Mészáros feltőkésítése flottul ment, az oktatás reformja Orbánnak tizedannyira sem fontos

„Annyira gyors a világ, hogy az alatt az idő alatt, amíg a diák a középiskolától eljut a diplomáig, több száz új szakma is keletkezhet” – ez az a felismerés, amelyre alapozva meg kellene alkotni a Nemzeti alaptantervet (NAT), átalakítani az oktatást, fejleszteni a tananyagot. Nem más mondta ezt, mint Hajnal Gabriella, az állami iskolafenntartó Klebelsberg Központ elnöke, az új NAT bevezetésének, a kerettantervek készítésének és a tananyagfejlesztésnek az újdonsült miniszteri biztosa. A feladat sürgető voltával tehát tisztában vannak a kormányzat oktatáspolitikusai, a NAT bevezetése mégis legalább egy évet csúszik. Azaz leghamarabb 2020 szeptemberében kezdődhet meg ennek alapján az oktatás, a tanárok és a diákok pedig csak kiszolgáltatottan figyelik, mi történik a fejük felett. Mindez azért, mert a fideszes politikusok nem elégedettek a Csépe Valéria akadémikus által vezetett csapat által készített változattal.

A NAT-tervezet fél éve került az oktatási kabinet – és a kormányfő – asztalára, ám ennyi idő is kevésnek bizonyult arra, hogy saját képükre formálják a kor kihívásaira reagálni hivatott dokumentumot. Bár decemberre elkészült egy „javított” változat, információink szerint a NAT farigcsálása még most is folyik. Ezzel párhuzamosan megkezdődött az alaptantervre építő kerettantervek készítése is, amelyben szerepet kaptak a NAT kidolgozói – köztük Csépe is –, de az oktatási államtitkárság és Hajnal Gabriella személyében közvetítőt ékeltek közéjük, hogy a politikai elvárások mégse közvetlenül a szakembereknél csapódjanak le.

Nem az oktatás megújítása volt Orbánék szívügye

Amennyiben 2020-ban valóban sikerülne elindítani az új tantervekre épülő oktatási rendszert, az felmenő rendben 2025 körül lenne teljes minden évfolyamon. Tehát másfél évtized telne el a Fidesz 2010-es uralomra jutásától addig, amíg a teljes iskolarendszer új oktatási szisztémára áll át. Ezt azonban egy egész nemzedék megsínyli, hiszen ez alatt a másfél évtized alatt két korosztály szenvedi végig a kísérletezés időszakát, s járja ki az általános iskolát.

Képünk illusztráció

Fülöp Máté

Bár sokan úgy gondolták, hogy a Fidesz stratégiai programok nélkül vágott bele 2010-ben a kormányzásba, az azóta eltelt idő bebizonyította, hogy egyes területeken jól kidolgozott elképzelései voltak a pártnak, illetve Orbán Viktornak. A miniszterelnök például szisztematikusan építette fel a Mészáros Lőrinc nevéhez köthető cégbirodalmat, jól láthatóan lépésről lépésre haladva, előre megírt forgatókönyv szerint. Más területek azonban, úgy tűnik, kevésbé voltak fontosak: nem volt mesterterv, csak ötletelés. Ha Orbánnak tizedannyira fontos lenne az oktatás rendbetétele, mint Mészáros Lőrinc feltőkésítése, akkor ma nem kellene a NAT-on vitatkozni, annak bevezetésére várni, s lényegében a teljes oktatási rendszert hibernált állapotban tartani.

Pedig ha valami, akkor az oktatás nagyon megérett már a Fidesz 2010-es kormányra kerülésekor arra, hogy komoly változásokon essen át. Több évtizedes problémák halmozódtak fel, mindenekelőtt az, hogy hihetetlenül szelektív és szegregáló az iskolarendszer. Minden felmérésből az derült ki, hogy a családi háttér alapvetően befolyásolja az iskolai teljesítményt, s ezt az iskola nem tudja kompenzálni. Magyarán: nem képes a diákokból azt a teljesítményt kihozni, amelyre egyébként képesek lennének.

Még a belső kritikusokra sem hallgattak

Orbánék az iskolák államosításában látták a megoldást. Az átszervezést irányító Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár szerint az önkormányzatok nem voltak jó gazdái az iskoláknak, csak lokális érdekek érvényesültek, márpedig a szellemi javakhoz való egyenlő hozzáférést „csak az állam teremtheti meg”. Nagyon hamar kiderült azonban, hogy az intézményrendszerben és az egyentankönyvekben testet öltő központosítás nem megoldás – az erre halkan előre figyelmeztető belső hangokat (Pokorni Zoltán) már korábban elnyomták  –, majd a rendszer újraszervezése következett. A „túltolt biciklit” (Balog Zoltán akkori miniszter önkritikus megjegyzése) – vagyis a centralizációt – lazítandó most tankerületenként próbálják az állami irányítást fenntartani, ám a lényegre, hogy milyen ismereteket és hogyan kellene átadni, arra a Hoffmann Rózsa idejében készült NAT sem adott választ. Ezért kell most az egész rendszert újratervezni.

