Omar Bashir Trió
május 9., Művészetek Palotája, Fesztivál Színház

Omar Bashir A végére túl könnyed lett © Gramofon

Omar Bashirról itthon sajnos nem sokat lehet tudni. Kevés koncertet ad, azokon is kizárólag a saját maga által felépített programot mutatja be, és szinte egyáltalán nem játszik az ismert hazai jazz- vagy világzenészekkel. Az egyetlen kivételként Lantos Zoltánnal közös koncertjeit ismerjük. Pedig gyökerei bizony erősen kötik Magyarországhoz – még akkor is, ha zenéje inkább az apai hagyatékból, a néhai legendás lantjátékos, Munir Bashir stílusából lépett tovább, és kevesebb figyelmet szentel a közép-európai vagy a balkáni zenei hatásoknak. A koncert tételeit ugyanakkor magyar nyelven konferálta, és kétlaki életének más nyilvánvaló jelei is tapasztalhatók. A zenekar hét tagból állt ezen az estén, és milyen kár, hogy nem tudhattuk meg a közreműködők nevét, hiszen közülük különösen a cajónon játszó ütőhangszeres tett tanúbizonyságot magas fokú stílusismeretről, könnyed kezű játékról.

Persze a három pengetős alkotta trió – Bashir arab lanton, vagyis oudon, illetve Turó András és Petz Bálint gitáron – képviselte ezúttal is a produkció zenei „keménymagját”. A kettős tematikájú koncertnek különösen az első fele alakult nagyon szépen és emlékezetesen. Bashir lassú, türelmes, de feszes szólóval mutatta be hangszerének szépségeit, és állította kontrasztba a tradicionális arab játéktechnikát és móduszokat a dél-európai, főként spanyol eredetű stílusokkal. Bashirt a Perzsiától Egyiptomon át Andalúziáig ívelő kulturális tengely foglalkoztatja leginkább. Erről a vonalról azt tartja a hagyomány, hogy a cigányság egyik karavánútja volt az Európába való beáramlás során, és lényegében ennek az ösvénynek köszönhető a flamenco kialakulása is az arab zenéből. Ez az évezredes kapcsolódás művészileg is indokolttá teszi Bashir kötődéseit, és megmagyarázza, miért szól olyan jól az arab lanton a flamencojáték.

Bashir két zenésztársára ugyanaz a higgadt, érett virtuozitás jellemző, ami a zenekarvezetőre is. Turó András és Petz Bálint fiatal koruk ellenére rendkívül muzikális előadóművésznek bizonyulnak. Mindketten beszédesen, sokszínűen, okos építkezéssel bontották ki hangszeres szólóikban azt a stiláris hátteret és mesterségbeli tudást, amit tanulmányaik során szereztek. Külön élmény volt hallani a plasztikus különbségeket, amelyek Bálint és András hangszerkezelését jellemzik. Nem csak a pengetőről van szó, amit Bálint használ, de András nem. András hallhatóan az autentikus flamenco-hagyománynak kötelezte el magát, míg Bálint játékát karakteres Django Reinhardt-hatás is színezte. Hármuk közös zenélésére a legjobb értelemben vett kulturális játék jellemző. Még a hosszabb lélegzetű kibontakozások sem váltak terheltté, stílusukban egyaránt nyomon követhető az eredeti arab és andalúz hagyományok hű bemutatásának igénye, illetve a zenei határok átlépése iránti vágy.

A koncert második felét a jóval könnyedebb, populáris, „Gipsy Kings-es” szerzemények bemutatása jellemezte. Amennyire telibe talál az oud és a gitárok zenei eszmecseréje, annyira nem volt számomra elfogadható ebben a részben az elektronikus billentyűs kíséret alkalmazása. A szerzemények nagy többségét a sevillanas stílus nagyon konvencionális, kicsit butácska harmóniai és ritmikai vázra építkező sémái alkották, amelyekre a trió tagjai jó adag rutinnal muzsikáltak, így aztán a koncert második felére elillant a bevezető feszült borzongása. Mégis az a véleményem, hogy ezer örömmel elfogadom a haknit olyan művészektől, akik előzőleg sikeresen meggyőztek felkészültségükről. A koncert végén úgy távoztam, hogy bennem maradt a bizsergető érzés: ezeket az embereket nem hallottam még eleget zenélni.

H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely