Olcsó szívek háza: a Magyar Filmszemle játékfilmjei

Utolsó frissítés:

A szemlén egy nyilvános vitán felrótták a szakíróknak: kíméletlenek a magyar filmmel. Kritikusunk szerint nagyon is megbocsátók. Persze a kritikus is kaphat filmvakságot. Néz és remél. Megeshet, hogy a lelkét otthon hagyja és csak a szemét viszi magával a moziba. Véleménye is csak egy vélemény. Rendező és néző aligha tehet mást, mint amit az orális aktus után a srác javasol barátnőjének a Papírrepülőkben. Lenyeli, vagy kiköpi.

A hetedik kör
© magyarfilmszemle.hu
Véget ért a filmszemle - szokásos módon: a zsűri meghozta döntését, a díjakat kiosztották. A filmünnepnek vége, a kritikus magára marad, igyekszik végig gondolni, milyen volt a felhozatal. Persze már a mustra alatt beleütközik egy-egy kritikába, beleveti magát a vetítések utáni véleménycserébe, s miközben próbál kitartani első benyomásainak igaza mellett, óhatatlanul felteszi magának a kérdést: mi van, ha téved, mi van, ha az intenzív retinaégetés alatt - B. Nagy László szavával élve - filmvakságot kapott?! A filmkritikus véleménye nem szent és nem sérthetetlen, csupán egy (széles ismeretanyagra alapozott, szerencsés esetben megfelelően alátámasztott) vélemény. Nézünk és remélünk: mindegyikünkkel megeshet ugyanis, hogy a lelkét otthon hagyja és csak a szemét viszi magával a moziba.

Gyerekvilágok

Enémileg dühítő volt Sopsits Árpád filmje, a gyermek-öngyilkosságokról készített A hetedik kör. Persze nem a témaválasztás miatt: a jelenség igenis filmért (valamint prózáért, oknyomozó sajtóért, szakértő tanulmányokért) kiált. És nem is az önkezűség felkavaró, kegyetlen ábrázolásmódja miatt váltott ki haragot. A többi szemlefilm megnézése után, a teljes merítés ismeretében jöttem rá, mi is a bajom vele. Rosszul magyarázza a megmagyarázhatatlant. Világnézeti versengést látunk a hitében megrendült pap (Trill Zsolt) és a semmiből felbukkanó fiú, az (ön)pusztítás istentől eredő adományát hirdető Sebestyén (Krikkay László) között. Nemtörődöm szülőkről, a kontroll nélküli virtuális/vizuális kultúra (internet, televízió, konzoljátékok) pusztító hatásáról szó sem esik. A hetedik kör valahogy lóg levegőben, holott Sopsits egy nem rég megjelent
 
interjúban
 igen összeszedetten világít rá számos, a filmmel kapcsolatos részletre. A szándék nyilvánvaló, a kezdeti indulat is elpárolgott, mégis – Sopsits hasonlatával élve – A hetedik kör nem erős felkiáltójel, inkább egy nézőket megosztó, vastag kérdőjel.

Tréfa
© magyarfilmszemle.hu
Akkor már sokkal inkább nevezném - ha nem is erős, csak lehelet finoman megrajzolt - felkiáltójelnek Gárdos Péter Kosztolányi-adaptációját, a Tréfát. Itt is gyerekek a főszereplők, igaz itt nem önmaguk, hanem egy árulóvá tett társuk ellen fordulnak, és itt is világnézetek, azaz nevelési elvek csapnak össze. Csakhogy nagy különbség van az utalás-rendszerekben gondolkodó A hetedik kör túlmisztifikált mikrokozmosza és az 1912-ben játszódó Tréfa korhűsége között. A liberális és a konzervatív tanár-pap elvharca, a felekezeti iskola atmoszférája, a zárt világ, az egymásrautaltság (és hogy ne feledkezzünk meg az új művészetről: a fiúk pergő képeken képzelik el, milyen lenne felpofozni a tanárokat) mind-mind hozzátesznek a végkifejlethez. A tragédia persze önmagában elfogadhatatlan és felfoghatatlan. Az örök kérdés: tiltani vagy támogatni nyitva marad, de a lélektani ábrázolás kerek.

