szerző:
hvg.hu

Ehhez kínál útmutatót Corinne Maier Jó reggelt, lustaság! című könyve, amelynek segítségével elsajátítható a cégnél végzett munka minimalizálásának művészete. Az alábbiakban megosztunk néhány hasznos tippet olvasóinkkal. Olvasson bele!

Rendelje meg Corinne Maier
könyvét itt!
© HVG Könyvek
Corinne Maier egy pszichológusi és egy közgazdasági diploma megszerzése után vállalkozott ironikus címet viselő, gúnyos hangvételű könvecskéjének megírására, amelyet saját, nagyon is testközeli tapasztalataiból merített. Nemcsak a felesleges papírmunkára csap le kíméletlenül, de a cégeknél oly’ gyakran előfordulú „helyezkedési” kultúrát és a többnyire egysíkú feladatokat adó munkahelyet alaposan felértékelő fellengzős trendi zsargont is pellengérre állítja.

Bevezető
„Ne dolgozzatok soha!” – mondta Guy Debord, a szituacionista filozófus. Csodálatos program, csak nehéz megvalósítani. Így aztán sok ember dolgozik különböző vállalatoknak. Ezek, főként a nagyobbak, sokáig számtalan állást kínáltak a jelentkezőknek. Ám a vállalat – furcsa módon – mégis rejtélyes világ: mintha tabu téma lenne. Itt az ideje, hogy őszintén, mindenféle szakmai halandzsát mellőzve beszéljünk róla.

Nagyvállalatok átlagos káderei, hallgassátok hát meg szavamat! Ez a provokatív kis könyv azzal a céllal íródott, hogy demoralizáljon benneteket, pontosabban, hogy elvegye a kedveteket a munkától. Segíteni szeretnék nektek abban, hogy a magatok szolgálatába állíthassátok a titeket alkalmazó vállalatot, amelynek eddig szolgái voltatok! Ebből a könyvből megtudhatjátok, miért áll érdeketekben a lehető legkevesebbet dolgozni, és hogy miképpen béníthatjátok meg a vállalat működési rendszerét anélkül, hogy ez bárkinek is feltűnne.

A Jó reggelt, lustaság cinikus mű, éspedig szándékosan az, mivel a vállalat nem emberbarát intézmény. Semmi jóra nem számíthattok tőle, hiszen nem tiszteli az általa fennen hangoztatott értékeket, ahogy ezt sorozatos pénzügyi botrányok és nagy társadalmi projektek bizonyítják, amelyekkel ma már Dunát lehet rekeszteni. A vállalat semmiféle örömet nem nyújt, hacsak nem az a célunk, mint jelen esetben, hogy kigúnyoljuk.

Vállalati halandzsa (Oldaltörés)

A vállalat olyan nyelvet beszél, amitől mindenki zsebében kinyílik a bicska
A vállalati világ legfeltűnőbb jellegzetessége az ott használatos bikkfanyelv. Zárójelben megjegyezzük, hogy ez nem a vállalati szféra monopóliuma: a zsargonok világában élünk; az egyetemek, a média, a pszichoanalízissel foglalkozók – mind a halandzsázás bajnokai. Ám a vállalati zsargon különösen unalmas: nem csoda, hogy elbátortalanítja a lelkünkben szunyókáló élmunkást, a sztahanovistát. (Nyugodt lélekkel folytasd az olvasást, barátom, akkor is, ha nem ismered e szó jelentését, mert a sztahanovistákról többé nem esik szó ebben a könyvben. Hajdan a Szovjetunióban bukkantak fel, de senki nem tudja, mi lett velük.)

Tehát a halandzsáról
Amikor elkezdtem dolgozni, egy szót sem értettem abból, amit a kollégáim mondtak nekem, és némi időbe telt, mire rájöttem, hogy ez természetes. E nevetséges nyelv abszurditására Michel Houellebecq is rámutat, amikor A hadszíntér kiterjesztése című művében – amely egy egész generáció (az enyém) meghatározó olvasmányélménye – azt mondja:
„Mielőtt megmutatták volna a helyemet az irodában, kezembe nyomták a Földművelésügyi Minisztérium informatikai tervének főbb irányvonalai című terjedelmes beszámolót. […] Ahogy a bevezetőből kihámoztam, az iromány «különböző archetipikus scenariók előzetes definiálására tett kísérlet a meghatározott célkitűzések szem előtt tartásával». […] Gyorsan átlapoztam a paksamétát, és ceruzával aláhúztam a legmulatságosabb mondatokat. Például: «A stratégiai elképzelés heterogén megoszlású alrendszerek globális informatikai rendszerré történő integrálásával valósítható meg».”

