Bár úgy tűnik, a halogatóknak jó dolguk van, a belső világukban egyáltalán nem ilyen rózsás a helyzet. Több, főiskolások körében végzett kutatásból is az derült ki, hogy társaikkal összehasonlítva a halogatóknak kezdetben valóban kevésbé stresszes az életük, ugyanakkor már egyetlen félév alatt több stressz és betegség éri őket, ráadásul a végén még a vizsgákon is rosszabbul teljesítenek.

Mi is történik?

Amikor egy halogató feladattal találja szembe magát, vagy már eleve később kezd neki, vagy ha el is kezdi, hamarosan abbahagyja, és belemerül valami más elfoglaltságba. Például nekiül egy dolgozat megírásának, de kezdés előtt azért még engedélyez magának öt percet a Facebookon. Aztán egyszer csak azt veszi észre, hogy eltelt három óra, úgyhogy „semmi értelme nincs már elkezdeni”. De lehet, hogy ennél sokkal nagyobb célokat tűz ki, például elhatározza, hogy javítani fog a kondiján, de aztán kiderül, hogy „túl lestrapált a futócipőm, újat kell vennem”.

Freud elhárításként definiálná ezeket a magunknak szánt megjegyzéseket. Olyan stratégiák ezek, amelyekkel eltávolítjuk a gondolatainkat valamitől, ami egyfajta fájdalmas „összerándulást” okoz bennünk. Automatikusan és tudattalanul életbe léptetünk egy elhárító mechanizmust, hogy jobban érezzük magunkat. Amikor például egy kellemetlen dolgozatírás a feladat, a halogatók gyakran (tudattalanul) tagadással hárítják el. Ezzel a módszerrel távol tarthatunk a tudatunktól bizonyos külső eseményeket. Mondhatjuk magunknak, hogy egy egész hét van még a beadásig, úgyhogy ebben a pillanatban valójában nincs is tennivaló. De szóba jöhet a racionalizálás is, vagyis a tények kognitív torzítása, ami segít kikeveredni szorult helyzetünkből.

Esetleg azt mondjuk magunknak, hogy nem vagyunk kellően ráhangolódva, vagy alaposabb kutatásra van szükségünk, mielőtt belekezdünk az írásba. Nekiülünk, hogy az interneten utánajárjunk a kvarkoknak, mígnem három óra múlva azon kapjuk magunkat, hogy klasszikus bakikat nézünk a YouTube-on.

Belső konfliktus

A halogatást egyfajta szellemi bénultságnak is lehetne tekinteni, amelyet egy tudatos vágy (fitté válni vagy a dolgozatot megírni) és egy tudattalan vágy (mindezt elkerülni) közötti konfliktus okoz. Éppen az a bökkenő, hogy a tudattalan vágy természeténél fogva az, ami: tudattalan. Nem tudjuk, hogy miért akarunk folyton megszabadulni a ránk váró feladattól, miközben bizonyos szinten valójában meg akarjuk csinálni.

Az önmagát bevallottan halogatónak valló író, Tim Urban állítása szerint ez nem teljesen így van. Nem elvégezni szeretnénk a feladatot, hanem azt szeretnénk, ha már el lenne végezve. Vagyis maga a tevékenység tűnik lehetetlennek.

Ha a tevékenység a probléma, akkor elő lehet állni néhány válasszal. Dan Ariely és Klaus Wertenbroch viselkedéskutatók szerint a halogatók számára hasznos volna, ha elköteleznék magukat, és saját határidőket szabnának a kritikus időszakra. Hiszen a halogatás valójában önkontrollprobléma, amikor is valaki a rövid távon egyszerűbb megoldást választja a hosszú távú célokkal szemben.

Ha valóban csupán arról van szó, hogy valamit másképp kellene csinálni, illetve nagyobb önkontrollt kellene gyakorolni, akkor a pszichológia bővelkedik erre vonatkozó ötletekben: ilyen a nagyobb célokon belüli kisebbek kitűzése, az odavezető út minden egyes lépésének meghatározása és a rájuk szánható idő korlátozása, a sikeres haladás jutalmazása, vagy a jövő elképzelése a már teljesített feladattal.

Katherine Milkman professzor azt javasolja, hogy a nemszeretem feladatot kössük össze egy olyannal, amit szívesen megcsinálunk. Ha például szeretünk kocogni, és a munkánkhoz muszáj egy vaskos könyvet átrágnunk, akkor töltsük le audioformátumba, és hallgassuk meg futás közben.

