Tetszett a cikk?

Ha Krakkóban jár, ne hagyja ki Amerikát. Nem tévedés. Lengyelország kulturális fővárosában látható az amerikai álom egy darabja. A Műértő ott járt.

A Krakkóban, Lengyelország kulturális fővárosában Amerika, Amerika… címmel zajló művészeti projektet abból az apropóból szervezték, hogy a lengyelek és az amerikaiak 90 éve állnak diplomáciai kapcsolatban egymással. A helyi Nemzeti Múzeum főépületében az évforduló alkalmából a következő kiállításokat rendezték: Weegee. Fotók Hendrik Berinson gyűjteményéből; Első lépés… a nyugati kortárs művészet felé; Amerikai álom; Művészet vagy reklám és Jam Session. A Wyspianski Múzeumban pedig az amerikai Lengyel Múzeum grafikai gyűjteményét mutatják be.

A kiállítássorozat központi eseménye az Amerikai álom című tárlat, amelyen a hagyományos műtárgyak és installációk mellett filmeket és dokumentumokat is láthatunk, sőt még zenehallgatásra is lehetőségünk nyílik. A kiállítás kultúrtörténeti áttekintést kíván nyújtani az elmúlt évtizedek Amerikájáról. Lengyelország (egy posztszocialista ország) helyzetét alapul véve vizsgálja, mi az, amit a vasfüggöny mögött Amerikáról tudni lehetett, és mely klisék határozzák meg a mai napig az Amerikáról alkotott képet.

Ralph Goings: Miss Albany Étkező, 1993. olaj, vászon
© Műértő

A kiállítótérben rögtön az egyik „amerikai legendára”, a 66-os útra léphetünk, amely a valóságban Amerikát szeli ketté – itt, a kiállításon viszont a különböző egységek között teremt kapcsolatot, és segítségével az ország múltjában tehetünk utazást. Az út elején sztereotipnak mondható képeket láthatunk a falra vetítve: Marilyn Monroe-t, Ronald Reagant, John Wayne-t, a World Trade Centert, Las Vegast… A végén egy villámlásokat vetítő képhez érkezünk, amely a Land Art egyik főművét, Walter de Maria Villámmezőjét (1974–1977) juttatja eszünkbe. A fal túloldalán a szabadság jelképéről, Woodstockról pereg dokumentumfilm. Ha jobbra térünk le az útról, akkor egy színvonalas fotórealista kiállítás a hatvanas évektől napjainkig készült festményein és grafikáin a hamisítatlan amerikai miliőt láthatjuk. Balra pedig megépítették egy könyvesbolt kirakatát – tele a fotórealizmus szakirodalmával –, és neonfénnyel megvilágítva, a pulton az elmaradhatatlan Coca-Colával megelevenedik egy tipikus amerikai bár, amint azt Edward Hopper legismertebb festményéről, a Nighthawksról (1942) ismerhetjük.

A fotórealista tárlat reprezentatív válogatás a Louis K. és Susan P. Meisel házaspár gyűjteményéből. A kiállítás rendezésében társkurátorként részt vevő Louis K. Meiselt a fotórealizmus keresztapjának tekinthetjük. A hatvanas évek végén az új stílusban, fotó alapján dolgozó festők műveire sokféle elnevezést használtak (szuperrealizmus, mágikus realizmus, radikális realizmus, hiperrealizmus), de Meisel volt az, aki 1969-ben először nevezte fotórealizmusnak Richard Estes és Chuck Close festésmódját. A gyűjtő és műkereskedő Meisel ekkoriban nyitott galériát New Yorkban, hogy az új irányzatot elismertté tegye. Ez a mai napig a fotórealistákat képviseli, a világhírűvé vált nagymestereken kívül azonban a második, harmadik, sőt már a negyedik generáció is feltűnt kínálatában és így a krakkói kiállítás képei között.

Kik azok a fotórealisták és mit akarnak? (Oldaltörés)


Meisel 1972-ben megfogalmazott ötpontos definíciója szerint a fotórealisták (1.) fényképezőgépet és fotókat használnak az információk összegyűjtésére, majd (2.) mechanikus vagy félmechanikus eszközökkel ezt átviszik a vászonra, és (3.) tökéletesen fotószerűre megfestik. Ahhoz, hogy valaki a fotórealizmus „központi alakja” legyen (4.), már 1972 körül fotórealista képeket kellett kiállítania, illetve (5.) legalább öt éven át ilyen stílusú képeket kell készítenie. A definíció pontjait figyelembe véve a 20 kiállító közül a fotórealizmus központi alakjának számít: Charles Bell, Ralph Goings, Richard Estes, Audrey Flack, Robert Bechtle, Don Eddy, Richard McLean, David Parrish, Tom Blackwell, Ron Kleemann. A többi művész – mivel nem felel meg a 4. pontnak – a fiatalabb generációt képviseli.

Mel Ramos Lucky Lulu Blonde (1965) című festményének szerepeltetése elég megdöbbentő, hiszen Ramos kétséget kizáróan pop-art művész, noha képeinek egyes részleteit fotóról másolja. Az, hogy mégis bekerült a kiállításra, valószínűleg Meisel személyes ízléséből fakad, hiszen az utóbbi galériája az ő műveivel is foglalkozik. Hiányzik viszont az egyik legismertebb fotórealista: Chuck Close. A katalógusban azzal magyarázzák távollétét, hogy arcképei nem illettek a tematikába.

David Parrish: Elvis és Marilyn, 1996., olaj, vászon
© Műértő

A fotó alapján dolgozó művészeket gyakran éri a vád, hogy egyszerűen lemásolják a vászonra vetített fényképeket. A fotó azonban csak ugyanolyan segédeszköz, mint a camera obscura volt régen. Sok mű, főként Richard Estes képei olyan élesre fókuszáltak, hogy a szem nem képes úgy látni, ahogy a kamera. Csak a fotó tudja a pillanatot úgy megfagyasztani, hogy aztán azt a mesterségbeli tudás legmagasabb fokán a festő megörökítse. Estes egyébként nem egy vagy két fényképet készít a műveihez, hanem több százat. Minden részletről éles felvételre van szüksége, hogy a festményen a legtávolabbi pont is ugyanolyan jól kivehető legyen, mint a közeliek. Ezek alapján új képet alkot, nem a fotókat másolja.

A tárlat alkalmából két kötet is megjelent: a katalógus – az összes mű reprodukciójával és a két kurátor, Louis K. Meisel és Magdalena Czubinska egy-egy tanulmányával –, továbbá egy lexikon, amelynek több mint 250 szócikke az amerikai és a lengyel művészetet, kultúrát vagy politikát összekötő embereket, jelenségeket és tényeket mutat be.

A kiállítás azt vizsgálja, hogy mit jelent az Amerikai álom egy olyan nemzetnek, amely a kommunizmusban élte át azokat az évtizedeket, amikor az amerikaiak a szabadság határait keresték. A fotórealizmus alkalmas erre, hiszen igazi amerikai irányzat. Az elmúlt negyven évben hihetetlen sikert tudhat maga mögött – bár leginkább a hazájában. Lengyelországban most először állítottak ki fotórealista műveket. Meisel három műtárgyat ajándékozott a krakkói múzeumnak: Charles Bell és Audrey Flack egy-egy szitanyomatát és Ron Kleemann akrilfestményét.

(Megtekinthető október 4-ig.)

Zombori Mónika

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!