Az 1990-es évek közepén William Nordhaus közgazdász egy sor egyszerű kísérletet végzett el. Egy nap például tüzet rakott, és megfigyelte, mennyi ideig ég a tűz, sőt egy fénymérővel meg is mérte a fény erejét. Egy másik alkalommal Nordhaus római kori olajlámpát vásárolt, feltöltötte hidegen sajtolt szezámolajjal, és ennek fényerejét is megmérte. Hogy miért csinálta ezt? Meg akarta érteni a villanykörte gazdasági jelentőségét.

De ez csak kis része volt egy nagyobb tervnek. Nordhaus arra is fényt akart deríteni, miként lehet nyomon követni az inflációt, vagyis a termékek és szolgáltatások árának változását. Vagyis arra volt kíváncsi, hogyan mérhetjük meg az inflációt, ha minden, amit meg tudunk venni, radikálisan meg is változott az idők során. A kérdés több puszta technikai érdekességnél. A válasz megalapozza az emberi fejlődésről alkotott nézeteinket.

70 ezer most vagy 1900-ban?

Timothy Taylor közgazdász azzal kezdi Bevezetés a közgazdaságtanba című kurzusát, hogy megkérdezi a diákjait: inkább most keresnének 70 ezer dollárt egy évben, vagy 1900-ban? Első pillantásra egyszerű a kérdés. Hetvenezer dollár az 1900-as években sokkal jobb fizetés volt. Mai értékén kétmillió dollár, ha az inflációval is számolunk. Egy dollárért 1900-ban sokkal több mindent lehetett venni – annyi marhahúst például, amennyivel jóllakik egy család. Egy dollárért valaki egész nap nekünk dolgozott volna. Hetvenezer dolláros fizetésből futotta egy jó nagy házra, szobalányokra és komornyikra.

Más szempontból viszont 1900-ban sokkal kevesebb dolgot vehettünk volna egy dollárért, mint ma. Ma egy dollárért külföldre telefonálhatunk egy hordozható telefonon, vehetünk érte egynapi szélessávúinternet-hozzáférést – vagy egy antibiotikum-kúrát. 1900-ban ezek egyike sem volt elérhető, még a világ leggazdagabb embere számára sem. És ez megmagyarázza, miért válaszolja Taylor diákjainak többsége, hogy inkább most szeretne tisztességes fizetést, nem pedig száz éve egy nagy vagyont.

A statisztikák szerint 70 ezer dollár ma sokkal kevesebbet ér, mint 1900-ban, de azok, akik megtapasztalták a modern technológia vívmányait, nem így látják. Mivel nincs megfelelő módszerünk arra, hogy összehasonlítsunk egy mai iPodot egy száz évvel ezelőtti gramofonnal, nem igazán tudjuk meghatározni annak a mértékét, hogy a könyvünkben tárgyalt találmányok mennyire terjesztették ki választási lehetőségeinket. De megpróbálhatjuk – és Bill Nordhaus pontosan ezt tette kísérleteivel.

Történelmi alternatívák a világításra

Nordhaus egyetlen minőség költségét akarta meghatározni, egy olyan minőségét, amely az idők kezdete óta foglalkoztatja az embert: a világításét. Ezért próbálta ki a különböző korok csúcstechnológiáját. A megvilágítást lumenekben mérik, vagy lumenórában. Egy gyertya például 13 lument sugároz, miközben ég; egy tipikus mai villanykörte majdnem százszor ennyit.

Képzeljük csak el, milyen kemény lehetett, amikor napi tíz órában a hét hat napján fát gyűjtöttünk és hasogattunk. Ennek a hatvan munkaórának az eredménye 1000 lumenóra világosság. Ez egy modern villanykörte ötvennégy percnyi fényével egyenértékű, holott amit a fával kapnánk, valójában csak sokórányival több halvány, pislákoló fény. Persze nem csak a világítás miatt rakunk tüzet: a tűz meleget is ad, főzni tudunk rajta és elijeszti a vadállatokat. Mégis, ha világosságot akarunk, és egyetlen lehetőségünk a tűzrakás, lehet, hogy jobban járunk, ha megvárjuk, míg feljön a nap.

Néhány ezer évvel ezelőtt már jobb lehetőségek is adódtak. Egyiptomban és Krétán a gyertya, az olajlámpa Babilonban. Ezeknek a fénye egyenletesebb volt és könnyebben lehetett szabályozni, de még mindig sokba kerültek. A Harvard Egyetem elnökének egy 1743 májusi naplóbejegyzése szerint háztartásában két napig tartott 35 kg faggyúgyertyát elkészíteni. Hat hónappal később pedig ezt jegyezte le gyorsírással: a gyertyák elfogytak. És ezek nyári hónapok voltak.

