Nekünk tényleg semmi se jó.

Amikor Magyarország kiadta az azeri baltás Ramil Safarovot, az volt a baj, ha most nem adja ki a macedón tolvaj Nikola Gruevszkit, az lesz a baj.

Most már jó lenne, ha a sorosista fake news gyárak eldöntenék, hogy mit is akarnak.

Egyébként tényleg nem volna baj. A hír-, de inkább kattintásversenyben újabb és újabb információk röppenek föl, és érkeznek meg az olvasóközönséghez sokszor anélkül, hogy szigorúbb csekkoláson átestek volna. Ami csak azért probléma (hiszen a helyesbítésük többnyire rövid időn belül megtörténik), mert alkalmat adnak a pártszolgálati propagandamédiának, hogy a kisebb-nagyobb tévedésekbe, mellényúlásokba kapaszkodjon bele, és féknyúzozzon egy hatalmasat, a közcsevej pedig ismételten részletkérdések és kölcsönös hazugozások mocsarába süllyedjen. Pedig nem kell ahhoz sem Airbus, sem utaslista, hogy pontosan tudjuk: a Család sajátjaként tekint a magyar állam minden szervére és intézményére, az állam által kezelt, de az Európai Unió által folyósított összegekről nem is beszélve. Ez csak az Unió illetékeseit lepi meg, itthon régóta mindenki tényként könyvelte el. Ahogy az is untig elég, amit a Gruevszki-ügyben bizonyíthatóan tudunk, és amire ezekből egyértelműen következtetni lehet.

Mert mit is tudunk?

Először is azt – mivel maga, a kormány ismerte el –, hogy a hazájában hivatali visszaélés miatt elítélt volt, macedón kormányfő Magyarországon tartózkodik. Azt is tudjuk, hogy mikor az ítélet jogerőre emelkedett, Gruevszki útlevelét bevonták, tehát csak illegálisan léphette át a magyar határt (is). Vagyis, ha mindezt a magyar kormány tudtán kívül tette, akkor Orbán Viktor hazudik, hiszen a fölhúzott kerítés lófaszt véd, nem Európát. Ebben az esetben ennyit ér a kormány szinte egyedüli büszkesége: nemhogy egy migránshorda, de egyetlen ember ki tudja játszani a pompázatos határzárat. (Ahogy az utóbbi idők legjobb kommentje fogalmazott: kész szerencse, hogy László Petra nem rúgta föl a macedón politikust.)

Amennyiben azonban a kormány tudtával engedték be az országba a bukott miniszterelnököt, úgy a kormány embertelen (ez persze szintén nem újdonság), mivel a távolról érkező – akár gazdasági okokból, akár háború elől menekülő – menedékkérőknek még csak hasonló körülményeket sem biztosít, mint egy korrupt milliárdosnak. Szimbolikus, hogy Gruevszki érkezése ugyanazon a héten történt, amelyiken nem engedték be az ENSZ-küldöttséget a tranzitzónákba, mely grémium szakértői azt vizsgálták volna, hogy miként érvényesülnek a fogva tartott menedékkérők jogai.

Orbán Viktor tehát ismét hazudik, amikor hányaveti módon azzal igyekszik elütni Gruevszki itt tartózkodását feszegető riporteri érdeklődést, hogy ez egy „jogi kérdés”, és lehet a jogászokhoz fordulni. Nem, ez politika és értékválasztás kérdése. Értékválasztás annyiban (ami megint csak nem hat a reveláció erejével), hogy nyilván ami itt épült, az nem régivágású kereszténydemokrácia, hanem új típusú kleptokrácia, amely a hasonszőrűeket fogadja tárt karokkal. Politika pedig annyiban, hogy a mostani eset tökéletesen illeszkedik abba a sorba, amelyben valamennyi szövetségesünkkel – legalább egyszer – szembefordultunk, és Orbán Viktor pillanatnyi érdekei és politikai túlélése érdekében föláldozzuk hazánk távlati céljait.