Íme, a bikkfanyelv: a nyelvi zéró szint, ahol a szavak már semmit nem jelentenek.
 
A vállalati halandzsanyelvnek öt főbb szabálya van:

– A vállalati zsargon igyekszik minden egyszerű dolgot bonyolultan leírni. A túl triviális „elkezd” ige helyett a „kezdeményez” formulát részesíti előnyben, a közönséges „befejez” helyett a „véglegesít”, a földhözragadt „elhelyez” helyett a „pozícionál” használatos.

– Az egyes szavak kiválasztásánál a cél az, hogy azok a tárgyalt kérdést a valóságosnál nagyobb fontosságúnak mutassák. A „koordinálni” és az „optimalizálni” sokkal hatásosabb, mint a „végrehajtani”. A leggyakrabban használt formula a „döntés született arról…”, a második és harmadik helyen a „irányít” és az „ellenőriz” ige áll. Minden vállalati szöveg tele van –ság, –ség képzős elvont főnevekkel: helytállóság, hatékonyság, pontosság, igényesség, érvényesség, képesség – e szavak mindegyike a fontosság látszatát erősíti.

–  A vállalati zsargon a nyelvtant idejétmúlt ostobaságnak tartja. Művelői imádják a dagályos, körülírásokkal és technikai vagy közigazgatási szakkifejezésekkel teli mondatokat, és mindeközben mit sem törődnek a szavak eredeti jelentésével. Valósággal kerékbe törik a nyelvet. A vállalat kedveli a barbarizmusokat is, például szívesen bírálja egyes részlegek működésének hatékonytalanságát, a termékeket nem „megvizsgálják”, hanem „bevizsgálják”, a problémákat nem „megbeszélik”, hanem „átbeszélik”. Az sem fordulhat elő, hogy valamit egyszerűen „megoldanak”, hiszen a megoldást vagy „megtalálják”, vagy „(meg)születik”, rossz esetben még mindig „keresik”.

– A vállalati nyelv mindig a számára kijelölt úton halad, olyan ösvényeken, amelyeknek a legapróbb kanyarulatait is jól ismeri. Ha önmagában véve nem is mond semmit, azért mégiscsak megfejthető: ám egy szöveg vagy egy kommüniké értelme csak a hallgatólagos kódtól való esetenkénti eltéréseiből hüvelyezhető ki. Minden ilyen esetben, amikor rés támad a szokásos halandzsa szövedékén, megtudhatunk valamit. Ha tehát nincs jobb dolgod, barátom, akár a bikkfanyelv szakértőjévé is válhatsz…

– Ez a nyelv hatással van ránk, és azt sugallja nekünk, hogy helyettünk is gondolkodik. Az alkalmazottakat a gép szintjére alacsonyítja le. Robot, állj fel, és láss munkához! Érzékszervi tapasztalataidat, érzelmeidet és ambícióidat bizonyára táblázatokba és grafikonokba lehet foglalni, a munkád pedig nem más, mint egy racionalizálásra váró „folyamat”.

Közhelyek zsákszámra (Oldaltörés)

Közhelyek zsákszámra
A vállalati nyelv művelői elképesztő mennyiségű közhelyes, elcsépelt, semmitmondó kifejezést használnak. Banális szófordulatok és kioktatás, ezekből kapjuk a legtöbbet. Valójában csak a leglaposabb, a leginkább elkoptatott közhelyeknek, a legüresebb szólamoknak van helyük a vállalatok megnyugtatóan semmitmondó nyelvében. Az olyan kifejezések, mint a mókás, de túl avítt „ne garasoskodjunk!” vagy a rejtélyes és nyugtalanító „emberére akadt” nem nyerhetnek polgárjogot ebben a világban. Ahogy az irodákban mondják: „Ne essünk túlzásokba!”