Néha tényleg működik a racionális megközelítés, de gyakoribb az, hogy nem. A racionális felünk már meg akarja írni a dolgozatot, a tudattalan, irracionális, kevésbé kontrollálható felünk viszont visszatart bennünket. Freud azt gondolta, hogy a személyiségünk három összetevőjének együtt kell működnie ahhoz, hogy napi szinten képesek legyünk működni, ezek

- az ösztönén (az impulzusok által hajtott irracionális rész),

- az én (a racionális rész, amelynek egyezkednie kell az ösztönénnel, hogy a külső valósággal együtt tudjon működni)

- és a felettes én (személyiségünk erkölcsös, szülőként viselkedő „lelkiismerete”).

Freud szavaival élve a dolgozat megírásának tudattalan kerülése arról árulkodik, hogy az én csatát veszített az örömöket és azonnal kielégülést kereső ösztönénnel szemben. Ez az örömelv: személyiségünk ösztönös hajtóereje a nem örömteli dolgoktól az örömteli dolgok irányába.

Majomszemélyiség

A nagy halogató Tim Urban a következő történet segítségével próbál visszajutni a racionális viselkedéshez. Személyiségének figyelemelterelő részére úgy gondol, mint egy rossz kismajomra, amely csak a jelenben él.

A majomhang megszólal: „Figyelj! Pár percig nyugodtan böngészhetsz a neten.” Ezzel aztán el is visz minket a „sötét játszótérre”, ahol olyan dolgokkal tölthetjük az időt (tévénézés, vásárolgatás), amelyek elterelik a figyelmünket az igazi feladatról. Persze még eközben is bűntudat, szorongás, önutálat és rettegés tölt el minket, és csak a határidőt elénk villantó „pánikszörny” tudja elzavarni a kismajmot, hogy még éppen időben elvégezhessük a feladatunkat.

Urban szerint az a lényeg, hogy munka közben tudatában legyünk ennek a kismajomnak és a fifikáinak. Az első feladat tehát az, hogy akármi is van, a munkát el kell kezdeni, hiszen a kismajom ezen a ponton tanúsítja a leghevesebb ellenállást. Azt vesszük észre, hogy egy „sötét erdőben” (egy emberpróbáló, ijesztő helyen) dolgozunk, miközben a kismajom elszántan próbál minket inkább a sötét játszótérre elvonszolni, ami viszont egy élvezetes, klassz hely.

Urban azt javasolja, hogy ilyenkor ne vegyünk róla tudomást, és készüljünk azokra az elkerülhetetlen bukkanókra, amelyek akkor jönnek majd, amikor a feladatnak egy-egy nehéz részéhez érünk. A kismajom akkor majd ezt mondja: „Gyere, lépjünk le!” Ha azonban kitartunk, haladunk előre a feladattal, érezzük, hogy elértünk valamit, akkor a kismajom úgy érzi, mintha az önérzete egy jutalombanánt kapott volna. Ez egy ideig leköti a figyelmét, remélhetőleg a feladatunk utolsó részéig, amikor még ő is belátja, hogy könnyebb most már előre haladni és kimondani az üdvözítő szavakat: „feladat kipipálva”, mint visszafordulni a sötét játszótér felé.

Ez végül is csak egy sztori, nem?

A pszichológusok és pszichoterapeuták régóta elismerik, mekkora hatással vannak a történetek az emberi agyra. Tehát még akkor is, ha Urban elmélete „csupán egy sztori”, mégiscsak segíthet „metaszinten” elgondolkodni a halogatásról, miközben éppen ki akarunk térni egy feladat elől.

Freud ösztönénjéhez hasonlóan Urban kismajma is nagy étvágyú, vágyakkal és szenvedélyekkel teli, az elutasítást nem tűri, és állandó harcban áll az énnel. Örömökre és azonnali kielégülésre vágyik, és nem akarja tudomásul venni a valóság korlátait. Freudot ugyanakkor az érdekelné leginkább, hogy a kismajom miért akarja ilyen erősen elterelni a figyelmünket. Mitől félünk, mit találunk majd a sötét erdőben? Hogy nem vagyunk olyan intelligensek, mint amilyenek lenni szeretnénk? Vagy amilyenek valaki más, például a szüleink reményei szerint vagyunk? Vagy talán az élet végső határidejétől félünk?

A fenti cikk részlet Sarah Tomley Mit tenne Freud? című könyvéből. Vajon mit szólna Carl Gustav Jung ahhoz, ha úgy ötvenévesen egy piros Ferrarira vágyunk? B. F. Skinner meg tudná magyarázni, miért nyomkodjuk folyton a telefonunkat? Milyen tanácsot adna Erich Fromm a Nagy Ő keresése kapcsán? Sarah Tomley pszichoterapeuta könyve egyszerre bevezetés a pszichológiába és útmutató az élethez. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.