Révész: Hogyan legyünk pártosak?

Révész: Hogyan legyünk pártosak?

Utolsó frissítés:

Révész Sándor Szerző:

Tetszett a cikk?

Az amerikai fociban ez egyszerűbb, mint mondjuk Magyarország esetében.

Ötven év után ismét bajnokságot nyert a Kansas Chiefs. Égig érő öröm ez azoknak, akik szeretik az amerikai focit és a kansasi törzsfőnököknek drukkolnak. Én nem nekik drukkolok, de Faragó Richárd, aki a Super Bowl-t hétfőre virradóra másodmagával kommentálta, annál inkább. Tizennegyedszer közvetítette a döntőt, és nem másképp, mint szokta. Pedig most került be a döntőbe először a Chiefs, amióta amerikai focit lehet látni a tévében Magyarországon. Nem üdvözölte másképp a csapata győzelmét, mint tavaly az enyimét.

Hogyan volt ő akkor pártos? Ez nagyon is általános érdekű kérdés, amely érint mindenkit az amerikai focihoz való viszonyától függetlenül.

Az nem kérdés, hogy legyünk-e pártosak. Mert azok vagyunk. Két szembenálló csapatot sportban, politikában, bármiben még utálhatunk vagy kedvelhetünk egyenlő mértékben, de az összes egymással szembekerülhetőt aligha. Már amennyiben érdekel minket az a dolog, amit művelnek.

A sportközvetítéseknek van két ősi szabálya: a magyar válogatottnak és a más országbeliekkel versenyző magyarországi sportolóknak a szpíker hevesen és elkötelezetten drukkol, minden más esetben titkolja, melyikért szorít. Ez nem derülhet ki sem a közvetítésen belül, sem azon kívül.

Az amerikai focira ez nem érvényes. Mindenkiről tudjuk, akire a mikrofont rászerelik, hogy melyik az ő csapata. Ez nem érzékeny, hanem nyilvános személyes adat. Mindenki vállalja, senki sem restelli, a kommentelők is így üzennek, véleményeznek, tudakolják a kommentátorok véleményét. Egy adott csapat híveként. A kommentek jellemzően azzal végződnek, hogy „go” valamelyik együttes. Ez így alakult.

Mindenki pártos, akinek a hangját a meccsek alatt halljuk, és mindenki úgy pártos, hogy a játékkal kapcsolatos ítéleteit a szurkolói elkötelezettsége nem befolyásolja. Ha Tyreek Hillnek (a Kansas elkapójának) megadtak egy szabálytalan elkapást, akkor Faragó még a visszanézés alatt határozottan leszögezi, hogy a csapata számára kedvező és fontos ítéletet vissza kell vonni. A döntő jelentőségű (lényegében a bajnokságot jelentő) touch down esetében a sokszoros, lassított visszajátszás után sem lehetett igazából eldönteni, hogy azt jogosan adták meg a Kansas javára, vagy vissza kell azt vonni. Ebben a két kommentátor véleménye eltért. És Faragó vélekedett úgy, hogy nem volt meg a touch down.

Mindezt nem az ő dicséretére mondom, mert ez a részéről nem tudatosan gyakorolt erény, nem szurkolói énjének hősies legyőzése, hanem így értetődik magától. Így természetes.

A labdavesztések, -szerzések, a touch downok, az irányító elfogása, vagyis a mérkőzés sarokpontjai ugyanazzal a súllyal, hangerővel szólalnak meg a hangján, bármelyik csapat nyer vagy veszít azzal.

