Ha krákog, vegyen Aschert

Ha krákog, vegyen Aschert

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
Horeczky Krisztina
Tetszett a cikk?

A 30 éves Katona József Színház évadkezdése és jubileuma kapcsán főként az alábbi, gazdasági kis színesek jelentek meg a sajtóban: a fölújított portájú, MasterCard által támogatott teátrum - Magyarországon elsőként – bevezette a merchandising-termékek árusítását, valamint az Európában egyedülálló módon egész nap nyitva tartó kávézójában, a K:antin-ban, kizárólag bankkártyával lehet fizetni – kivétellel bírnak az előadások szünetei. Szemügyre véve a Molnár Bea építész tervei alapján lepukkasztott előteret, továbbá a Könyv és Boltban megvásárolható arculati portékákat, az alábbiakban az ünnepről, a dizájnról, a stílusról, és Mick Jagger hasáról szólunk.

Az 1982-től a színháztól történő, 1989-es távozásáig Székely Gábor, majd 1989-től 2010-ig Zsámbéki Gábor igazgatta Katona József Színház neve jó ideig rokon értelmű volt a delikát, a hazai (kő)színházi szcénában majd’ példa nélküli művészi színvonallal. Emellett: a Katona - mely hosszú évekig Magyarország egyik első számú kulturális exportőre – meg kívánt felelni a Sztanyiszlavszkij nevével fémjelezhető közösségi, „bentlakásos” művész színház éthoszának.

Mindez azonban a rendszerváltozást – és a balkáni kapitalizálódást - követően végképp szivárványos utópiának bizonyult. Zsámbéki Gábor így fogalmazott szélmalomharcáról a Magyar Lettre Internationale-nak adott, 1993-as interjújában: „A színházeszményem eléggé távol esik attól a gyakorlattól, ami a Katonában működik”, „egy hátráló, visszavonuló művészeti ág munkásai vagyunk”.

©

Míg a kilencvenes években már a Katona válságáról kezdtek el beszélni, 1990-ben Jack Lang francia kultuszminiszter és Giorgio Strehler megalakította a párizsi székhelyű Európai Színházi Uniót. Melynek alapítói: a párizsi Odéon, a Strehler verbuválta-vezette milánói Piccolo Teatro, a berlini Deutsches Theater, a düsseldorfi Schauspielhaus, a barcelonai Teatre Lliure, a stockholmi Kungliga Dramatiska Teatern, és a budapesti Katona József Színház. A szervezetnek Strehler halála után, 1998-tól 2004-ig Zsámbéki volt a direktora, majd 2008-ban – a színházzal egyetemben – kilépett az Unióból. Ekkor fölvételt nyert a szervezetbe a Kolozsvári Állami Magyar Színház; az Unió egyéni tagja Antal Csaba díszlet-, jelmeztervező és Ascher Tamás.

A Katona hajdani, kivételes nemzetközi sikere, a világ színházi életében kivívott státusza a hazai, kőszínházi teátrumok körében mindmáig példa nélküli; a teátrum külföldi vendég- és fesztiválszerepléseinek száma csupán az elmúlt három esztendőben csökkent föltűnőbben. Azonban: a második évezredtől – részint egy művészi-esztétikai paradigmaváltás következtében – a független szférába tartozó együttesek-rendezők aratnak fesztiváldiadalt, és mondhatnak magukénak olyan, átütő nemzetközi elismerést, mint egykor, hazánkban egyedüliként, a Katona.

Ezen, koprodukciós partnerként is a legkeresettebb alkotók, megalázóan alulfinanszírozott társulatok: Bodó Viktor és a Szputnyik Hajózási Társaság, Mundruczó Kornél és a Proton Színház, Pintér Béla és Társulata, valamint Schilling Árpád. Utóbbi alkotó 2008-ban fölszámolt, Krétakör kortárs előadóművészeti központtá és produkciós irodává alakuló Krétakör Színházát évekig úgy tüntették ki (nem pusztán) megkülönböztetett figyelemmel, és támogatták anyagilag külhonban, hogy a kompánia itthon vegetált. Bodó Viktor 2005-ös rendezése, a számos fesztiváldíjat nyert Ledarálnakeltűntem - Ascher Tamás 2004-es Ivanovja mellett - a Katona legtöbbet turnézó előadása.