A vállalati világba érkező újonc először elképed, aztán lassan megérti, hogy a bazári bölcsességek személytelensége mögött csupán az ezeket szajkózó munkatárs érdekei és ambíciói rejlenek. A leggyakrabban használatos szólások és szófordulatok közül az alábbiak viszik el a pálmát (zárójelben megadjuk a jelentésüket is):

„Problémák nincsenek, csak megoldások.” (Ez az abszurd mondat a mérnökök kedvence, ezzel próbálják igazolni, hogy szükség van rájuk.)

„A tudás hatalom.” (Jelentése: ehhez én jobban értek, mint te.)

„Dolgozz kevesebbet, de dolgozz jobban!” (A legképmutatóbb főnökök jelszava, ezzel próbálják még nagyobb teljesítményre serkenteni beosztottjaikat.)

„Minden csak szervezés kérdése.” (Jelentése ugyanaz, mint az előző mondaté.)

„Nem lehetek ott egyszerre mindenhol.” (Szó sem lehet róla, hogy még többet dolgozzak.)

 „Ez túlmegy minden határon.” (Elegem van az egészből.)

A lapos közhelyek és a kóbor apácák megtévesztésére szánt szófordulatok gyűjtőinek érdemes jegyzetfüzettel a kezükben beülniük az értekezletekre. Már csak azért is, mert egyszer talán (minden megtörténhet) rábukkannak az igazi gyöngyszemre, egy váratlan és mókás formulára (végül is a nyelv oly végtelenül gazdag), amely majd kárpótolja őket a számtalan elfecsérelt, ostobaságok hallgatásával eltöltött délutánért!

A vállalati kultúra: Kultúra? Lfs! (Oldaltörés)

A vállalati kultúra: Kultúra? Lfs!
A „kultúra” szó húsz évvel ezelőtt honosodott meg a vállalati nyelvben. Michel Houellebecq joggal ironizál A hadszíntér kiterjesztése című regényében: „Cégünk már jóval azelőtt, hogy a szó divatba jött volna, kialakított egy autentikus vállalati kultúrát (a logo megalkotása, feliratos pólók a személyzetnek, motivációs tréningek Törökországban). Cégünk hatékonyan működő, irigylésre méltóan jó hírnévnek örvendő vállalat a maga területén: minden szempontból remek cég.”

Most végre hasznát látjuk a kultúrának, amely per definitionem nem szolgál semmire: megszületett az ún. vállalati kultúra. De ez már tényleg túlzás, hiszen a világon semmi nem veszi úgy semmibe a kultúrát, mint a vállalat; a vállalati kultúra kifejezés tehát, a posztmodern esztétika divatos szavával élve, nem más, mint oximoron, azaz olyan stilisztikai alakzat, amelyben két egymással ellentétes értelmű szó kerül egymás mellé. A vállalati kultúra nagyon hasznos a menedzsment számára, amikor jól mennek a dolgok, hiszen mesterséges identitástudatot és összetartozásérzést hoz létre, amikor azonban a dolgok rosszra fordulnak, azonnal úgy tekintenek rá, mint a szükséges változások útjában álló akadályra, archaizmusra.

Pedig a vállalati kultúra valójában nem más, mint egy embercsoport ostobaságának adott pillanatban végbemenő kikristályosodása. E mikropatriotizmus voltaképpen avítt szokások, hajlamok, öltözködési tikkek és karikatúrába hajló viselkedési normák sűrű masszája. A menedzserek által újrafogalmazva hivatalos történelemmé válik, amelynek megvannak a maga hősei és a maga ünnepei, amelyek az egységes és szolidáris vállalattal való azonosulást hivatottak elősegíteni. S hogy mit jelent a vállalati kultúra a hétköznapi életben? Ostoba szemináriumok és tréningek sorozatát, viselhetetlen, cégfeliratos pólókat, jelvényeket (igen, ez még létező jelenség), állítólag mozgósító erejű szlogeneket. Megannyi nehezen elviselhető sorscsapás, amelyek ugyanazt a szerepet töltik be a vállalat életében, mint a Marianne-mellszobrok, a Jeanne d’Arc-emlékművek és a „köztársasági értékekre” való állandó hivatkozások Franciaország életében.

