Az az elképzelés, miszerint az új, világmegváltó gondolatok nagy elmék sajátjai, annyira elterjedt, hogy eszünkbe sem jut megkérdőjelezni. E nézet szerint a kreativitás az egyes emberek sajátja, így leginkább akkor kerülünk közel hozzá, ha elmeséljük a zsenik történeteit: a Sixtus-kápolna mennyezetfreskójának festőjéét, a Hamlet írójáét, a villanykörte vagy az iPod feltalálójáét.

AFP / Gabriel Bouys

A magányos zseni megközelítés legismertebb alternatívája a hálózatoknak tulajdonítja a kreativitás megjelenését. Ennek az elképzelésnek a középpontjában nem az ég által megihletett magányos hős áll, hanem az újítás hosszadalmas és sokrétű folyamata. A dicső egyénnél fontosabbnak tartja a nagyszerű kultúrát, mint például a XVI. századi Firenzét, a felvilágosodás korabeli londoni kávéházakat vagy a Pixar kampuszát.

A kreativitás első modelljével az a baj, hogy a fantázia szülötte. Olyan mítosz, amely a kiemelkedő teljesítményt mélyen rögzült hiedelemre alapozza: azt feltételezi, hogy az én önmagában, a környezetétől függetlenül létezik. Az alkotókészségre vonatkozó nézeteinket nem azért alapozzuk a magányos zseniről alkotott elképzelésre, mert igaz, hanem mert jó történetek kerekíthetők belőle.

A hálózatmodell viszont annyira bonyolult, hogy szinte képtelenség történetté formálni. Míg a magányos zseni modellje felemelő, bár leegyszerűsített, a hálózatmodell kellően kidolgozott, de a mindennapi életben alkalmazhatatlan. Érvelhetnénk azzal, hogy ami új és jó, az mindig komplex folyamatok eredménye. De hogyan kezeljük ezt az összetettséget a gyakorlatban?

Szerencsére akad harmadik megközelítés is, amelynek segítségével megérthetjük a kreativitás társadalmi vonatkozásait: ez pedig az alkotótársak vizsgálata.

A kapcsolatok természetrajza

Öt évvel ezelőtt személyes indíttatásból kezdtem foglalkozni azzal, amit emberek közötti kémiának nevezünk. Írtam egy listát az alkotópárokról, akikről többet szerettem volna megtudni: John Lennon és Paul McCartney a Beatlesből; Steve Jobs és Steve Wozniak az Apple-től; Marie és Pierre Curie, a radioaktivitás felfedezői, továbbá más figyelemre méltó párosok szerepeltek rajta. Arra gondoltam, ha sikerül megértenem ezeket a kapcsolatokat, rájöhetek, valójában hogyan tartják egymást a felszínen az emberek.

Vincent van Gogh és öccse, Theo története azonban némiképp átformálta az elképzeléseimet. Tudtam, hogy Vincent levelezett Theóval, és már korábban is olvastam, hogy Theo segítette Vincentet. Kutatásaim során kiderült azonban, hogy ennél jóval többről volt szó. Theo valójában igazi alkotópáros rejtőzködő tagja volt. Idővel olyan sok, hozzá hasonlóan rejtőzködő partnerre bukkantam, hogy lassan kezdtem úgy érezni, ez a felállás a szabály, nem pedig a kivétel. A duó egyik tagja viseli a rivaldafényben úszó magányos zseni szerepét, míg a másik a történelem homályába vész.

Készpénznek vesszük, hogy a kreatív alkotás alapegysége az egyén – a gyerekekkel íratott dolgozatok, a baseballjátékosok eredményességi statisztikájuk alapján felállított rangsora, a Fast Company magazin „legkreatívabb üzletemberek” listája mind-mind ehhez az elképzeléshez nyúlik vissza. Úgy beszélünk a legfelső bíró állásfoglalásáról, mintha egymaga jutott volna az adott következtetésre, és állítjuk, hogy a legendás Michelangelo egyedül festette ki a Sixtus-kápolnát. Pedig valójában a bírák ugyanúgy dolgoznak, mint Michelangelo: kollégák és tanítványok tömkelegétől körülvéve. Napjaink hírességei közül jó néhányat akkor értünk meg igazán, ha nem önálló alkotóként, hanem közösen létrehozott életművek képviselőiként gondolunk rájuk.