©

Kiváltképp főzelékszagú az elmúlt évek két, túlhiszterizált esete, amelyet röviden Katona vs Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) Válogatók afférnak nevezhetünk. Summázva a történéseket: a belterjes kultúrmocsárban meglehetős visszhangot keltett, mikor Kukorelly Endre ízléspreferenciái következtében a Katona 2008-ban nem került be a POSZT versenyprogramjába. 2010-ben Fáy Miklós – őt idézve - „ímmel-ámmal” beválasztotta a versenyprogramba A hős és a csokoládékatona című, Máté Gábor rendezte zenés komédiát. A teátrum – melyet végül meghívtak az Off-programba - azonban visszautasította a fellépést. A bojkott hivatalos oka: a színház álláspontja szerint az ugyancsak a Máté Gábor által színre állított A kétfejű fenevad a jobb munka.

Túllépve a kádári reflexeket a feudális gőggel-hitbizománnyal vegyítő POSZT-purpárlén: van-e oka az (ön)ünneplésre a privilegizált helyzetét elvesztő, 2011. februárja óta Máté Gábor irányította Katonának? Van. És tudnak-e ünnepelni? Nem. Egyetlen mentségük a következetességük. Tíz éve jelent meg a színház alapításának huszadik évfordulójára kiadott kötet (A Katona József Színház, Katona József Színház-Balassi Kiadó, 2002., 107 oldal, 3900 forint). Mely külcsínben és tartalmában csüggesztően fantáziátlan képeskönyvbe mintha a szél hordta volna össze a két évtized alatt fölgyülemlett színes és fekete-fehér előadásfotókat. Továbbá – mellbevágóan forradalmi megoldással - fölkértek néhány híres és hírtelen személyt, hogy lássa el az albumot köszöntő soraival. Ezek többsége neutrális vagy áhítatos tiszteletkör. Kivétel az alábbi háromsoros:

„Életem egyik nagy ajándéka, hogy szerzőként és fordítóként, valójában külsősként tehát, véletlenül ott lehettem egy remek színház születésénél a nyolcvanas évek elején. S még utazhattam is a BITEF-re a társulattal. Én azt az egykori színházat azóta is nagyon szeretem.” Spiró György

©

A Katona rendszeres föllépő a Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztiválon (BITEF), ahol 1987-ben a Három nővérrel, majd 1989-ben A revizorral lett nagydíjas.  A BITEF-en történt, hogy a – nagydíj-esélyes – Csirkefejet Gobbi Hilda hirtelen rosszulléte miatt meg kellett szakítani, s nem lehetett tovább folytatni. Az így meghiúsult előadásról és a szerencsétlen vis maiorról Spiró – mint az est szinkrontolmácsa is - tájékoztatta a publikumot. (Spiró Györgynek ez idáig három darabját mutatta be a színház: Az imposztort (1983), a Csirkefejet (1986; felújítás: 1989), és a Koccanást (2004).

Spiró György citált mondatai – különösen a fönt leírtak ismeretében - fölvillanyozóan őszinték, igazak, elégikusak; és bizonyos szempontból ünneprontóak. Ugyanis az elmúlásról szólnak; arról, hogy valami – visszavonhatatlanul - véget ért. Ezek a lényegre törő sorok tíz év elteltével új(abb) értelmet nyertek, más fénytörést kaptak. Merthogy a legendás múlt a harmincadik évfordulóra értékesítésre bocsátott imázstermékek formájában kiárusításra került. Diszkontáron – noha a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Tárgyalkotó Tanszékének megbízott vezetője, Orlai Balázs tervezte szuvenírokért ingerlően borsos árat kérnek. Főleg ahhoz képest, hogy ezen, a színház új logójával is ellátott dizájntárgyak milyen nívót képviselnek; továbbá, hogy a mérsékelt jegyárakkal dolgozó Katona törzsközönsége nem aranyifjakból, ellenben az egyre inkább levitézlő középpolgárságból áll.