A 18–19. században a dolgok egy kicsit jobbra fordultak. A bálnaolajos gyertyákhoz a tejszínű, olajos anyagot ámbráscetekből gyűjtötték be. Az új gyertyák tehát kellemesek voltak, de drágák. George Washington kiszámolta, hogy ha egy évig minden éjjel öt órán át éget egy-egy bálnaolajos gyertyát, az 8 fontjába kerül – ez mai áron több mint ezer dollár. Néhány évtizeddel később a gázlámpák és a kerozinlámpák segítettek csökkenteni a világítás költségeit; ráadásul a bálnák is megmenekültek a kihalástól. De a világítás alapvetően még így is drága mulatság volt. Ráadásul ezek is felborulhattak, foltot hagytak, büdösek voltak és tüzet okozhattak.

Aztán egy csapásra minden megváltozott, amikor feltalálták a villanykörtét. 1900-ban Thomas Edison szén izzószálas villanykörtéi tíz nap folyamatos világítást biztosítottak a gyertyáénál százszor erősebb fénnyel, egyheti munkabérért. 1920-ban ugyanezért az egyheti munkáért már öt hónapnyi folyamatos fényt kaphattunk a wolframszálas körték jóvoltából, 1990-ben pedig már tízévnyit. Néhány évvel később, a kompakt fénycsöveknek köszönhetően, még több mint ötször ilyen hosszú ideig lehetünk világosban. Ugyanannyi munkáért, amiért egykor ötvennégy percnyi világosságot kaptunk, most 52 évig világíthatunk. Ráadásul a modern LED-lámpák ára egyre csökken. Ha egy órára lekapcsoljuk a lámpánkat, annyi mesterséges fényt spóroltunk meg, amennyiért nemes őseink egy hétig dolgoztak.

Mit fed el az infláció hagyományos módon való számolása?

Ha ma valaki egy fejlett iparú gazdaságban él, a másodperc töredéke alatt megkeres egyórányi világítást. És persze a villanykörték tiszták, biztonságosak és kontroll alatt tarthatók – nem pislognak, nincs zsírszaguk, és nem okoznak tüzet. Egyedül hagyhatjuk a gyerekünket mellettük. Mindezeket nem veszik figyelembe, amikor hagyományos módon számolják ki az inflációt. Nordhaus szerint a világítás árát úgy az ezerszeresével becsülték túl 1800 óta. Úgy tűnik, mintha a világítás egyre drágább lett volna az idők során, holott valójában ma sokkal olcsóbb.

Timothy Taylor diákjai ösztönösen megérezték, hogy 70 ezer dollárért ma több mindent megvehetnének mindabból, amit szeretnének, mint 1900-ban tehették volna. Nordhaus vizsgálatai azt sugallják, hogy teljesen igazuk van. Thomas Edison és Joseph Swan izzói teljesen megváltoztatták a fényhez való hozzáférésünket. A világítás fejlődése átalakította a társadalmunkat a tekintetben, hogy bármikor dolgozhatunk, amikor csak akarunk, olvashatunk vagy varrhatunk, vagy éppenséggel játszhatunk, tekintet nélkül arra, milyen sötét az éjszaka.

Nem véletlen, hogy az „új ötlet” közhelyes képi ábrázolása ma is a villanykörte – mert a villanykörte valóban a találékonyság jelképe. Jóllehet még ezzel az ikonikus státusszal is alábecsüljük. Nordhaus kutatása azt mutatja, hogy bár értékeljük, de nem eléggé. Pusztán a világítás árának változása elbeszéli a teljes történetet: ötszázezredére csökkent az ára, sokkal gyorsabban, mint ahogy azt a hivatalos statisztikák sugallják, és olyan gyorsan, hogy nem is vagyunk képesek felfogni, mekkora csoda ez. Az ember alkotta világosság valaha túl drága volt ahhoz, hogy használják. Ma viszont túlságosan olcsó ahhoz, hogy észrevegyük.

A fenti cikk Tim Harford A csecsemőtápszer, a radar és a kettős könyvelés című könyvének szerkesztett részlete. Hogyan változtatta meg a fogamzásgátló tabletta a jogász szakmát? Miként tette tönkre a vonalkód a családi kisboltokat? Hogyan formálta át Amerikát a szöges drót? Tim Harford közgazdasági újságíró könyvében rejtett összefüggéseket leplez le, amikor a rováspálcától a vonalkódig, a betontól az ékírásig 50 izgalmas találmányt mutat be emlékezetes történetekkel. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.