Ónodi Eszter: "Nem a politikával foglalkozunk"
Két éve még szenvedélyesen beszélt nekünk a Nemzeti-igazgatóváltás miatt kirobbant színházi botrányokról, de ma már sokkal higgadtabban válaszol a témával kapcsolatos kérdésekre: „Ez már tényleg múlt idő, elég gyorsan elültek a hullámai”. Úgy tűnik, érthető is. A szekér éppen remekül megy. 18 éve tagja a Katonának, november elején kerül a mozikba az Anyám és más futóbolondok a családból, amelyben ő a főszereplő, de egy új területen is kipróbálta magát – az HBO Aranyélet című sorozatában született feleséget játszik. Interjúnkban szó esik arról is, miért jó a Filmalap-érában dolgozni, és fontos-e a politika a színházban.
„Rengeteg időt töltök különböző kávéházakban, újságírók és diktafonok társaságában” – meséli Ónodi Eszter az elmúlt heteiről, ami egyáltalán nem meglepő, mert november elejétől a moziban és a televízióban is viszontláthatjuk, a színházról nem is beszélve. A Katona József Színházban tizenhét éve találkozhatunk vele, az év végéig hét darabban is játszik.
A mozivászon nem idegen számára, láthattuk már népszerű közönségfilmben (Valami Amerika 1-2, Állítsátok meg Terézanyut!, Meseautó) és elismert kritikai kedvencben (Hukkle, Boldog születésnapot, Utolér) is. Az elmúlt években kétszer is felhívta magára a figyelmet a filmjeivel: az Aglaja főszerepéért 2012-ben a legnevesebb tévés fesztiválon, Monte Carlóban kapta meg a legjobb színésznőnek járó Arany Nimfát, majd 2014-ben a Filmalap-éra egyik legjobb közönségfilmjében, a Swingben játszott főszerepet.
November első hetei ismét Ónodiról fognak szólni: csütörtökön kerül a mozikba Fekete Ibolya (Chico, Bolse vita) új filmje, az Anyám és más futóbolondok a családból, amiben a színésznő a címszereplő családanyát alakítja, nagyjából hatvan évet átölelve, majd vasárnap adják le a televízióban várva várt HBO-sorozat, az Aranyélet első epizódját. Utóbbiban teljesen új oldalról láthatjuk majd a színésznőt, aki talán először játszik majd igazán ellenszenves karaktert.
Két évvel korábban még szenvedélyesen beszélt nekünk a Nemzeti-igazgatóváltás miatt kirobbant színházi botrányokról („Tragikusnak tartom, hogy emberek azért hagynak el egy színházat, mert a politika ilyen szinten beleszól a kultúrába”), de ma már sokkal higgadtabban válaszol a témával kapcsolatos kérdésekre: „Ez már tényleg múlt idő, elég gyorsan elültek a hullámai”.
„Sokkal frissebb a POSZT-történet, ami megint csak a két részre szakadt társadalmunkból következik. Elég sok színésszel dolgoztam együtt az elmúlt időszakban, és ez az egyénekre lebontva egyáltalán nem érződik. Nem a politikával foglalkozunk, hanem azzal, hogy jó végszavakat adjunk egymásnak. Nyilván azok görgetik tovább az eseményeket, akiknek érdekében áll, hogy mindez téma legyen" – teszi hozzá.
Ennél nagyobb problémái is vannak a színészeknek. A független színházak ellehetetlenítésére irányuló törekvések és az oktatáspolitika humán szakok ellen tanúsított ellenszenve miatt sok olyan fiatalnak eszébe sem jut a színészképzést választani, akinek egyébként lennének ilyen ambíciói. Ónodi is majdnem így járt, az ELTE angol-magyar szakán kezdett, mert nem igazán hitt abban, hogy egyszer színész lehet belőle.
„Talán mi voltunk az utolsó osztály, ahonnan még mindenki kapott színházi szerződést, így könnyen el tudtunk helyezkedni. Ma már sokkal több színészképző iskola van az egyetemen kívül, és a színházak felvevőképessége is elég korlátozott. De szerintem annál nincs rosszabb, amikor az ember nem érzi, hogy a helyén van, ezért érdemes kitartani, és nyitottnak maradni. Ha hosszú éveken keresztül nincs fix állás, de az emberben nem lankad a színészet iránti olthatatlan vágy, akkor muszáj ilyen-olyan formációkban próbálkozni, és mellette valami mással pénzt keresni – hány olyan hollywoodi sztár van, aki pultosként kezdte?” – meséli Ónodi.
A kényszer-vargabetű után aztán 1998-ban a Katona József Színház társulatába került, ahonnan azóta sem mozdult – az év végéig hét darabban is játszik. Havonta nagyjából tizenöt előadása van, ami szerinte „nem annyira gáz”. Hogy ezt miként lehet összeegyeztetni a filmes és tévés munkákkal, és még a családdal is, arról így mesél: „Mostanában eléggé gyerekdeficitben vagyok, úgyhogy ha van egy szabad estém, azt mindenképpen vele töltöm”.