Minek ennyi ostoba mütyürke és jelszó? Azért, mert a vállalatot, az egész társadalomhoz hasonlóan, a felbomlás, a szétesés veszélye fenyegeti. Az alapvető kérdés ma, akár közösségi, akár nemzeti vagy vállalati szinten, a következő: „Hogyan tudunk együtt élni?” – és erre a kérdésre egyre nehezebb válaszolni. Pontosan ez az a probléma, amelyen a nyilvánosság előtt sokat szereplő filozófusok is hiába töprengenek, mint például Jürgen Habermas vagy John Rawls. És mivel a vállalat sem tudja más közösségeknél jobban, hogy miképpen is tarthatná egyben magát, mesterséges „nagycsaládot” hoz létre, aztán ezt az álközösséget felruházza mindenféle ismertetőjelekkel, amelyekkel az alkalmazottaknak azonosulniuk kellene.

Hadd tegye: azon a napon, amikor a vállalatnak már nem lesz más célja, mint hogy ilyen ismertetőjeleket gyártson az alkalmazottai számára, a cég elkerülhetetlenül pusztulásra lesz ítélve. Addig is össze kell szednünk a bátorságunkat, hogy minden reggel felkeljünk valami miatt, ami valójában semmire nem hasonlít, s ez bizony igen nehéz.

Mérnökök és marketingesek: a meccs döntetlenre áll (Oldaltörés)

Mérnökök és marketingesek: a meccs döntetlenre áll
A vállalat által létrehozott hihetetlen nagyságú irathegyek láttán az ember azt gondolná, hogy minden cégnek szüksége van legalább néhány emberre, akik képesek olyan mondatok megalkotására, amelyekben a helyesen egyeztetett alany és állítmány mellett még egy bővítmény is szerepel. Furcsa módon ez nem így van, mert a vállalat nem szereti az általa csak „irodalmároknak” emlegetett alakokat. Ezek a naiv álmodozók ugyanis „nem értenek semmihez”. Ellenben a mérnök, az igen, ő hasznos munkatárs, hiszen matematikát tanult, és mindenki tudja, hogy a matematika a racionalitás tudománya.

A mérnök tehát a valóság talaján mozog, és megpróbál a problémák mélyére hatolni, mégpedig úgy, hogy közben nem komplikálja túl a dolgokat. Gyanakvóan viszonyul az emberekhez (és főleg a nőkhöz), akik természetüknél fogva megbízhatatlanok, és rengeteg bonyodalom forrásává válhatnak. A mérnök álma a teljes automatizálás „mikronra pontosan” és „valós időben”, és mindez olyan gépekkel, amelyek egyetlen gombnyomásra végrehajtják a kívánt műveleteket. Az alapvetően a jövőben élő mérnök gyakran mókás fickó, de persze sohasem szándékosan az; ez az örök álmodozó kellemes asztaltárs lehetne a kantinban, ha nem lenne olyan kisétkű.

Addig is, míg az életet nem sikerül jól olajozott gépezethez hasonlóvá tenni, a mérnök problémák megoldásával múlatja idejét, ha pedig éppen nincsenek megoldandó problémák, hát kreál magának egyet. Ezért van az, hogy a mérnök többnyire teljesen haszontalan és értelmetlen dolgokkal foglalkozik – és ezt szépen megköszönik neki. Sajnos a mérnökök befolyásának ellensúlyozására a vállalatok marketingeseket is alkalmaznak; ezek azok a nagyképű kretének, akik meggyőződéssel vallják, hogy minden megvásárolható és eladható. Érthető, hogy e két kaszt között gyakran kiéleződnek a feszültségek. Amikor a vállalatot mérnökök irányítják, a marketingesek feladata csupán annyi, hogy értékesítsék a technikai szakértők által megteremtett racionalitás gyümölcseit. Ám ez nehéz feladat! Erre jó példa a Concorde és a Superphénix esete: mindkettő valóságos technológiai csoda volt, de csak úgy nyelték a pénzt. Ellenben amikor marketingeseket találunk a kormányrúdnál, a vezetőség mindig csak a költségek csökkentésének szükségességéről beszél, és legfőbb feladatának azt tekinti, hogy megszabaduljon a leleményes mérnökök által kitalált felesleges, bár olykor egészen tetszetős gyártósoroktól.