Tovább rontott a helyzeten a kötelező iskolai részvétel korhatárának leszállítása 16 évre, ám arról nem hallani, hogy ezen változtatni szeretnének. Pedig az adatok, annak ellenére, hogy a korai iskolaelhagyás kezelésére külön program is készült, azt mutatják, hogy 16 éves koruk után a fiatalok egytizede örökre búcsút mond a szlogenek szintjén „élethosszig tartó” tanulásnak. Annak ellenére, hogy Magyarország az EU-ban vállalta a 18–24 éves iskolaelhagyók arányának 10 százalék alá csökkentését, az 2017-ben még 12,5 százalék volt, kicsit magasabb is, mint az előző évben.

A lemorzsolódás figyelésére külön monitoringrendszer van, s ez azt mutatja, hogy pontosan azokban az országrészekben jelent ez problémát, ahol az államosítás és a tananyag-egyenlősítés – a hivatkozott céljával ellenkezőleg – nemhogy csökkentette volna, inkább növelte az esélyegyenlőtlenséget. Hiába figyelmeztetett a Fidesz háttérbe szorított oktatáspolitikusa, Pokorni Zoltán korábban is a tankötelezettségi korhatár leszállításának veszélyeire, nem hallgattak rá. Mint tavaly novemberben egy beszélgetésen elmondta, emiatt „ma évente tízezer gyerek megy a lecsóba, akik nem tudnak rendesen olvasni, akik így nem fognak munkát kapni. Évente tízezerrel növeljük azoknak az embereknek a számát, akiket nekünk kell eltartanunk.”

Pokorni kesergését alátámasztják a kompetenciamérések adatai is. A 8. osztályosok szövegértési nehézségeire utaló vizsgálatokból a szakértők azt a következtetést vonták le, hogy egyharmadra tehető közöttük azoknak az aránya, akiknek emiatt esélyük sincs arra, hogy olyan végzettséget szerezzenek, amivel meg tudnák állni a helyüket a munkaerőpiacon. Ők gyakorlatilag funkcionális analfabétának tekinthetők, eljuthatnak ugyan szakközépiskolába (ma így hívják a korábbi szakmunkásképzőket), de valószínűleg nem véletlen, hogy a lemorzsolódás ezekben az iskolákban a legmagasabb, tehát még az ottani nem túl magas követelményeket sem tudja vagy akarja számos diák teljesíteni.

Nem elég többet költeni, jól is kell

A szelektivitást segíti az iskolarendszer is, hiszen egyetlen kormány sem mert hozzányúlni a szabad iskolaválasztás elvéhez. Pedig ahogyan Csapó Benő oktatáskutató írta: „A szabad iskolaválasztás alapvetően pozitív lehetősége mára az iskolák szabad tanulóválasztásává alakult át.” Az iskolák versenyeznek a könnyebben képezhető tanulókért, válogatnak a diákok között, s a könnyen tanítható vagy maguktól is tanuló gyerekek lefölözése folyik. Ezt szolgálja a középiskolai rendszer is a nyolc- vagy hatosztályos gimnáziumokkal, ahová begyűjtik a legjobbakat. Az általános iskolák pedig próbálnak szabadulni a valamilyen szempontból kényelmetlen tanulóktól, nem tesznek komoly erőfeszítést a problémás gyermekek rendszerbe integrálására.

Azt a kormány is észrevette, hogy az oktatás átalakítása nem lehet sikeres a pedagógusok helyzetének rendezése nélkül. Ez azonban szintén elvérzett a nagy igyekezetben. A tanári fizetések emelését összekötötték ugyanis az óraszámok növelésével, érthetetlenül sok iskolai órát követelve. Ráadásul a fizetésemelésből annak elfogadása után is visszavettek (már nem a minimálbér a vetítési alap, hanem a 101 500 forinton befagyasztott bázis), ami azt jelenti például egy kezdő középiskolai tanár esetében, hogy míg az eredeti tervek szerint 2019-ben 298 ezer forint lehetne a havi bruttója, csak 203 ezer forintot kap. Ami egy év alatt több mint egymillió forinttal kevesebb bruttó jövedelem. Nem véletlen, hogy továbbra is nagy a tanárok pályaelhagyási „kedve”: a Nemzeti Pedagógus Kar (NPK) adatai szerint a 2013-ban beállt tanárok egyharmada már otthagyta a hivatását.

Bár a kormány szívesen hivatkozik arra, hogy egyre többet költ az oktatásra, a kérdés az, hogy jól költ-e. Az mindenféleképpen helyes irány, hogy az óvodáztatásra több megy, és azt kötelezővé teszik. Ugyanis „minél korábbi iskolázási szakaszba ruházunk be, annál nagyobb annak a hosszú távú megtérülése” – fogalmazott egyik előadásában Csapó Benő, hozzátéve: „hiába költenénk el a közoktatásra ugyanakkora összeget, mint Finnország, ha azt nem legalább olyan okosan tesszük, mint a finnek, a ráfordítások egy része kárba veszne”. A finn oktatás, és különösen a tanárok megbecsültsége valóban példaértékű lehet, de azt sem szabad elfelejteni, amit Horn György, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium alapítója tartott fontosnak megemlíteni egy interjújában: „A finn iskolarendszerrel szoktak példálózni, csakhogy ott nem az oktatás ilyen, hanem a társadalom, amelynek az igénye szervesen jelenik meg az oktatásban.”

RIBA ISTVÁN