A filmes munkák terén már kevesebb az egyeztetési probléma, de még így is akadnak húzós sztorik. „Az Anyámat és a Houdinit (a History Channel négyórás minisorozata, Adrien Brody főszereplésével – a szerk.) egyszerre forgattuk, és egy napon múlt, hogy az egyiket se tudjam megcsinálni. Szerencsére azzal az áldozattal végül összehoztuk, hogy én a Houdiniben forgattam reggel héttől este hétig Budapesten a Madách Színházban, utána beültem egy mikrobuszba és reggel háromkor Szófiában ébredtem, az Anyám bulgáriai forgatásán. Aludtam egy kicsit, letusoltam, és egy órakor mehettem is forgatni. Szerencsére nem a fiatalkori énemet kellett hozni.”
Az Anyám forgatókönyvét még a Swing forgatása közben kapta meg, de egyből rábólintott: „Mindig nagyon nagy lehetőség egy színésznőnek, amikor egy ilyen nagy ívű történetben játszhat, itt például a húszas évektől a hetvenes évek végéig kellett ugyanazt a nőt alakítanom”. Elég sűrű volt ez az időszak, a Swinget még forgatták, a Houdinit már bevállalta, és jött még ez is. „Ez olyan jellemző a pályára, hogy vagy egyszerre három munkád van, és ki sem látsz a melóból, vagy egész nyáron egy helyben ülsz, és arra vársz, hogy csörögjön a telefon, miközben a Balatonon eszed a lángost.”
A rendező, Fekete Ibolya hozzáállása a kezdetektől nagyon imponált Ónodinak: „Kerek perec kijelentette, hogy itt nem lesz maszkfesztivál, és emiatt nagyon nagy bizalmat éreztem az irányából. Nem beszélve arról, ha valaki a saját anyja sztoriját adja neked, annál nagyobb bizalmi tőke nem kell.” A történet ráadásul hiába ölel fel majd’ egy évszázadot, mégis elég visszafogott: „Tetszett, hogy nem sorsfordító pillanatokban látjuk az asszonyt, hanem teljesen hétköznapi jelenetekben, például madártejet főzve. Ezekben a pici momentumokban megmutatni egy életet, egy korszakok, hogy hol tart egy házasság, ez adja a film igazi erejét.”
Minden bizalom ellenére a rendezővel sosem beszélték meg, miért pont őt választotta a szerepre. „Utólag most olyanokat mond, hogy megvan bennem ez a fajta habókosság, ez a lökött libaság, ami ehhez a figurához kell, és ezzel én is tudok azonosulni. És talán az is mellettem szólt, hogy pont abban a korban vagyok, amikor egy kis alvással remélhetőleg még el tudom játszani a húszéveset, és a hatvanévesre is van egyfajta rálátásom.”
A film négy generáción átívelő sztorija ellenére nem előzte meg nagyobb történelmi kutatómunka a forgatást. „Nem ültem naphosszat Ibolya lakásában, és nem nézegettünk fényképalbumokat. Olyan jó volt a forgatókönyv, hogy elég volt az ösztöneimre hagyatkoznom. Inkább olyan momentumok jellemezték a forgatást, hogy például kértem, hogy adjanak rám egy világosabb ruhát, ami jobban széthúzza az alakom, vagy egy két számmal nagyobb, keresztben kockás szoknyát, amiben még nagyobb a seggem.”
Az édesanya figuráját a legidősebb korában az idén már százéves lengyel színésznő, Danuta Szaflarska alakítja, akinek a Básti Julival közös, a kerettörténetet adó jeleneteit már négy évvel korábban leforgatták. „Ibolyától az volt a legmerészebb húzás, és nagyon sokáig próbáltam is lebeszélni róla, hogy én szinkronizáljam a hölgyet. Nem is értettem, miért gondolja, hogy én úgy tudom majd adni egy 96 éves nő hangját, hogy az ne rajzfilmes paródia legyen.” Ez végül olyan jól sikerült, hogy a film vetítésén Ónodi saját édesanyja sem ismerte fel a hangját – ahogy a sajtóvetítésen mi sem.
Ónodinak ez volt a második filmje a Filmalap-érában, úgyhogy van már egy kis rálátása arra, hogy mi lehet a legfőbb különbség a régi és az új filmfinanszírozási rendszer közt – igaz, azt mondja, a színészek ebből keveset éreznek meg. „A legfontosabb dolog, hogy kifizetetlen színész nincs, a mostani rendszerben ez alapkövetelmény. Nekem még mindig van olyan filmem korábbról, ami a mai napig a dobozban van, mert a producer nem fizette ki a stábot. Ez ma nem fordulhat elő, úgy érzem, van valamiféle rendrakási igény.”
