Fóti Péter: Van másik társadalmi modell, és lehet más iskola
Az iskola a monolit állam része, és nem a civil társadalom intézménye, annak sokszínűségével, és ha igény van rá, belső demokratizmusával. De azon szülők számára, akik többet, mást szeretnének saját gyereküknek, még mindig vannak lehetőségeik.
Sokat gondolkoztam azon, hogy miért látja „az állam” és a „szülő” annyira különbözőképpen az iskolát, az iskolarendszert, az állami és a magániskolákat. Mindez persze pontosítást igényel, és látni fogjuk, hogy nincs egy fajta szülő, mint ahogy nincs egy fajta állami elképzelés sem az iskoláról.
Az úgynevezett szocializmus idején egyszerűbb volt a kép. Csak állami iskolák léteztek, és a szülők választási lehetősége az iskolák közötti választásra egyszerűsödött. Ma azonban a választási lehetőségek gyarapodtak, különösen azok számára, akik ezt meg tudják/akarják fizetni. Akinek nincsenek anyagi lehetőségei, annak ma is el kell fogadnia, amit az állam nyújt a polgárok adójából finanszírozott rendszerben, és ennek az ajánlatnak a keretein belül lehet próbálkozni: ebbe, vagy abba az iskolába vinni a gyereket, vagy ehhez, vagy ahhoz a tanítónőhöz (olykor tanítóhoz) kerülni, stb.
Ahogy az állami iskola egyre egységesebbé válik, úgy értékelődnek fel a magánalternatívák. Akinek gyereke van, tudja, hogy az iskola mindig is tükrözi a fennálló hatalom elképzeléseit a világról. Így teszi ezt ma is a magyar állami iskola. Az államról szóló elképzelés központi eleme, hogy a választópolgárok engedelmesen megválasztják négy évenként az uralkodó pártot, és aztán semmi beleszólásuk nincs a politikába.
Az iskolára nézve ez azt jelenti, hogy az iskola az a hely, ahol a tanárok tekintélye adja az iránymutatást, a tananyagot, a szabályokat, és a gyerekek passzív befogadói mindennek, ugyanúgy, ahogy a választópolgárok elfogadják az egy állami politikát.
Mindehhez hozzátartoznak természetesen újabb és újabb kampányok, amelyek azt hivatottak bizonyítani, hogy a módszerek, amelyeket az iskola alkalmaz jók, tudományosan ellenőrzöttek, hogy a színvonal emelkedik, stb.
Sok szülők számára azonban egy ponton gyanús lehet mindez. Persze nem mindenkinek. Akinek megfelel országos méretben, hogy egyetlen társaság dönt el mindent az országban, és négyévenként állami pénzekből szervezett óriáskampányokkal biztosítja magának a parlamenti többséget, annak megfelelhet az egyeniskola a maga módszereivel, tananyagával és iskolai életével.
Akinek a szeme nyitottabb az látja, hogy sem a társadalom, sem az iskola nem optimális így. A merev hierarchikus társadalomnak keserű következményei vannak, mind a társadalom, mind az iskola szintjén. Meg lehet ugyan próbálni ebben a rendszerben biztosítani, hogy gyerekünk felülre kerüljön a hierarchikus harcban, de a merev hierarchia következményeitől nem könnyű menekülni. Ahogyan az állami propaganda rossz érzéseket kelt sok emberben, úgy kelt rossz érzéseket az egyenpedagógia sok szülőben és gyerekben.
Mindez magyarázza azt, hogy miért igyekszik az állam még a magániskolákat is az állami iskolák mintájára átfaragni, azok közül is azokat támogatva, amelyek kevésbé térnek el a normától. A normától, amely csak az állami bürokraták számára az, amely egyenképzettséget ad, amely nem képez az életben fontos dolgokra, ahol a tananyag uralma teljes, ahol nem nagyon van idő másra, mint a felülről jövő feladatoknak való valójában kritikátlan engedelmeskedésre.