A relikviakollekció mindemellett önképzavarról tanúskodik: hiszen ha létezett színház, amelynek esetében márkáról, áruról, termékről beszélni lehetetlenség volt, az a Katona. (Vö: a misszionárius szolgálatot teljesítő, önfeláldozó apácát sem hívjuk szilikonos plázalotyónak.) Mely teátrumnak nem brandje volt, hanem tekintélye. A különbség: csupán az előbbi szóhoz képzettársítom József Attila klasszikus sorát: „neve, ha van, csak áruvédjegy, mint a mosóporé”. Fontos, hogy a Katona színészei – akik egyébként évtizedekig eluralták a magyar filmszakmát – nem válhattak sem reklámhordozóvá, sem a bulvár- és celebipar zsoldosaivá. Illetve: ha valaki azzá lett, eltanácsolták a színháztól (lásd: Stohl András esete).

©

A főként a showbizniszhez köthető brandalkotás és arculatépítés: szakma – nem pedig ötletbörze. Az arculat (vízjel) testre szabott és testhez álló, minden esetben unikális. Az arculatot hitelesen képviselni: munka, fegyelmezett létforma, melyet gyakorta egy menedzsment felügyel. Mivel írásunk tárgya egyben kis magyar abszurdia is, a Katona-merchandising kapcsán a Rolling Stones példáját említem. Az idén félszáz éves Stones szexuális töltetű, Mick Jagger kérte és inspirálta logóját 1970-ben alkotta meg John Pasche (a jubileumra kissé átformálta, érintetlenül hagyva az alaplogót, az amerikai Shepard Fairey). A Rolling Stonesnak azonban nem pusztán ez a brandje, hanem az is, ha Sir Jagger nyilvánosan fölrántja a pólóját, vagy az haute couture-ingét  – és akkor nem egy pőre sörhasat pillantunk meg, rémülten, s ha megfordul, egy potrohot, hanem egy maratoni futó testét.

Ez a brand; amely után az idegen terepre tévedt, államilag szerényebben dotált, szponzorokért és a túlélésért küzdő Katona legföljebb – stílszerűen - lógatja a nyelvét. Esetükben ugyanis már az is lehetetlen küldetésnek bizonyul, hogy a tablófotón ne úgy fessen a társulat, mint egy gyülevész had (kivétel a Lugosi Béla-pólót viselő, önironikus Vajdai Vilmos).

A hét minden napján 11:00-től 23:00-ig nyitva tartó rémségek kicsiny boltjában a reputációt romboló imázstárgyak közönségesek, infantilisak, dilettánsak, slamposak. Van, amelyik funkciótlan is; így a vékonyka, cc. 300-350 grammos, könyvjelzőnek mondott papírcetlik, és a legföljebb ingyenes szórólapnak nevezhető „képeslapok”, melyek bal fölső sarkában ott éktelenkedik a gépi hívósorszámnak tűnő 30 (250 forint). A képeslapok hátoldalára az előadások címét, az alkotók/szereplők nevét nyomtatták, így téve alkalmatlanná azokat arra, hogy üzenetet írjanak rájuk.

©

A papírárukon az alábbi előadásokból szerepelnek szavak-szövegrészletek: Übü király („Szahar”); Három nővér („Moszkva, Moszkva, Moszkva!”, „Csak csókolózni érdemes, ezért tehát szeress, szeress!”); Platonov („Ha inni kell, hát igyunk!”); Csirkefej („Macskusz, Macskuszka!); Mauzóleum („Az a kár, hogy már nem lehet disszidálni”); A kétfejű fenevad („Abszolváld a makikat!). Az előbbi négy színháztörténeti jelentőségű teljesítmény, az utóbbi kettő Máté Gábor direktor rendezése. Az úgynevezett képeslapok alsó részén, alig kisilabizálható, parányi évszámok és előadáscímek (nem) láthatók.

Mint Schőn Edina üzletvezető fölvilágosított: ez Máté Gábor „szubjektív” listája. Vagyis, egy híján harminc esztendő (1982-2011) általa legjobbnak-legfontosabbnak ítélt, harminc legjobb produkciója. A dolgozat végén górcső alá vehető – a színműírók és a rendezők nevével kiegészített - Best of 30 bájos sajátossága, hogy öt mű Máté Gábor rendezése. A listára nem kerültek föl az alábbi, (tán nem csak) általam kiemelkedőnek tartott előadások:

Ljudmila Petrusevszkaja: Három lány kékben – rendező: Ascher Tamás (1987),
Moliére: A mizantróp – rendező: Székely Gábor (1988),
Frank Wedekind: Lulu – rendező: Ács János (1990),
Sean O’Casey: A kezdet vége – rendező: Gothár Péter (1991),
Tom Stoppard: Árkádia – rendező: Ascher Tamás (1998).

