Magyarország évszázadokon keresztül krónikus lakáshiányban szenvedett. Gyerekkorunkban – a második világháború következményeként – különösen sok lakás hiányzott, a nagyvárosokban még feltűnőbb volt. Sok osztálytársam lakott úgynevezett társbérletben, ahol a családok egy-egy szobát használtak, a konyha és a fürdőszoba közös volt. A társbérletek kiutalása, a bérlői jogviszony elkülönült jogi szabályozást igényelt. Ebben az időben az albérlet valóban albérlet volt, vagyis az egyik (többnyire kisebbik) szobát használhatta az albérlő, aki a főbérlőnek fizetett meglehetősen magas albérleti díj fejében. (Fiatal házas koromban magam is élveztem ennek az intézménynek az előnyeit – hátrányait.) Ma a köznyelvben albérlet alatt már inkább az egész lakás bérlését érteni. A hetvenes években még korlátozták az egy család tulajdonában lévő lakás- és üdülőingatlanok számát is (1-1 lehetett). Ez nem csak a megnövekedett jólétre utal, hanem arra is, hogy – a növekvő lakásállomány és a csökkenő lélekszám eredőjeként –  a 90-es évek közepére megszűnt a mennyiségi lakáshiány!

Témánkat azért kezdtem ilyen messziről, mert az előzmények ismerete szükséges annak megértéséhez, hogy a magyar szabályozás, ezen belül is elsősorban a pénzügyi szabályozás miért kezelte különleges módon a lakás építését, vásárlását, bővítését. Fontos volt, hogy az elsődleges életszükségletet jelentő hajlékok bővüljenek, a családok önálló otthonhoz jussanak, a szokásos pénzügyi terhek kivételes, kedvezményes mértékkel segítsék, ne gátolják ezt a folyamatot. Mindez jól kimutatható az illeték-, a házadó- és a jövedelemadó-rendszereknél is (meg a hitel- stb. feltételeknél, de ez az Adózóna tárgykörén kívül esik).

A teljes cikket olvassa el az Adózónán!