Amit ugyanis itthon (és részben Európában) a közvéleménynek igyekeznek beadni az közönséges humbug, mesebeszéd. Orbán nem egy világtrend megtestesítője, a populizmus angyali démona, hanem a saját harácsolásába beleszólást nem engedő autokrata, akinek olyan nyugati rendben kell lavíroznia, adott esetben ennek a rendnek a föllazításához hozzájárulnia, mely szisztéma az elmúlt évtizedekben a harácsoló autokratákat, a saját országukat szpáhibirtokként kezelőket nem tűrte el kebelén belül. Onnan indultunk, hogy „Strong Europe”, és onnantól Orbánnak konfliktusról konfliktusra – pontosan, mint 2002 óta a belpolitikában – emelnie kellett a tétet. Azért, hogy az utolsó figyelmeztetések, a „többet ilyet most már ne” megjegyzések, a taktikai visszavonulásokat követő még bárdolatlanabb akciók, a botorkáló pávatánc-lépések ne egy zűrös, renitens politikus körüli egyre tolerálhatatlanabb balhé jelenetei legyenek, hanem egy globális ideológiai küzdelem fejezetei.

Magyarország nyolc év alatt a diplomácia, a szövetségi politika majd minden írott és íratlan normáját megszegte, és a végső felelősségre vonást eddig mindig sikerült megúsznia. Többnyire a nem túl jó állapotban lévő világ és a nemzetközi szervezetek lomhasága miatt. Az Unió körülbelül mostanra jutott el oda, amit 2010 őszén a médiatörvény-tervezet benyújtásakor, a különadók bejelentésekor és a „keleti szél fúj” félmondatnak a megfogalmazásakor tisztán látni lehetett: Orbán Viktor nem viseli el a korlátokat, és ehhez keres partnereket. Hosszas keresgélés után is az adódott kompetens partnerként, aki első blikkre is kínálkozott: Vlagyimir Putyin. Gruevszki Putyin szövetségese a balkáni játszmákban, az őt követő macedón kormány pedig nagy lépésekkel megkezdte a Nyugat felé haladást. A magyar kormány tényleg abba a rémkínos helyzetbe került, hogy nyílt színen kell választania a Kreml és formális, nyugati szövetségesei között.

Ráadásul a helyzet súlyosabb, mint hogy a szokott módon kimagyarázható legyen. Az azeri baltás kiadásakor némi jóindulattal lehetett az esetet jogszerűként interpretálni, hiszen a kormánynak jogában volt az eljárást megindítani, még ha teljesen tisztában is volt vele, hogy hazájában a gyilkosnak nem kell folytatnia büntetését. Most viszont, ha igaz az (márpedig nem cáfolják, tehát miért ne lenne igaz), hogy magyar követségi autóval utaztatták át Gruevszkit Albánián és Montenegrón keresztül, úgy a magyar kormány valóban egy elítélt bűnöző szökésében segédkezett.

Nem véletlen, hogy egy Hídvéghi nevű máris benyomta a hülyeséggenerátort, mikor is a Fidesz kommunikációs igazgatójaként odanyilatkozott, hogy „Nikola Gruevszkit üldözi és fenyegeti a Soros György befolyása alatt leledző macedón kormány”. Rendben, értettük. Míg a kormány nemzetközi porondon igyekszik majd kimászni a csávából, mi kénytelenek leszünk a legnagyobb hazai fake news gyár, a Fidesz agymenésével foglalkozni, mégpedig a saját módszerei szerint. A „Stop Soros” törvénycsomagból az hámozható ki, hogy illegális migránsnak minősül, az a Magyarország területére jogszerűtlenül belépő vagy itt tartózkodó harmadik országbeli állampolgár, aki az Európai Unióba nemzetközi védelem megszerzése iránti kérelem előterjesztése miatt érkezik. Ez – a belügyminiszteri engedély lététől függetlenül – éppen illik Nikola Gruevszkire. A jogszabályt ugyan jó érzékkel úgy fogalmazták meg, hogy az csak egyesületekre és alapítványokra vonatkozzon, az állam szerveire ne, de a törvény fogalmaival élve és az Európai Unióról mint külső finanszírozóról (melyről legkésőbb a Sargentini-jelentés óta tudjuk, hogy „Soros befolyása alatt leledzik”) nem megfeledkezve egyértelműen leszögezhetjük, hogy a magyar kormány letagadhatatlanul Soros zsoldjába lépett.

És ha ehhez hozzávesszük – márpedig hozzávesszük –, hogy Albániában és Montenegróban a magyar kormány által irányított, veszélyes embercsempész-bandát észleltek, úgy kijelenthető: Orbánra és társaira minden hazafinak (kiváltképp a határvadászoknak és a NAV-ellenőröknek) kötelessége azonnal lecsapnia.