A kioszkban tomboló ízléstelenségi szpartakiádban bajos abszolúte győztest hirdetni, ám a nyertes: a „Csak csókolózni érdemes…”-feliratú, bögrének árult behemóton fityegő árcédula. Rajta: az egykor a Csebutikin katonaorvost alakító, kitűnő Horváth József neve, részlet Mészáros Tamás méltató Három nővér-kritikájából, valamint a cetlire fekete irónnal odafirkantott 2900 forint. Horváth József, a színház örökös tagja, 2004-ben hunyt el.

A desztillált borzalmat tragikomikummal enyhítendő:  a leginkább Valentin-napi ihletésű, bugyirózsaszín könyvjelzőn (is) álló, cikornyás felirat, a „Csak csókolózni érdemes”, némelyek számára kibogozhatatlan. Így baráti körömben az elolvasására irányuló, meddő kísérletek (pl.: „Csak klónozni érdemes,…”) a Woody Allen jegyezte Fogd a pénzt és fuss! kultikus bankrablás-jelenetét idézték („Csak semmi cicó, mert nálam van a slukker!”).

A szavaknál maradva: a pajkos szójátékok, frivol nyelvi asszociációk híveinek valóságos céltáblája lehet az Ascher-féle köhögés elleni cukorka, alumíniumdobozban (950 forint). Melynek hátoldalán az emblematikus előadásokat színre állító rendező, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora, valamint a gyártó Broadway 2000 Kft. neve helytelenül szerepel (lásd: Asher, Brodway). E kínos slamposságnál azonban lényegibb, hogy a krákogó néző(k)től ingerlékennyé váló, ám mégsem cukros bácsiként elhíresült Ascher Tamás nevéhez vajon feltétlen egy ilyen terméket kell-e árukapcsolni? Beindult a gégereflexe? A torkát köszörülné? Szopogasson Aschert!

©

A relikviák legfőbb jellemzője a bornírtság, az olcsó matéria, és a minden eredetiséget nélkülöző trendkövetés-majmolás – mely sokadfrissességű trendnek ráadásul már hazánkban is lejárni látszik a szavatossága. A kerámia-malacpersely (4900 forint) erős utánérzésnek hat. Az anyagában is silány pólók említésre sem érdemesek (3900 forint). Az aktorok arcképével (is) díszített, uniszex-válltáskák (5600-tól akár közel 20000 forintig), hasonlóképpen az ún. urban dizájn jegyében fogant árukhoz, újrahasznosított anyagból, ez esetben reklámponyvából készültek.

A 4900 forintos bukszák (az egyiken: Bán János, Fekete Ernő, Ónodi Eszter, Pálmai Anna neve) ugyancsak csekély stílusérzéket mutatnak. Ilyen jellegű – bár néhány éve egyedibbnek számító, biciklibelsőből, tűzoltótömlőből is készített, sokkal finomabb megmunkálású – portékákat árulnak az V. kerületi Múzeum körúton két, azonos tulajdonoshoz tartozó dizájnvegyesboltban is.

Azonban: van, ami túlmutat az esztétikumon, mert etikai-morális kérdés. Történetesen, hogy a múltat (mely egy színház esetében kollektív) bóvlivá lehet-e silányítani?  A korszakos Csirkefej lebutítható-e egy vacak grafikai ikonná, a papírra nyomott, felkötött, döglött macskává? Vagy az Übü király sza(har)rkupaccá? A Három nővér mályvaszínű szamovárrá? (Amely szamovár valamikor pompás paródia tárgya volt.) Igen, lebutítható. Még akkor is, ha – hittem - a múlt a Katona esetében egyenlő a nagysággal és a kvalitással, és  – hittem - golyóálló mellény. Ám amikor kibotorkáltam a színház indusztriális minimalista előteréből - a mintha háború utáni, bombatámadás érte, német cipőgyárból -  az olcsó párizsi motelszobájában haldokló, tekintetét a tapétára függesztő Oscar Wilde utolsó szavai  irányították lépteimet: „Egyikünknek mennie kell!”

