Francia melódiák – Philippe Jaroussky koncertje (Zeneakadémia); Susan Graham és az Ensemble Matheus (Zeneakadémia); Mozart: Don Giovanni – a Wiener Staatsoper vendégjátéka (Művészetek Palotája)

Susan Graham © Gramofon archív

Sorolom a neveket: Susan Graham, Philippe Jaroussky, Ildebrando D’Arcangelo volt a magyar főváros vendége. Nehezen kiszámítható a hazai publikum: néha későn ébred, máskor teljesen képben van.

Fogadtam volna rá, hogy a francia kontratenor, Jaroussky zongorakíséretes szólóestjére legfeljebb néhány zenei gourmet lesz kíváncsi. Ráadásul olyan programmal lépett föl, amely elsősorban a gall kultúra megszállottjainak jelenthetett valamit. A Zeneakadémia nagyterme azonban teljesen megtelt, még állójegyeket is ki kellett adniuk a szervezőknek. Nem állíthatom, hogy már az első hangoknál csatát nyert a fiatal énekes, de nem telt el öt-hat perc, és a hallgatóság átadta magát a dalok hangulatának. Annak a dél-francia gáláns és romantikus hangulatnak, amelynek oly pompás, eleven rajzát adja Alphonse Daudet a Tarasconi Tartarin című könyvében, kamaszkorom kedvenc olvasmányában. Megjegyzem, az egyik dal épp Daudet szüreti élményeit elevenítette meg. Jaroussky kitűnően szerkesztette meg műsorát: négyszer öt francia dalt szólaltatott meg, minden blokk változatos színekben játszott, a melankolikustól a szenvedélyesen át a vidámig. Egy-egy rész között a legjobbakhoz mérhető partner, Jérôme Ducors zongorázott egy-egy rövid darabot. A kontratenor élőben igazolta, hogy méltán nyerte el az Év énekese címet a Midemen; páratlanul biztos technikával énekel, nemcsak a barokk, de a későbbi előadói stílusokban is otthon van. A közönség nem kegyelmezett, újra és újra visszaszólította Jarousskyt, aki a sok ráadás közt egy duettet is énekelt saját magával: a „normál” hangja bársonyos bariton. Ha elfárad a tagadhatatlanul strapás kontratenorságban, változtathatja szerepkörét.

Philippe Jaroussky © Gramofon archív

Susan Graham és az Ensemble Matheus koncertjének nem a világhírű és erős egyéniségű amerikai mezzo volt a főszereplője, hanem a kamaraegyüttes alapító karmestere, Jean-Christophe Spinozi. Graham műsora három áriából állt. Közülük a Don Giovanniból Donna Elvira Mi tradì quell’ alma ingrata… kezdetű, II. felvonásbeli áriáját elképesztő tempóban és leforrázóan hisztérikusan, nagyon amerikai gesztusokkal szólaltatta meg. A két Haydn-szimfóniát – g-moll (A tyúk) és C-dúr (A medve) – megszólaltató Ensemble Matheus elbűvölően játszott. A Vivaldi-irodalomban igen jártas Spinozi fura jelenség, a külsőségekre nyilván fütyül, gyűrött az inge, a zakója. A Haydn-szimfóniákban azonban minden „jól vasalt” volt , ugyanakkor friss és érdekes.

Végül röviden a Bécsi Állami Opera vendégjátékáról. A társulat már járt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a Figaro házasságával. Most a Don Giovannit hozták, a vendégprodukciót – egy korábbi szerződés alapján – Fischer Ádám vezényelte. A koncertelőadás címszerepét Ildebrando D’Arcangelo alakította. Az orgánuma szép, a volumen nem nagy, de a technikája varázslatos. A hangversenyterem akusztikája kedvez annak, aki okosan bejátssza a pódium legjobban szóló pontjait. D’Arcangelo kitűnően ráérzett e helyekre, a civil ruhás, koncertszerű előadásból fergeteges játékot formált. Wolfgang Bankl, Leporello alakjában, megbízható untermannként működött. Felfigyelhettünk az albán tenorra, a hajlékonyan éneklő Saimir Pirgura (Don Ottavio). De a hölgyek... Sóhajtva gondoltunk Susan Graham Donna Elvirájára: bárcsak ő sisteregne itt, és ne Aga Mikolaj mórikálná magát! Még kilenc hónap, és az új főzeneigazgató, Franz Welser-Möst hivatalba lép Bécsben. Ő biztosan elűzi egy időre a színtelenséget és talán a nagyképűséget is a szomszédvárból.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely