Jöjjön vissza a 2010 előtti rendszer! Ez a határozott véleményem. Annál határozottabb, minél elterjedtebb ellenzéki szlogen, hogy ne jöjjön vissza. Hogy úgy váljon az Orbán-rendszer múlttá, hogy ne váljon a Horn–Medgyessy–Gyurcsány-rendszer jövővé. Szerintem: de! Váljon. Legalábbis közeljövővé. A beláthatóvá. Mert annál csak rosszabb van.

Azt a rendszert még nem találták föl, amelyben érvényesülnek a demokrácia értékei, az emberi jogok, nagymértékben biztosíttatnak a polgári szabadság feltételei és nem liberális kapitalizmus.

Bárki bármit mond, a kilencvenes évek második felére ilyen rendszer alakult ki és működött nálunk, mindazokkal a tehertételekkel, amelyek a történelmünkből következtek, meg azokkal, amelyek nem következtek belőle. Ilyen tehertétel volt például, hogy jelentős részben és vezető szerepben azok alakították ki ezt a rendszert, akik annak ellenségeiként építették fel a karrierjüket, ameddig csak (úgy) építhették. Mindazonáltal ez a rendszer megmutatta az erejét. A kilencvenes és a kétezres évek közepe között gyorsan és fenntartható módon gyarapította az országot, közelítette az élvonalbeli országokhoz, csökkentette eladósodottságunkat, kiszolgáltatottságunkat kül- és belföldi hatalmaknak.

Egy kort a maga egészében azok kívánnak vissza, akik az Aranykor-mítoszok hitében élnek. Régebbi korokban ez általános volt, ma már kuriózum. A konstruktív ember problémacentrikus. Miután pedig semmi se ideális (sok minden pedig egészen rossz), mindenben meg is találja a problémát, illetve figyel azokra, akik – vele ellentétben – megtalálják, mert – vele ellentétben – értenek hozzá. Politikusnak, közéleti polgárnak, pedagógusnak, újságírónak (és még sok minden egyébnek) csak az ilyen konstruktív, problémacentrikus ember a jó. Ha egy ilyen ember kíván vissza egy rendszert, az azt jelenti, hogy azon belül mindent gyökeresen vagy nem gyökeresen, de javítandónak lát és abban a rendszerben látja javíthatónak. Úgy véli, hogy a rendszer egészénél az adott történelmi korszakban nincs jobb, de minden részénél van jobb.

Itt az ideje az ellenzéken belül a tisztázó vitának: ki, milyen értelemben és minek a visszatértét nem akarja „a 2010 előtti világból”. A „világ” elkenésre alkalmas kategória. Váljon el a szar a májtól: a 2010 előtti rendszer, a liberális kapitalizmus (mindent kritikus szemmel néző) hívei annak ellenfeleitől! Ez az elválás nem jelenti az ellenzéki együttműködés megtagadását. A világtörténelem legfontosabb katonai győzelme is a liberális kapitalizmus híveinek és ellenségeinek szövetségében született meg 1941-45 között. Mi ahhoz képest egy Orbán-rezsim?!

Viszont! Aki azt szeretné, hogy a 2010 előtti „világgal” szembeni indulatokból minél kevésbé legyen – akár kormánypárti, akár ellenzéki – rendszerellenes radikalizmus, csak azzal próbálkozhat, hogy a radikális reformizmus irányába tereli ezeket az indulatokat, és kiépíti az antiliberális radikalizmus liberális alternatíváját.

A radikális liberális reformizmust a közszolgáltatások legfontosabb területein, az oktatásban és az egészségügyben az SZDSZ képviselte, a frontvonalban pedig Molnár Lajos és Magyar Bálint. Drámai módon bebizonyosodott két dolog. Egy: sem azokkal a megalkuvásokkal, sem azzal a rugalmatlansággal, sem azzal a stílussal, sem azzal a kétlelkű és kétszínű koalíciós partnerrel, sem azokkal a hitelrontó politikai bűnökkel és baklövésekkel nem lehet eredményre jutni, amelyek azt a reformkísérletet megterhelték. Kettő: radikális reformok nélkül ezek a közszolgáltatások oda züllenek, ahol vannak.

A hagyományos iskolarendszernek az a kaszárnyaszellem felel meg, amit a Fidesz képvisel, és amit a pártállam képviselt (amíg a nyolcvanas évek közepére el nem vesztette a tartását). A pedagógus nem kaphat és nem érdemel több szabadságot, mint amennyit a diákoknak szán; aki magának a pozíciójához kötött és nem a személyes hatóerejével kivívott tekintélyt igényel, megérdemli, hogy ilyen hatalmi tekintélyt, ilyen tekintélyelvű hatalmat kelljen szolgálnia. Aki kevesli a rendelkezésére álló „fegyelmező eszközöket”, megérdemli, hogy az ő fegyelmezésére is kiterjedt eszköztár álljon a hatalom rendelkezésére. Aki nem kíván lemondani a megfélemlítés erejéről, megérdemli, hogy megfélemlítsék. Aki nem veszi komolyan a gyerekek jogait, megérdemli, hogy ő jogait se vegyék komolyan. Aki rühelli, hogy a diákönkormányzat és a szülők belepofáznak a dolgába, mert nem őket szolgáló szolgáltatónak tekinti magát, hanem felettük álló hatalmi instanciának, megérdemli, hogy ne szolgáltató, hanem a pedagógus felett uralkodó állam kezében legyen az iskola. Akiknek nem kellettek az önállóság terhei például a tantervkészítésben, akik elszabotálták azt a hallatlan feladatot, hogy saját szavaikkal jellemezzék tanítványaik előrehaladását, problémáit és erényeit, akik fölháborodtak, hogy nem stigmatizálhatnak, nem buktathatnak hat-tíz éves kisgyerekeket, akik  a kenyerüket féltették attól, hogy az alapképességek kialakítására és az induló különbségek csökkentésére szánt időt meghosszabbítsák, akiket dühített, hogy nem engednek szabad folyást a szegregációs, kasztosodási folyamatoknak, akik nyugati divathóbortként fikázták az inkluzív pedagógiát, azok pontosan azt érdemlik, amit kaptak, ami van. És ami van, akkor sem lenne minőségileg más, ha másokat tennének bele és másokat hagynának ki a tananyagból és ha más ideológiát nyomatnának. Mert ahol kaszárnya van, ott szabadság nincsen, és ahol általában nincs szabadság, ott nincs világnézetben sem, történelemszemléletben sem, ízlésben sem.

Jó lenne tehát, ha a NAT-vita kilépne a medréből. Arról szólna, milyen tanulságai vannak a távlatos iskolai reformok kudarcának; annak, ahogy megpróbálták azt keresztül vinni, és annak, ahogy erre a pedagógus társadalom, a közvélemény és a politikai elit reagált. S kellene végre komoly vita az iskola jövőjéről, amely egy radikális és liberális oktatási reform kidolgozásához vezet.