Honnan ered a magányos zseni mítosza?

A rövid válasz az, hogy a felvilágosodás idején bukkant fel, a romantika korában vált népszerűvé, és a mai Egyesült Államokban érte el végső formáját. Mindannak a jelentős hányada, amit fejlődésünkről, működésünkről, sőt önmagunkról hiszünk, annak a téves elképzelésnek az árnyékában született, hogy az ember önálló és független. A modern pszichológia sokszínű, de iskoláiban közös, hogy többnyire az egyén tapasztalatait helyezik a vizsgálódás középpontjába.

A tudomány és a kreativitás vizsgálatának napjainkban kibontakozó iskolái újfajta értelmezés alapjait fektetik le. A XVII. és a XVIII. század magányos zseni mítoszát életre hívó, korszakalkotó változásainak hátterében jelentős politikai, gazdasági és kulturális átalakulás állt (a nemzetállam és a piacgazdaság kialakulása, a vallás mindennapokban betöltött szerepének változása). A mai, hasonlóan nagy horderejű változások közepette (amit az internet létrejötte és annak messzire nyúló következményei generálnak) a korábbi korszak alapvető elképzelései végre megkérdőjeleződnek.

Az utóbbi években jelentős támogatást kapott számos, az emberi viszonyokat vizsgáló kutatás. Steven Johnson Where Good Ideas Come From (Ahonnan a jó ötletek jönnek) című könyvében az emberi teljesítmény hálózatelméletét fejti ki, amelynek legkézenfekvőbb metaforája az ökológia: a számos észrevétlen kölcsönhatás „óhatatlanul összekapcsolja és újrarendezi a források legértékesebbikét: az információt”.

Az alkotás alapegysége: a pár

Michael Farrell szociológus figyelt fel arra, hogy míg a csoportok valóban táplálták a közösségi érzést, értelmet adtak a munkának és hallgatóságot szereztek, az igazán fontos dolgok mégis mindig kettesben történtek. Miért van ez így? Részben talán azért, mert tényleg „úgy vagyunk összerakva”, hogy nyíltabban és mélyebben tudunk kapcsolódni egyetlen személyhez, mint bármely csoporthoz, köszönhetően annak, hogy a lelki fejlődésünk szempontjából legfontosabb kapcsolatunk – a gondviselőnkhöz fűződő – is kétszemélyes volt.

A pár ráadásul a legrugalmasabb szerveződési forma. Két ember tetszés szerint, menet közben alakíthatja ki a maga szabályait. Ha csak egyetlen emberrel bővül is a társaság, a felállás stabilabbá válik, de ez a stabilitás – a szerepek és a pozíciók megszilárdulása miatt – veszélyezteti a kreativitást. A három láb arra való, hogy egy helyben megálljon az asztal. Két lábon viszont lehet sétálni, futni (esetleg ugrani vagy elesni).

„A páros meghatározó jellemzője, hogy mindkét félnek fel kell mutatnia valamiféle teljesítményt – írja Georg Simmel –, és ha az egyik elbukik, a másik magára marad – nincs meg az az egyének felett álló erő, ami már egy háromszemélyes kapcsolatban is kiemelkedően fontos szerepet játszik.” Ez adja meg a párok kapcsolatának savát-borsát – mondja Simmel. – Maga a tény, hogy mindkét fél csak a másikra számíthat […] szentté teszi a kapcsolatot.”

Ezt jelenti tehát az, hogy az alkotás alapegysége a pár. Természetesen nem ez az egyetlen fontos egység. Mégis, legyen szó három vagy háromszáz emberről, a köztük lévő kétszemélyes kapcsolatok meghatározó szerepet játszanak a csoport egésze szempontjából.

A fenti cikk Joshua Wolf Shenk Kreatív párosok című könyvének szerkesztett részlete. Hogyan kovácsolnak tőkét a konfliktusokból a legsikeresebbek? Kit akart túlszárnyalni Picasso az Avignoni kisasszonyokkal? Miért alszik ki a tűz egyes párosok között, és miért marad meg másoknál? Joshua Wolf Shenk író-esszéista könyvében lerombolja a magányos zseni mítoszát, és rámutat, hogy az emberi kreativitás legnagyobb eredményei együttműködés gyümölcsei. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.