Képzeljük el, hogy a magyar válogatott labdarúgó mérkőzésén közvetíti egy magyar szpíker így, megkülönböztetés nélkül a magyar csapat által rúgott és kapott gólokat! Képzeljük el, hogy ez a magyar szpíker a visszanézés alatt arról beszél, hogy vissza kellene vonni a javunkra megadott tizenegyest, mert nem volt az! Képzeljük el, hogy a magyar szpíker nem megköszöni a bírónak, hogy nem adta meg az Eb-selejtezőn Azerbajdzsán ellenünk lőtt szabályos gólját, amellyel az utolsó pillanatban kiegyenlíthetett volna, hanem kárhoztatja ezért a sporit! Nem tudjuk elképzelni!

Nem az lenne az üdvös, ha a politikát és a közéletet úgy közvetítenénk és kommentálnánk magyarul, ahogy az amerikai focit szokták? Nos, ez részben üdvös lenne, részben lehetetlen.

Annyiban lenne lehetetlen, hogy a sporttal ellentétben a politikában és a közéletben a meccsek nem lehetnek értékmentesek. A sportban a versengő csapatok nem képviselnek versengő ideológiákat, világnézeteket, értékrendeket, társadalmi preferenciákat. Lehet ilyeneket ráaggatni csapatokra, kifejezhetnek ilyesmiket a lelátók kemény magjai, de ezekkel nem kell sem a szurkolóknak, sem a játékosoknak kollektíve azonosulni, és ezeknek nincs is közük a csapatok tevékenységéhez.

Lehet például a két élvonalbeli barcelonai focicsapat egyikét a katalán nacionalizushoz, másikát a spanyol nacionalizmushoz kötni, de ettől még a Barcelona nem fog katalánabbul, az Espanyol pedig spanyolabbul focizni, és mindkettőnek lehet szurkolni a katalán függetlenség pártolásától vagy elutasításától függetlenül. Ezt a Katalóniában versengő pártokkal már nem lehet megtenni. A választási győzelmet-vereséget nem lehet úgy, a pártosság fölé emelkedve kommentálni, mint egy bajnoki győzelmet-vereséget. Nem kell, nem is helyes azt gondolnom, hogy a csapatom vereségével rosszabb, győzelmével jobb lesz az egész sportágnak, mintha az ellenfél vesztene-győzne. De a pártomról, avagy a politikai táboromról már mégiscsak ezt kell gondolnom, máskülönben miért állnék a pártján?

Ez a különbség azonban csak azt jelenti, hogy az analógia érvénye részleges. De hát minden analógiáé az, pont ez különbözteti meg az azonosságtól. A részleges érvény viszont annál fontosabb. Az tudniillik, hogy a pártosság és elfogultság szétválasztható. És van olyan gyakorlat, amelyben magától értetődően szét is válik. Úgy válik szét, hogy a szétválás fel sem tűnik. Annyira természetes. Természetes gyakorlat az, amit publikumunk és pályatársaink rosszabbik része naiv idealizmusnak hirdet.

Hogy mi a természetes, ez vagy az ellenkezője, azon múlik, hogy mi az elsődleges. Az egész vagy a rész. Az amerikai foci televíziós csapata és nézőközönsége számára az amerikai foci egésze az elsődleges. Hogy az beépüljön a magyarországi sportfogyasztásba, meggyökeresedjék Amerikától távol, minél többen kedveljék, kövessék és műveljék. Az amerikai focit úgy közvetítik, hogy összetartsák a különböző csapatok szurkolótáborát, hogy ezek érezzék egy közösség részeinek magukat. Az egészt szolgálja a fair bíráskodás pártolása és a fair közvetítés, amely az egymás ellen drukkoló részeket egyaránt kielégíti, amelyet mindenki magáénak érez, miközben senkinek sem kell önmagát szurkolóként megtagadnia. Ez egyszerűen mindenkinek így jó, aki az amerikai focit szereti. És az amerikai focit egyelőre mindenki jobban szereti, aki szereti, mint a csapatát.

A közönséges foci esetében, Magyarország esetében, a Föld népe esetében ezzel nincs mindenki így. És sokan dolgoznak azon, hogy minél törpébb kisebbség esetében legyen így.

Hozzászólások