok (vö. írásommal a kiegyezésről), vagy se; az nem sokat számít, hogy soha nem helyezték őket hatályon kívül (Ausztriában mindenesetre explicite hatályosak). Ha kiemelt az állam etnikai jellege, vajon beleillik-e ebbe a régi-új alkotmányos identitásba mondjuk a numerus clausus?

Ha összevetjük ezt a három új elemet: (1) az államnak kötelessége a keresztyén kultúra védelme, (2) idegen népesség nem telepíthető be Magyarországra, (3) a hajléktalanság büntetendő, s kiegészítjük avval, hogy (4) a „Stop Soros” szerint a menekültstátusz iránt folyamodóknak nyújtott jogi tanácsadás, pro bono (ingyenes-önkéntes) jogi képviselet törvénysértő (még akkor is, ha a jogi képviselő esetleg a pörnyertes felet képviseli!) akkor kibontakoznak előttünk az orbáni Magyarország körvonalai.

Az orbáni alkotmány céloz rá, hogy az együttesen többségben lévő keresztyén felekezetek valaminő homályos értelmben ugyan, de fokozott alkotmányos védelemben részesülnek. Az „idegen népesség” látszólag értelmetlen emlegetésével ugyancsak homályos különbséget állapít meg a magyarországi letelepedés és a magyar állampolgárság elnyerése iránt folyamodók különféle – etnikai, vallásfelekezeti – kategóriái között, továbbá tud olyan (szándékolatlan, akaratlan) szociális helyzetről, amelynek szereplőit (áldozatait) a legmagasabb szintű jogszabályban elítéli, továbbá puszta létüket (e szociális helyzet keretei között) tilalmazza, ami visszatérés a kasztos, premodern joghoz, amely különféle foglalkozási csoportokat (és más társadalmi kategóriákat) olykor törvényen kívül szokott volt helyezni.

Mindezek az alkotmányos és (sarkalatos, tehát alkotmányerejű) törvényi kijelentések – amelyek alkotmánybíráskodás révén többé nem fölülvizsgálhatók, az alkotmányszöveg eo ipso érvényes és vitathatatlan – arra utalnak, hogy az 1945 utáni jogállami (és nemzetközi jogi) szabályozások két világnézeti alapja – a republikanizmus és a liberalizmus – megszűnt.

A republikanizmus nem a királypártiság ellentéte, hanem a politikai egyenlőség és a népszuverenitás egyetemleges kijelentése, amelyből a honpolgárok és az országlakosok egyetlen csoportja se emelhető ki, se pozitívan (jogkiterjesztőleg), se negatívan (jogfosztólag). A hatalom a honpolgárok (országlakosok) egyetemét illeti meg, korlátozás és hierarchia nélkül.

A liberalizmus (alkotmányos tekintetben) a természetjogon nyugszik (akár a republikanizmus), amely az alapjogokat az ún. pozitív jognál és törvényhozási aktusoknál (statutes) magasabbrendűnek tekinti (tehát az emberi jogokat); ezt 1945 óta a nemzetközi jog biztosítja (később pedig az európai jog is), amely előnyben részesítendő (elvileg) a nemzetállami törvényekkel szemben (s ezeket a nemzetközi egyezségokmányokat és szerződéseket a magyar jog is elismerte eddig, egyelőre  részei a hazai jognak).

Mindezeket kezdetben keretbe foglalta a teljes alkotmányos joganyag, beleértve az Alkotmánybíróság döntéseit – ez utóbbiakat az orbáni Alaptörvény mindenestül kihajította a szemétdombra. (Ráadásul kérdéses módszerekkel, mint tudjuk.)

Természetesen a nemzetközi jogfejlődés is elmozdult az 1945-i alapoktól, nem is szólva a politikai, állami (erőszakszervezeti) gyakorlatról.

Az „Alaptörvény” újabb módosításai nem jelentik ki nyíltan az állampolgári egyenlőség fölmondását, de a maguk összességében, egyirányú logikájában egyértelműen erre utalnak.

Nyugodtan, sőt: higgadtan kimondhatjuk, hogy Magyarországon a szó formális jogi értelmében is megszűnt az, amit 1989 óta alkotmányos-szabadelvű, jogállami demokráciának neveztek.

A csonkolt és meghamisított képviseleti rendszer jelképes fönnmaradásának – amivel az alkotmányosságot kevéssé tájékozott honfitársaink azonosítani szokták („végtére is vannak választások!”) – a súlya fölöttébb csekély.