A pörgős közelmúltban nem igazán volt ideje moziba járni: „Katasztrofális vagyok ezen a téren, tényleg. Nem tudtam megnézni sem a Liza, a rókatündért, sem a Saul fiát, és még sorolhatnám. Amit viszont láttam, és nagyon bejött, az a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan. Nem akarom azt mondani, mert az mindig hülyén jön ki, hogy lám, pár millióból is lehet filmet csinálni. Ez nem igaz, ilyet csak egyszer lehet. De az a fajta fiatalos szellem, hogy felhívom a stábtagokat, hogy esik a hó, gyerünk a Moszkvára forgatni, az nagyon közel áll hozzám.”
Bár a Filmalap a forgatókönyvírók ösztönzésére tette fel a működését, azért Ónodi elmondja, hogy még mindig nem az a helyzet, hogy hazamegy, és tömve a postaláda különböző kéziratokkal. Így természetesen nem lehet annyira válogatni sem. „Mostanában úgy vagyok vele, hogy ha bármi inspirál, akár a rendező, akár a partnerek, vagy maga a könyv, akkor elvállalom. Egyrészt nagyon szeretek forgatni, másrészt pedig a film tényleg olyan dolog, amiből a folyamat során bármi kisülhet.”
Néha persze még így is megvan benne az érzés, hogy első olvasásra eldobja az agyát, az Aranyélet című új HBO-sorozat esetében például így történt. „Megkaptam a nyolc epizód forgatókönyvét, ami nagyjából négy játékfilmnyi anyag, és a pécsi vendégjátékra tartó buszúton elolvastam az egyik felét, hazafelé pedig a másikat. Egyszerűen nem tudtam letenni, ez azért tényleg ritka.”
Az HBO nagyon gondos casting-sorozat révén választja ki a színészeket, az írókat és a rendezőket is, és mint kiderült, Ónodi is megfordult már a csatorna összes hazai sorozatának (Társas játék, Terápia) szereplőválogatásán. A tisztességes élet árát feszegető Aranyélet lesz az első szériája, eleinte félt is attól, hogy milyen lesz egy sorozatban játszani. „Gyerekkorom óta nem néztem semmilyen sorozatot, ezért nem tudtam, máshogy kell-e színészkedni, mint egy filmben. Aztán megnéztem a True Detective első évadát, és megnyugodtam, hogy itt is ugyanolyan magas a színvonal.”
Szerencsésnek tartja azt is, hogy egy héten belül jön ki az Anyám és az Aranyélet, mert amíg az előbbiben melegség és szeretnivalóság árad a karakteréből, addig utóbbiban az ellenszenves karaktert, igazi intrikus feleséget játszik. A sorozat egy finn széria adaptációjaként indult, de végül gyakorlatilag csak az alapfelállást tartották meg a készítők, ezért arra sem volt szükség, hogy a színészek ismerjék az eredetit: „Én a Youtube-on láttam egy pár percet, ahogy egy szőke nő beszélt finnül. Kábé ennyi van meg belőle.”
Ónodi szerint az átdolgozott sztori „emblematikusan magyar történet, ami apró részleteiben tart tükröt a mai Magyarországnak, miközben baromi izgalmas krimi is”. A sorozat alapfelvetése az, hogy nem lehet itthon tisztességesen boldogulni, és a trükközés, a mindennapi korrupció belénk van kódolva. „Ezt sokféleképpen lehet ragozni. A tehetős vállalkozó szlovák rendszámmal jár, a Bazilikánál pedig minden további nélkül kirakja a rokkantkártyát a sétálóutcában. Ezeket már szinte természetesnek vesszük, ami valahol elég őrjítő dolog.”
Most épp egy újabb nagyjátékfilmet forgat, Az alkimista és a szűz című filmet is rendező Kamondi Zoltán legújabb produkciójában vesz részt. Emellett az utóbbi időben két kisebb projektekbe is belekóstolt, két rövidfilmben is szerepet vállalt. „A fiatalok iránti hihetetlen sóvárgásom és kíváncsiságom miatt néha elvállalok ilyeneket is, boldog vagyok, ha látnak bennem valami fantáziát a filmjükhöz.”
A fiatal művészek több dolog miatt is közel állnak a szívéhez: „Imádom azokat az embereket, akikben megvan az a zakkantság, hogy nem brókernek, meg ilyen trendi pályákra mennek, hanem filmeket akarnak csinálni. Ha van lehetőségem, szívesen támogatom őket, mert kíváncsi vagyok rájuk. Ráadásul hosszú távban gondolkodom, ezért szívesen veszem a fiatalok közeledését, mert valahol mégiscsak velük fogok megöregedni, remélem.”
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
