Stand az Antik Enteriőrön. A magyar piac elérte a plafont © Műértő

Az Antik Enteriőr vásárok történetét eleinte a kiállítók és a látogatók önbizalomhiánya jellemezte, de a reprezentáció és a műgyűjtés önálló műfajjá vált rendezvénye hamarosan a műtárgyeladás és -vásárlás színvonalas és látványos formájává nőtte ki magát. A nagy aukciósházak alapítása mellett az Antik Enteriőr rendszeres megrendezése is jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a műkereskedelem és a műgyűjtés a rendszerváltás előtti időszakot jellemző „szürke zónából” a széles nyilvánosság elé lépett, és noha a műtárgyvásárlók köre az árak meredek emelkedése miatt nem bővült jelentősen, a láthatóság és a nyilvánosság lehetővé tette, hogy 10-20 ezer ember legalább közönségként, nézelődőként részese legyen ennek az „úri passziónak”.

A fejlődés azonban elakadt. Nem azért, mert a szervezők hibát követtek el, hanem mert a magyarországi műtárgypiac bővülése - mind a vevők, mind az eladók szempontjából - elérte a plafont. Jelenleg ennél nagyobb alapterületen ennél több kiállító nem tud elfogadható színvonalú vásárt létrehozni, és bizonyára a mostaninál nagyobb számú látogató sem fogja felkeresni a kiállítást. A külföldi kiállítók és vásárlók érdeklődése felől sem lehetnek illúzióink: ami érdekelte az olasz, német és osztrák kereskedőket, gyűjtőket a magyarországi kínálatból, azt - teherautószámra - már 1988 és 1993 között elvitték. A többi műalkotás pedig túlságosan drága, és igazán csak nekünk, magyaroknak lehet érdekes.

De úgy tűnik, nagy a presszió a szervezőkön (itt elsősorban az alapítók közül egyedüliként kitartó Galambos Sándorról van szó), akik állandóan változtatni, újítani akarnának, mert nem fogadják el, hogy a magyar piac nem képes többre. A kínálat: néhány nagy aukciósház festményanyaga a jövendő árverés anyagára és egy alkalmi koncepcióra felfűzve, meghatározott számú galéria kiállítása tekintélyes részben az üzletből jól ismert választékkal, illetve ugyancsak nem túl sok régiségkereskedés leglátványosabb tárgyai és bútorai a tulajdonosra jellemző eleganciával vagy éppen ízléstelenséggel elhelyezve.

Az örökké fejlődni akarás lázas igénye az idén egy „szorgalmi” zsűri felállítását eredményezte, amely tagságának összetételében és az általa képviselt koncepcióban egyaránt következetlennek tűnt. A túlságosan is flexibilis kritériumok olyan feltételeket biztosítottak a kiállítóknak, amelyek gyakorlatilag feleslegessé tették a zsűri véleménynyilvánítását; igaz, eleve nem volt kötelező senkinek sem alávetnie magát a - nyilvánosan nem kihirdetett összetételű - bizottság ítéletének. Érdemes néhány példát is felsorolni a kiállítóknak igen nagy mozgásteret engedélyező előírások közül. 

A szobrok esetében az „eredetiség” meghatározása eleve több szempontból is megkérdőjelezhető, különösen ha az egyik előírás úgy hangzik, hogy az öntvények készüljenek a „művész idejében”. Az az elvárás, hogy az „1950 utáni bútorok nem kívánatosak”, nem jelenti azt, hogy a bizottság ne hagyná a kínálatban az 1950 utáni bútorokat; elvileg a szőnyegek közül sem fogadhatók el az 1945 utáni darabok - kivéve, ha azok „megfelelő színvonalúak”. A könyveknél a korhű kötést csak olyan zsűri bírálhatja el, amelynek tagjai között van legalább egy, kifejezetten művészi könyvkötéssel foglalkozó szakértő. A „jó állapot” relatív, egy négyszáz éves RMK esetében a hibátlanság egyenesen sértésnek tekinthető. Az „alkalmazott és díszítő művészet a késő XIX. századtól napjainkig” kategóriába pedig minden olyan darab belefér, amelyet más kategóriából esetleg - a saját feltételei szerint - kidobna a bizottság.

A festményanyag bármilyen korlátozása a piac összetétele miatt lehetetlen, de azért a zsűri erre is kísérletet tett: „a gyakorlatilag klasszikussá vált modern magyar festészet kiállítható (pl. hatvanas évek, hetvenes évek művészete), de kortárs művek csak a PLUG sátorban állíthatók ki” - szól a meghatározás. Ebben az esetben a legnevesebb és legdrágább magyar (származású) kortárs festő, Hantai Simon képeiről le kellett volna mondania a vásár közönségének - kivéve, ha nem kortársnak, hanem a hatvanas évek követének tekintjük a művészt. Az idézett előírás szigorú betartásához le kellett volna bontani többek között a Mű-Terem Galéria vagy a Makláry ArtWorks fél kiállítását, hiszen például Radák Eszter művészete nyilvánvalóan semmilyen módon sem köthető a hatvanas vagy hetvenes évekhez.

A zsűrizés eleve képtelenség egy olyan műtárgypiac esetében, ahol az egyes galériák ereje és presztízse nemhogy messze felette áll az Antik Enteriőrnek a teljes zsűrijével együtt, de tulajdonképpen a létezésük és részvételük tartja életben az egész vállalkozást. Itt esélytelen bármilyen zsűri szigorú fellépése és fenyegetőzése a majdani kötelező érvényű bírálatról és ellenőrzésről. A zsűri aligha fogja zavarba hozni a vásár fenntartóit, a piac működtetőit és első számú szereplőit, ha elnöke maga is nyilvánvaló üzleti kapcsolatokkal rendelkezik, maga is piaci tényező, és a vásárban üzleti partnerként jelenik meg. (A sajtótájékoztató egybegyűltjei értetlenül fogadták, hogy a zsűrielnök a kiírás szerint egy üzleti vállalkozást képviselt, de független igazságügyi szakértőként szólalt fel, s mindezt láthatóan nem tekintette összeférhetetlenségnek.)

A szervezőknek érdemes lenne elgondolkodniuk azon - még mielőtt nyilvánossá tennék a jövő évi koncepciót és feltételeket -, hogy van-e helye és értelme egy bíráló bizottság működtetésének egy olyan belterjes piacon, ahol még tanulni kell a szabályt, a rendszert és a függetlenséget. Az Antik Enteriőr az eleganciát és a slamposságot egyaránt felvonultató vegyes színvonalával, nem kevés kétes eredetiségű műtárgyával és öntörvényű galériásaival pontos és jellemző képet mutat a jelenkori hazai műkereskedelemről. Aki pedig nem röstell hamis műtárgyakkal előállni, azt nem a zsűrinek kell erre az öt napra kizárnia, hanem a további 360 napon a piacnak kell kilöknie magából. De lehet, hogy nem fogja.

(Az írás a Műértő című művészeti lap januári számában jelent meg.)

Gréczi Emőke