A szocializmus velünk élő, szép hagyományát ápolva, pártunk vezetője megemlékezett a női dolgozókról, akik fáradhatatlan motorjai dinamikusan növekvő gazdaságunknak, egyben önfeláldozó oltalmazói családi békénknek. A másik 364 napon nőügyekkel nem foglalkozik, de arra nincs is szükség, ha ezen az egyen még abba is belemegy, hogy kizárólag hölgyek tegyenek fel neki kérdéseket az ünnepre és a sajnálatos néppárti fejleményekre való tekintettel.

(Azért remek, hogy itt van nekünk a propagandamédia, mert ha bizonytalanok lennénk abban, hogy valamelyik lépéssel vagy beszéddel mit is akar pontosan üzenni a kormányfő, akkor nem kell sokáig töprengeni, azonnal megírják a megfejtést. „Orbán Viktor lovagias gesztusa harcias ellenzéki hölgyeknek” – tette közzé a pártlap a tegnapi esemény hivatalos értelmezését, amit nyugaton talán úgy határoznának meg, hogy a munkáját végző politikus a munkájukat végző újságíróknak nyilatkozott; mi azonban az egészségesnél némileg keletebbre születtünk, ahol a nyilatkozatadás nem része a munkaköri leírásnak, a független újságíró pedig ellenzékinek minősül a hatalom számára, így természetesen örültünk a gesztusnak, mint Semjén Zsolt a gripenes jegesmedve-vadászatnak.)

Visszatérve a lovagi költészetre, a genderérzékeny miniszterelnök ismét bemutatta tökélyre fejlesztett tájékoztatási technikáját, aminek lényege: ha megfelelő arányban és mennyiségben zúdítjuk a nyilvánosságra a szemérmetlen hazugságokkal tarkított gátlástalan mellébeszélést, akkor a végén mindenkinek elmegy a kedve attól, hogy alámerüljön a részletekbe, és pontról pontra megcáfolja az összes állítást.

Mivel arra ideje és energiája senkinek nincsen, hogy egyesével végigmenjen az összes hajmeresztő kijelentésen - se az újságíróknak, se az olvasóknak -, ott marad valamennyi megválaszolatlanul a levegőben. Ha kettő, esetleg három mellbevágó képtelenséggel állna elő, akkor azt percek alatt szétszedné mindenki. Amennyiben legalább tízet dob be egyszerre, akkor bele se kezdünk a vitába.

Legyintünk. Lapozunk.

Ugyanezt csinálják a lopással. Havonta egy elcsalt közbeszerzés: megbuknának. Naponta öt kastély, hét trafik, hat elcsalt közbeszerzés, magánrepülőzéssel és szafarival egybekötve: kétharmados győzelem.

Ez az úgynevezett Fidesz-féle túltöltéses-kifárasztós módszer. Mindig több botrányt és hazugságot kell generálni, mint amennyit a közvélemény az adott időszak alatt fel tud dolgozni, és akkor az egyes – máskülönben teljes kormányok elsöprésére alkalmas – ügyek monoton háttérzajjá változnak, amire az adekvát lakossági reakció nem az utcakő és a barikád, hanem a füldugó és az alkohol.

Ezért csupán egyetlen jelenetet emelünk ki a tegnapi produkcióból, azt is hiábavalóan persze.

A tudósítás szerint Orbán Viktor igazságtalannak tartja, hogy a nemzetközi adatsorokban nem számolják bele a hálapénzt annak vizsgálatakor, hogy egy ország GDP-arányosan mennyit fordít egészségügyre.

Tehát: az egészségügyre olyan kevés pénzt fordít a magyar kormány, hogy az ellátás minősége már az emberi jogok egyetemes nyilatkozatával is ellentétes, nemhogy a bejelentett demográfiai akciótervvel, amelynek elvileg az a célja, hogy több magyar legyen, és nem az, hogy kevesebb. – Na, de miért csak az állami ráfordítást nézzük, a magánhozzájárulást miért nem? – teszi fel a kérdést lovagiasan az az ember, aki az ingyenes (azaz magán hozzájárulás mentes) egészségüggyel kampányolva még a 300 forintos vizitdíjat is leszavaztatta a néppel, és nyert ennek köszönhetően választást.

A pofa leszakad, tényleg.

Miközben beleszámolná a hivatalos statisztikába az orvosok törvénytelen megvesztegetésének összegét, a kormányzása 9 éve alatt több mint 1 500 000 000 000, értsd: ezerötszáz milliárd forintot költött el sportra úgy, hogy ott viszont az adókedvezményeken keresztül nyújtott állami támogatást akarja trükkösen magánkiadásnak feltüntetni.

Ilyenkor jön el az a pillanat, amikor az agy lezsibbad. Az értelem rövidzárlatot kap, mintha összekötnék a pozitív pólust a negatívval, a neuronhálózatok leblokkolnak, a világ logikai rendjébe vetett hit megrendülése után a kétségbeesés előbb sötét indulattá, majd önfelemésztő apátiává alakul. Ülünk bénultan, az arcunk fehér, mint a nőnapi szegfű elhullott szirma.

Ezután közölte, hogy „senki szegényedését és gazdagodását nem intézem, ez nem az én dolgom. Nekem a kevésbé jómódúakkal van dolgom.” Mindezt a két lábon járó pénztárcájával kapcsolatos kérdésre válaszolva. Mit lehet erre mondani?

Semmit. Feladtuk. Meguntuk. Ő nyert.

(Illetve van még a barikád.)