A technika és a pénztárca adta lehetőségek között lavírozó vállalat tehát egy olyan, két lábon járó valami, amelynek lábai nem egy irányba mennek – nem csoda, hogy a vállalat gyakran pofára esik!

A vállalatnak vége: úgy kell neki! (Oldaltörés)

A vállalatnak vége: úgy kell neki!
A vállalat valóban a végét járja? Igen, hiszen már senki nem hisz benne, és belső ellentmondásai miatt már alig tud talpon maradni. Vegyük csak sorra ezeket! Félreértés ne essék, ettől még nem vagyok marxista.

A rugalmasság szárnyakat ad…
Az összes menedzser kedvenc csatakiáltása, a szent rugalmasság jegyében a vállalat jelszava a túl sok lett. Az 1980-as évek közepe óta uralkodóvá vált az a nézet, hogy a vállalatnak túl sok a kintlévősége, túl sok dolgozót foglalkoztat, és túl sok állóeszközzel rendelkezik, s mindez nehézkessé teszi. Elhatározták tehát, hogy ezen változtatni kell; a tendencia az volt, hogy meg kell szabadulni jó néhány tevékenységtől és feladattól, s alvállalkozóknak kiadni mindazt, ami nem illeszkedik szorosan a vállalat profiljához. A modern vállalat alaptípusa tehát az olyan karcsúsított nagyüzem, amelynek munkáját beszállítók, alvállalkozók, szolgáltatók, közvetítők és más, együttműködésre kész vállalatok egész hálózata segíti, s így a cég az alkalmazotti létszámot mindig aktuális igényeihez tudja igazítani. A dolgozókat kis, decentralizált, többféle területen is „bevethető” csoportokba kell szervezni, amelyek igazi főnöke maga az ügyfél, a megrendelő.

Ha hihetünk a beruházóknak, a vállalatokon úrrá lett a változtatás láza. Egymást követték a kommunikációs és mobilizációs kampányok annak érdekében, hogy mindenki jól megértse a reformok „értelmét”, és maga is az új rend kialakításának „tevékeny szereplője” legyen. Ezzel párhuzamosan átkeresztelték az osztályokat, megváltoztatták a munkarendet és módosították az irodák elosztását. Az átszervezés sokak szemében azt jelenti, hogy javítanak a dolgokon, másfelől viszont így kívánják megszolgálni a fizetésüket; hiszen miért fizetik a főnököt? Nos, azért, hogy az alkalmazottak lássák, végre történik valami! Valójában mindennek változnia kell, hogy minden ugyanolyan maradhasson.

Ez a nagy vállalatcsoportok – például az ABB, General Electric és az IBM – által kezdeményezett állandó forradalom az a vállalatnak, mint a kínai kulturális forradalom a politikának: a végtelen változás álma, amely valójában nem több puszta ábrándnál. Mao Ce-tung is csodálkozna, ha ezt látná: újrakeverni a kártyákat, megkérdőjelezni mindent, hogy így küzdjük le a nehézségeket, így hárítsuk el az adott helyzetből fakadó kellemetlen következményeket, nos, ő is pontosan ezzel próbálkozott Kínában, menet közben feláldozva több millió ember életét… Nyugaton, ahol a dolgok finomabban történnek (legalábbis 1945 óta), ez az ideálnak tekintett, ám mégiscsak nyugtalanító eszmény szerencsére megmaradt puszta utópiának.

A világ végre meglelt alaptörvényéről, a haszontalanságról (Oldaltörés)

A világ végre meglelt alaptörvényéről, a haszontalanságról
A naiv ember azt hihetné, hogy a vállalatot egyetlen dolog érdekli: a profit. Ez persze néha igaz, de nem mindig és nem kizárólagosan. Mert – és itt a paradoxon – bár mindenki a profitról beszél, valójában senki nem tudja, hogy mi is az. A profit a megvásárolt és az eladott dolgok, a felhasznált áru és a piacra dobott termék közötti intervallum szülötte. Marx úgy vélte, hogy e köztes állapotban történik meg az, hogy a kapitalista meglopja a dolgozót. Ha a kapitalista gazdaság fő mozgatója ez a titokzatos köztes állapot, ez talán azért van így, mert egy másik szinten a dolog öröme éppen ebben a mozzanatban, a felkínált és a megkapott, az elvett és a megtartott közötti különbségben rejlik. Röviden, ez a megfoghatatlan, aprócska plusz az, ami az egész emberiséget előre hajtja!