A barátkozás lehetőségei

Gyerekekkel indít Pálfi György is. Pontosabban óvodások kapcsolatpróbáit ábrázolja a Nem leszek a barátod című tízperces dokumentumfilm, amely megelőzi a főattrakciót, a kísérőmozit nagyban megismétlő Nem vagyok a barátod című improvizációs filmet. A kettő között ok-okozati kapcsolat van: rossz lesz, akit rosszul nevelnek, vonja le a következtetést a játékfilm végén elhangzó gyermekdal. A Nem vagyok a barátod olyan, mint Robert Altman híres körkörös mozija, a Rövidre vágva kicsiben. A kisebb-nagyobb epizódokból összeálló opus szálai egybefutnak: az egész egy alaposan kigondolt, jó dramaturgia mentén font kapcsolati háló, némi utalással Pálfi előző alkotása, a Taxidermia első epizódjára. Ott a fantázia, itt a kapcsolatok középpontjában áll a szexus, de ha ez nem volna elég: a zömében amatőr szereplőkkel készült Nem vagyok a barátod egyik profija, Czene Csaba alakította a Taxidermia erotomán tisztiszolgáját, s itt is hasonló figurát hoz.

A szaggatott, epizodikus mesélés nem csak Pálfi filmjének sajátja. Dramaturgiai és tematikai hasonlóság van a Nem vagyok a barátod és két elsőfilmes, Szajki Péter és Szabó Simon dolgozata között. A Szajki rendezte, minimálbüdzséből készült Intim fejlövés amolyan erotikus thriller: négy kiválóan megírt, remek színészi alakításokkal előadott történet különböző szexuál-problémákról (péniszkomplexus, megcsalás, transz-szexualitás, elhidegülés). Szabó Simon Papírrepülők című, ugyancsak kisköltségvetésű debütjében hét különböző történetszálból fűzi össze budapesti tizen-huszonévesekről szóló meséjét. A szálak itt nem érnek össze, a történeteknek épp csak annyi közük van egymáshoz, mint egy városalbum életképeinek: külön-külön hozzátesznek valamit az egységes, nagy látképhez. DJ-k, graffitisek, break-táncosok, zenekari roadok – Szabó Simon egyszerre több szubkultúrát is beránt a moziba, és ez önmagában hiánypótló cselekedet.

Papírrepülők
© magyarfilmszemle.hu
Jogos a játékfilmes zsűri megállapítása: ezekben a filmekben nincs szeretet, nincs szerelem, csak szex. De ez sem feltétlenül igaz: Szabó és Szajki filmjeiben is fel-felvillan az érzés, bár kétségtelen, a szexen a hangsúly. Mégis, ezek a darabok nagyon jól artikuláltan reagálnak a közállapotokra – ha hiányzik belőlük a szeretet, az csak azért lehet, mert a világból, amelyet ábrázolnak, és amelyben születtek kiveszett a szeretet. Pater Sparrow 1 című filmjének kulcsmondatát idézve: „Amit a szem lát és amit a szemben látunk: ugyanaz”. Rendező és néző pedig aligha tehet mást, mint amit az első orális aktus után az egyik graffitis srác javasol újdonsült barátnőjének a Papírrepülők végszavában. Lenyeli, vagy kiköpi. Két másik elsőfilmes, Nagy Viktor Oszkár és Mátyássy Áron az itt és most helyett a közelmúltról mesél.

Utolsó idők
© magyarfilmszemle.hu
Az Apaföld és az Utolsó idők is vidéken, jó tíz évvel ezelőtt játszódik. Sőt, Nagy Viktor Oszkár Apaföld című opusában olyan témához, a földhöz való ragaszkodáshoz nyúl, amely utoljára a hatvanas-hetvenes években volt égető kérdése a magyar filmnek. A börtönből szabadult apa (Derzsi János) földet vesz, szőlőt telepítene, a börtönviselt apját megvető fiú (a Kozák Andrásra meglehetősen hasonlító Ravasz Tamás) sem tud ellent mondani a föld szavának: apjával tart. Furcsa utalásokkal teli Nagy Viktor Oszkár filmje. Az Apaföld több helyütt is megidézi Gaál István szellemét: a fiú és barátja (aki nem mellékesen a rendőrparancsnok fia) strandbéli versengése a Sodrásbant juttatja eszünkbe, egy későbbi jelenetben a fiúk egy autósmoziban (!) a Magasiskolát nézik. Érdekesek a tetoválások is: a földhöz ragaszkodó apa alkarjára vaskos keresztet varrtak, a lázadó fiú vállán skorpió díszeleg, az apa múltjának sötét foltja, a helyi csibész alkarján pálmafa – mikor körbenéz a másik birtokán megkérdi: „és hol van ebben a cukor”. Az Apaföld elsősorban látványfilm: hosszú – igen szépen fotografált – beállításokban, a tájon és az arcokon elidőzve, szűk szavú dialógusokkal halad előre ez a múltbéli történet. Persze miért ne lehetne feltenni 2009-ben is a kérdést: mi van a földdel? Nagy Viktor Oszkár filmjének tanulsága szerint mindig ugyanaz: apáról fiúra száll.