Ez a „jogállami” szisztéma is kihív számtalan bírálatot (ezeknek a bírálatoknak a jelentős részét mellesleg e sorok írója is osztja), de most nem erről van szó. A formális politikai és jogegyenlőség mögött a társadalmi igazságtalanság és egyenlőtlenség számos erkölcsileg fölháborító formája búvik meg, de a formális egyenlőség (félig-meddig burkolt) széttördelése ez utóbbiak orvoslására se mutat sok biztató jelet.

Amint látjuk, nem kell totalitárius csinnadratta a közszabadságok elveszejtéséhez. Népünk már hozzászokott, hogy ezek a közszabadságok jobbára névlegesek. Alig vette észre valaki, hogy Magyarországon a „migrációs szükséghelyzet” vagy mi az ördög miatt kivételes állapot van, amely olyan fölhatalmazásokat ad az államrendőrségnek – a preventive-predictive policing módszerei alapján –, mint pl. a bűncselekmény elkövetésére esetleg hajlamos (?) vagy a velük kapcsolatban álló (!) személyek igazoltatása, motozása, bekísérése stb., amelyeket rendszerint katonai puccsok vagy polgárháborúk alkalmával szokott a szerv megkapni. Ezek az enyhén szólva aggasztó körülmények nem váltották ki (még?) szabadságszerető nemzetünk aggodalmát vagy fejcsóválását.

Habozva mondja ki az ember az olyan közhelyet (truism, Binsenwahrheit, platitude), hogy „Európa rohamosan fasizálódik” (bár eziránt semmiféle kétség nincs, lásd itt és itt), mert a közönség ettől – és nem a jogainak az elkobzásától – azonnal hisztérikus rohamot kap, és megindul az a fajta vádaskodás, amely sajnos éppen ezt a banális tételt igazolja.

Az állam ezentúl védeni fogja a keresztyén kultúrát – Nietzsche műveit betiltják? –, de nem védi majd a zsidó, a muszlim, a fölvilágosító, az ateista, a buddhista, az agnosztikus-szkeptikus kultúrát. Kérdés, mi lesz, ha az olyasfajta reformátusok, mint Orbán Viktor vagy én, egyházunk tanításai szerint kimondjuk, hogy a mise szemfényvesztés, a szentképek és az ereklyék tisztelete szentségtörő bálványimádás (tehát mindenkit határozottan lebeszélünk a csíksomlyói kirándulásról), vagy unitárius polgártársaink fölemlítik, hogy a szentháromsághit merő pogányság és eretnekség. Görögkeleti atyánkfiainak más véleményük van az istenség természetéről. A protestánsok szerint a papság egyetemes, tehát a katolikus hierarchiának keresztyén ember nem tartozik engedelmeskedni, sőt. (Ez a reformáció, amelyet Erdélyben ünnepelt Orbán Viktor, akárcsak a szintén református Kövér László az 1568-ban Tordán meghirdetett vallásszabadságot – ez most kultúraszabadság?)

Igaz: Orbán megmondta, hogy a keresztyénség nem vallás, hanem kultúra (ami a jelenkorban szociológiailag alkalmasint igaz), ez esetben azonban a „keresztyén”: álnév. Kulturális alapon nem lenne tilalmazható a melegházasság (amelyet több külhoni keresztyén felekezet elismer és bátorít, de amelyet az „Alaptörvény” tilt, akárcsak az eurót: a magyar pénz a forint, mondja a gránitszilárdságú szöveg).

A „kultúra” a mai szélsőjobboldali diskurzusban egyszerűen a „faj” vagy az „etnikum” utóda (épp úgy megváltoztathatatlannak tekintik, mint az elődök a „fajt”: ezért nem lehet bizonyos kulturális csoportokat állítólag „integrálni” vagy asszimilálni, s ezért se szabad „idegen népességet betelepíteni”).

A mai szélsőjobboldal nagyon rugalmas: az ilyesfajta elemzésekre egyszerűen tagadással válaszol, de újságaiban már nem riad vissza a fehér maszkulinitás (férfiasság, de inkább: hímség) fölsőbbrendűségének humoros magasztalásától. S attól, ami evvel jár: a katonai erények, a háború dicsőítésétől.

Amint az „idegen” megjelenik az alkotmányban, s megjelenik a vallásfelekezetileg körülírt privilégium (kiváltság) s a társadalom alatti (tilos) lény: tudjuk, hol állunk. Itt valakik megszegték a társadalmi szerződést. A felelősök neve ismert: az elkövetők hangosan hencegnek a tettel. Már csak az a kérdés, hogy az észrevétlen tragédia, amellyel a kutya se törődik, tragédia-e még. Vagy valami más.