Ezért aztán komoly hiba azt hinni, hogy a valóság racionális: a vállalatot nem csak a cash flow és az eredmények tartják mozgásban. A vállalat, gyakrabban, mint gondolnánk, egyúttal az abszurditás birodalma is; sokszor megfigyelhető, hogy tevékenységének végső célja maga a tevékenység. Ebből következően a vállalat a pazarlás szülőanyja; épp oly pazarlóan bánik a forrásokkal, mint az idővel. Minél nagyobb, annál inkább megengedheti magának, hogy ostobán elherdálja a vagyonát, és talán éppen ez a felelőtlen nagyvonalúság bizonyítja a vállalat erejét és fontosságát. Csodáljuk meg mindenekelőtt azokat a teljesen haszontalan irathegyeket, amelyeket előállít: tervelőirányzatok, értekezleti és tárgyalási jegyzőkönyvek, vállalati és részleg szintű tervek, etikai kódex… Merő papírpocsékolás!

A pazarlás elkerülhetetlen kellékei a duplikátumok. A duplikátumok lehetnek személyek, akik ugyanazt a munkát végzik, de lehetnek akár egész üzemek is, amelyek ugyanazt a terméket állítják elő, no persze egymástól függetlenül. Néha még triplikátumokkal is találkozhatunk, sőt – ne féljünk kimondani! – „kvadrikátumokkal” is, hogy ezzel a de Gaulle tábornok számára oly kedves szóval éljünk (bár ő ezt egészen más kontextusban használta: nála ez a szó a lázadás élére állt áruló tábornokok négyesfogatát jelölte). Ilyen „kvadrikátumokat” tehát gyakran megfigyelhetünk a vállalati világban, és minél több van belőlük, annál jobban áthatja őket fontosságuk tudata: ez természetes dolog, hiszen ők az egyetlenek, akik azt hiszik, hogy valami valóban hasznos tevékenységet végeznek…

Soha egyetlen karcsúsítási program sem lesz képes kiirtani ezeket a felesleges másod-, harmad- és negyedpéldányokat. Azt a szerepet töltik be ők a vállalatnál, amit a szerelem, az ünnep és a művészet az életben: az energia- és erőtöbbletet levezetésére szolgálnak. Azt hihetnénk, hogy a vállalat a maga módján szintén követi az antropológus Marcel Mauss által a primitív népeknél megfigyelt gyakorlatot, amit Mauss potlachnak nevez, és amelynek lényege, hogy miután nagy vagyont gyűjtenek össze, a felhalmozott anyagi javakat gyorsan eltékozolják. Ahogy Scott Adams írja a La Principe de Dilbert (Dilbert törvénye) című könyvében:

„Semmi nem jellemzőbb az emberre, mint az a hajlama, hogy abszurd dolgokat műveljen egészen valószínűtlen eredmények elérése érdekében. Ezen az elven alapul a lottójáték, a randevú intézménye és a vallás.”

A semmittevés művészete (Oldaltörés)

A semmittevés művészete
Mivel az irodisták az idejükön kívül semmit nem adnak a vállalatnak, abból kovácsolnak erényt, hogy ők állandóan rendelkezésre állnak – és persze ezért is olyan elfoglaltak. Ebből is látszik, hogy ők aztán nem kímélik magukat. A németországi szemlélettel ellentétben, amely szerint az az alkalmazott, aki későn távozik a munkahelyéről, nem dolgozik elég hatékonyan, Franciaországban és sok más országban is megbecsüléssel övezik azokat, akik képesek este nyolcig-kilencig is bent maradni az irodájukban, amikor nagyon „be vannak fogva”. Merthogy ez azt bizonyítja, hogy az illető szereti a munkáját. Így aztán egyes nagyvállalatoknál gyakran találkozhatunk olyan emberekkel, akik a munkaidő vége után is még órákat töltenek el az irodájukban telefonálgatással, internetezéssel, fénymásolással, újságolvasással. Világos: amíg ezekkel foglalkoznak, addig sem kell dolgozniuk.
De a semmittevés valóságos művészet: tudnunk kell, hogyan tarthatjuk fenn a látszatot. Íme, néhány hasznos tanács Scott Adams megkerülhetetlen könyve, a La principe de Dilbert (Dilbert törvénye) soraiból:

