„Boldog vagyok, mert szép a nyár/s végre nyűg nélkül lehetek./Ahhoz se kell most értenem,/mit a világból megvetek” – remélem, evvel az érzéssel ment el Csoóri Sándor ebben a nyárutói kánikulában.

Írt sok mindent, átélt sok mindent, tett sok mindent.

Olyan ember volt, aki sokszor jutott az eszünkbe akkor is, amikor hallgatott. Bele volt keverve mindenbe, ami lényeges volt a Duna-medencei magyaroknak az utóbbi ötven-hatvan esztendőben.

Parasztok közül indult a magyar parasztság fölemelkedésének elfelejtett, le is tagadott korszakában. Meghalt akkor, amikor a „paraszt” szó már megint csak sértés, dacosan vállalt lázongó, szociális tartalma kifakult, eltűnt.

„Népi írónak” számított költői ifjúkorában; ma rászólnak az írástudóra, ha a „nép” szót használja, mondván: populista az istenadta. A „tömeg” szót használják helyette, megvetően. Megint.

Szívügye valamikor a kisebbségi magyarság volt. Föl is vette a magyar állampolgárságot több százezer erdélyi magyar, s megindult az áradat: előbb Magyarországra, aztán Angliába, Németországba, Spanyolországba. A vajdasági magyar közösség megszűnőben van a kivándorlás miatt.

Csoóri szívből támogatta a magyar jobboldalt, bár a magyar jobboldal nem olyan, mint ő, ha van is néhány meggyőződése, amelyben Csoórival osztozik. De ő már a jobboldalé, bármilyen fura ez voltaképpen. Hol van már a Csoóri Sándor népe? Hol van bármi, amiben nemzedéke hitt? Ott, ahol ő lesz nemsokára. A temetőben.

Nagyon szeretetre méltó ember volt, nagyon bájos, nagyon kifinomult. Szerette a képtárakat. A korai németalföldi festészetet különösen. Bach, Buxtehude zenéjét nagyon. Hogy a verseire, esszéire, filmjeire emlékezni fognak-e unokáink, nem tudom. Lehet. De különös – és végül is tragikus – emberi alakjára bizonnyal.

Már évtizedek óta nem láttam, amiért most hibáztatom magam. Hiányozni fog, s emlékeztetni bennünket arra a megfejthetetlen rejtélyre: a magyarok közös ügyére, amely épp annyira hiányzik nekünk, mint ő.