©

A nyilvánvalóan szorongatott helyzetben lévő Katona József Színház szánalmas eredményt hozó arculatváltó törekvéseit belengi a veríték elleplezésére szolgáló Eau de camouflage penetráns szaga. Merthogy ilyen a puszta fennmaradásért tett, megfeszített igyekezet szaga; ilyen, amikor sietve pénzzé kell tenni mindent, ami van. Ilyen, amikor eltűnik a finomság az életből. A Katona most olyan versenyszámokban lett hazájában és Európában első, amely versenyszámokban (merchandising, kizárólagos bankkártyás fizetés etc.) ez idáig el sem indult – lévén egy fess kardvívó-bajnok sem száll ringbe pankrátorként, így veretve magát agyon. Mindezt, persze, lehet innovatív megújulásnak nevezni, ahogyan éppenséggel egy Tüzép-telepen is nyitható bankkártyás kávézó, exkluzíve. Merthogy a teátrum portája, ahol is a K:antin működik, közel ennyire hívogató.

Színházi villámlátogatásom nem kívánt következményeként valamiféle különös, mellkastáji sajgást éreztem. A fájdalom okát néhány nap múlva Spiró 2002-ben írt, múltba révedéstől, pátosztól és hamis nosztalgiázástól mentes sorának segítségével diagnosztizáltam: „Én azt az egykori színházat azóta is nagyon szeretem”. Hangsúly az „egykori”-n és az „azóta is nagyon”-on.


Máté Gábor Best of Katona 30-as listája

Csehov: A manó – rendező Zsámbéki Gábor (1982)
Bulgakov: Menekülés – rendező: Székely Gábor (1984)
Alfred Jarry: Übü király – rendező: Zsámbéki Gábor (1984)
Csehov: Három nővér – rendező: Ascher Tamás (1985)
Spiró György: Csirkefej – rendező: Zsámbéki Gábor (1986)
Füst Milán: Catullus – rendező: Székely Gábor (1987)
Gogol: A revizor – rendező: Zsámbéki Gábor (1987)
Csehov: Platonov – rendező: Ascher Tamás (1990)
Shakespeare: Hamlet – rendező: Zsámbéki Gábor (1991)
Halász Péter: A kínai – rendező: Halász Péter (1992)
Heinrich Böll-Bereményi Géza: Katharina Blum elvesztett tisztessége – rendező: Ascher Tamás (1992)
Németh Ákos: Müller táncosai – rendező: Máté Gábor (1992)
Tom Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern halott – rendező: Máté Gábor (1994)
Moliére: A fösvény – rendező: Zsámbéki Gábor (1994)
Parti Nagy Lajos: Mauzóleum – rendező: Máté Gábor (1995)
Werner Schwab: Elnöknők – rendező: Ascher Tamás (1996)
Tansnádi István: Közellenség – rendező: Schilling Árpád (1999)
David Harrower: Kés a tyúkban – rendező: Gothár Péter (1999)
Johann Nepomuk Nestroy: A talizmán – rendező: Máté Gábor (2000)
Moliére: Tartuffe – rendező: Zsámbéki Gábor (2000)
Euripidész: Bakkhánsnők – rendező: Zsótér Sándor (2001)
Weöres Sándor: Szent György és a Sárkány – rendező. Zsámbéki Gábor (2001)
Urs Widmer: Top Dogs – rendező: Bagossy László (2002)
Csehov: Ivanov – rendező: Ascher Tamás (2004)
Vaszilij Szigarjev: Fekete tej – rendező: Gothár Péter (2004)
Euripidész: Médeia – rendező: Zsámbéki Gábor (2004)
Vinnai András-Bodó Viktor: Ledarálnakeltűntem – rendező: Bodó Viktor (2005)
A.I. Vvegyinszkij: Ivanovék karácsonya – rendező: Gothár Péter (2007)
Weöres Sándor: A kétfejű fenevad – rendező: Máté Gábor (2010)
Moliére: A mizantróp – rendező: Zsámbéki Gábor (2011)