„Soha ne lépjenek ki a folyosóra üres kézzel, legalább egy dosszié legyen a hónuk alatt! A dossziékkal a kezükben közlekedőkről mindenki azt hiszi, hogy valamilyen fontos értekezletre sietnek. Azokról viszont, akik üres kézzel mászkálnak, azt gondolják, hogy a kávézóba igyekeznek, az irodából újsággal a hónuk alatt kilépőkről pedig mindenki tudja, hogy úti céljuk csak a mosdó lehet. Este soha ne felejtsenek el hazavinni néhány dossziét, hogy azt a látszatot keltsék, hogy még otthon is dolgozni fognak!”

Íme, a semmittevés művészete.
Azzal is eltölthetjük az időnket, hogy értekezletekre járunk, felcsipegetjük az információdarabkákat, majd továbbadjuk őket; ügyeljünk azonban arra, hogy semmiféle hozzáadott értékkel ne gazdagítsuk ezeket, mert az már munka lenne. Egy nemrégiben végzett amerikai vizsgálat szerint egy irodista naponta átlagosan nyolcvanöt e-mailt kap; már e számból is sejthető, hogy a többségük teljesen haszontalan. De az üzeneteknek ebben a lavinájában legalább három nagy előny rejlik: a vállalatnak lehetőséget ad arra, hogy több rendszergazdát is alkalmazzon, a levelezés leköti azokat, akik írják az e-maileket, és azokat is, akik kapják ezeket.

Az ambiciózusabbak legfőbb törekvése többnyire az, hogy mindig rendelkezésre álljanak, valahányszor egy főnök elhalad az irodájuk előtt. Ez a mániája az Albert Cohen Belle du seigneur című, mitikus regényében szereplő kisstílű hősnek, Adrien Deume-nek is. Deume középkáder, akinek csak egy célja van: állandó megalázkodó hízelgéssel próbálja elérni, hogy „A” kategóriás alkalmazottá léptessék elő, s így bejuthasson a Népszövetség (Az ENSZ elődje, a de Gaulle tábornok által annyit kárhoztatott „hogyishívják”) vállalati kádereinek elitjébe. Ezalatt felesége, a szép Ariane természetesen felszarvazza őt; a szerencsés kiválasztott nem más, mint akinek a férj a talpát nyalja: főnöke, a ragyogó Solal. Ez is azt bizonyítja, hogy mind a regényekben, mind a nagy szervezetek világában természetszerűleg győz az igazság.

hvg.hu Gazdaság

Munkahelyi fejtörők

Túlbuzgóság-e kreatív ötletekkel előállni a munkahelyünkön? A főnök szerint általában nem, sőt, akadnak olyan hazai cégek, amelyek a dolgozói ötletek felkarolása mellett utazással, vagy pénzjutalommal díjazzák a találékony munkatársakat.

MTI Karrier

Egyre fantáziadúsabban indokolják a munkahelyi lógást

Egyre gazdagabb az amerikaiak fantáziája, ahogy egyre több a "hirtelen" munkahelyi hiányzás. Egy év alatt 35-ről 43 százalékra emelkedett a valójában nem beteg, ám beteget, vagy mást kifogást jelentő alkalmazottak száma. Az állítólagos problémák sokszor már-már a szürrealitás határait súrolják

Még nagyobbat nyert a PiS, mint várni lehetett

Még nagyobbat nyert a PiS, mint várni lehetett

Glázer: Borkainak fontosabb a Fidesz, mint Győr

Glázer: Borkainak fontosabb a Fidesz, mint Győr

Kínában már csak arcszkennelés után lehet új telefont vásárolni

Kínában már csak arcszkennelés után lehet új telefont vásárolni

A Viszkist megbüntették, aztán ivott egy whiskyt

A Viszkist megbüntették, aztán ivott egy whiskyt

Nem gyerekjáték: 60 km/h-val küldték egymásnak a Lego Bugattit és Porsche 911-est

Nem gyerekjáték: 60 km/h-val küldték egymásnak a Lego Bugattit és Porsche 911-est

Indul a Vodafone TV Magyarországon

Indul a Vodafone TV Magyarországon