A múltban játszódik, de mindig aktuális témát dolgoz fel Mátyássy Áron szemlefődíjas Utolsó idők című önbíráskodás meséjében. 1997-ben járunk a keleti határvidéken. Iván (Kádas József) a falusi autószerelő gázolajat csempész, anyjuk halála után egyedül gondoskodik autista nővéréről, Eszterről (Vass Teréz). Egy nap Esztert megerőszakolják a közeli erdőben, Iván maga tesz igazságot. A testvéri szeretet filmje az Utolsó idők – adja magát a párhuzam a tavalyi fődíjas Delta és Mátyássy opusa között, csakhogy itt nem a megmagyarázhatatlan vonzalom, hanem a mélyen szunnyadó gondoskodni vágyás, az elemi erővel felszabaduló színtiszta családi kötelék érzése fordítja a történetet tragédiába.

A lassúság lázadása

Apaföld
© magyarfilmszemle.hu - Bakos Gergő
De ha van párhuzam, akkor az ez: Mundruczó és Mátyássy filmjében, és az Apaföldben is megáll az idő. Lassú sodrású filmek ezek, ellenpontjai a hektikus-fragmentált dramaturgiára épülő Papírrepülőknek és a Nem vagyok a barátodnak.

Túlzás lenne azt állítani, hogy kétféle mesélési mód versenyzett az idei szemlén. De ha már túlzunk, túlozzunk nagyot: a felgyorsult világban valóságos lázadás lassú filmet készíteni. Elemi erővel tör ránk az elszabadult információ, a türelmünk pedig véges: hozzászoktunk, hogy mindent azonnal megkapunk. Az információ pedig kiváltképp képekben érkezik. A multiplex: McDonalds, a tévéhíradó pedig valóban horror. Sorjáznak a halálesetek, ránk zúdul a valóság borzalma - life is stranger than fiction. Képfüggő ember számára – mint amilyen a filmítész is – tézisfilm az Adás. (Ismétlem: ha túlzunk, túlozzunk nagyot.) Vranik Roland filmjében a rombolást nem az adás megszűnése, hanem az információs sztrádán ezerrel robogó képáradat végezte. A karambol után pedig mindig nagy a csend, az Adás állapotfilm, amely lassúságával, egykedvűségével, szenvtelen világképével reagál mérhetetlen függésünkre.

Retro roki rulez...de nem Fenyő találmánya magyar rock

Nem igaz, hogy a filmekből hiányzik a társadalmi összefüggés - amint ezt Mészáros Márta a filmesek szemére hányta. Sőt a teljes merítés, így együtt, lenyomatot ad egy kor, de legalábbis 2009 februárjának állapotairól. Persze a felsorolásból sok minden kimaradt: miért szerethető Szirtes András kétszereplős kísérleti mozija, a Juliette, mitől jó a Prima Primavera, vagy miért tetszett a tartozásai miatt a versenyprogramból eleve kiszorult Made in Hungária. Utóbbinál időzzünk el azért kicsit. Fonyó Gergely Fenyő-hommage-a szinte hibátlanul honosítja meg a filmmusical zsánerét - amelyben nem ciki, ha hirtelen táncra perdülnek és dalra fakadnak a szereplők.

Persze nem árt, ha a néző ismeri a magyar rock történetét, különben még elhiszi, hogy Fenyő Miklós szűz terepre érkezett, és egymaga szállt szembe a kultúrpolitikával. Mégis: retro roki rulez – bizony az is merésznek számít, aki a fülünkbe dúdolja az életszeretetet. Ha valaki nem akar mást csak zenélni és szerelmesnek lenni, nos az 1967-ben, 2009-ben is: színtiszta szeretet és színtiszta lázadás.

Schreiber András

Hozzászólások