Van természetesen egy szülői réteg, amely még ebben a rendszerben is meglátja legalább a saját gyerekéről, hogy annak másra lenne szüksége, más környezet lenne az, amely támogatja az egyéni kívánságokat, a saját gondolatokat, az önállóságra törekvést, a kisebb közösségek önkormányzatát és autonómiáját. Aki mindezeket végiggondolja, az arra következtetésre juthat, hogy van másik társadalom modell, és lehet más iskola. Aki ezt végiggondolja, oda juthat, hogy látja, a magyar társadalom újra zsákutcába jutott, és a pluralizmus felszámolása hátrányba hozhat hosszú távon egy országot.
Nem mintha az EU más államaiban minden rendben lenne az oktatás területén, ám a pluralizmus előnyei ott jobban érvényesülnek a társadalomban és az iskolában is. A liberális demokrácia ezekben az országokban értéknek számít, még azt jelenti, hogy a tanár választhat a tankönyvpiacon a különféle könyvek között, hogy az iskolában lehet még demokratikus közösségeket működtetni, hogy az iskolára szülőknek nagyobb hatása lehet, mint a személyes kijárás.
Az iskola ártalmaira nem reagál mindenki egyformán. A többség elfogadja, és elhiszi, hogy az iskola betölti feladatát, megtanítja a gyereket írni, olvasni, számolni, megtanítja neki a tudomány alapelemeit, és még arra is jut ideje, hogy erkölcsös embert faragjon a gyerekből. A szülők is tudják, hogy mindehhez persze jó tanárokra, jó iskolaépületekre, elég helyre és időre van szükség. Jó lenne, ha mindezt az állam biztosítaná is a gyerekeknek. Ha valaki azonban szülőként körülnéz, akkor a valóság sokszor nagyon eltér ettől az idealizált képtől. Az eszközök nem adottak a célokhoz, és a célok maguk is bizonytalanná és homályossá válnak, ha azt nézzük, hogy milyen eszközökkel igyekeznek azokat megvalósítani.
Nemcsak a módszerek válnak kérdéssé, hanem az is, hogy miért hiányoznak dolgok az iskolai kínálatból. Miért támogatja az iskola kevéssé a tehetséget, miért van kevés művészeti képzési lehetőség, miért van az, hogy számos gyerek zavarja a tanítást, és próbálja nyomorúságossá tenni a társak és a tanárok életét?
Ezen pedig az egyszeri szülő nem tud változtatni. Az állam, amelynek képviselőit időről időre megválasztják, valójában nem a szülőknek tartozik felelősséggel. A legitimációs láncok olyan hosszúra nyúlnak, hogy az iskolai alkalmazottak elsősorban felülről függnek, és mellőzhetik a szülők igényeit a jobb minőségre, a jobb módszerekre, vagy a nagyobb beleszólásra, az iskolai élet megszervezésébe. Az iskola a monolit állam része, és nem a civil társadalom intézménye, annak sokszínűségével, és ha igény van rá, belső demokratizmusával.
Azon szülők számára, akik többet, mást szeretnének saját gyereküknek, még mindig vannak lehetőségek, az iskolán belül és kívül. Amennyire az iskola erre lehetőségeket ad lehet az iskolán belül jobb lehetőséget kapni. Csak idő legyen rá, és a túl sok ne menjen megint a gyerek kárára.
Ott van még ezen kívül a magániskola rendszer is. Ezekben az iskolákban különféle filozófiák érvényesülnek. Van ahol az állami iskola centralisziktus elveit viszik még tovább, és a szülő szerepe újra csak annyi, hogy fizethet az illúzióért, hogy gyereke valami jobbat kap. Ezeket a szülőket persze lehet, hogy ki is elégíti ez az iskola, és az iskola presztízse megnyithatja szülők által a gyerekek számára óhajtott felemelkedési utakat.
A szülők egy másik, (fogalmam sincs, hogy kisebb vagy nagyobb) része valóban egy más iskolát szeretne. Nem az iskolai központi mérési módszerekben hisznek, hanem az egyéni képességek felismerésében és támogatásában, nem a tanár felülről elrendelt tekintélyben hisznek, hanem keresik azokat a tanárokat, akiknek természetes tekintélyük van, akik képesek meghallgatni a gyerekeket, akik a rendet hajlandóak minden résztvevő igényeinek figyelembevételével kialakítani az osztályban, iskolában, akik tudják, hogy az emberi társadalom más lehet, mint a méhek vagy a hangyák világa.
Ezekben az iskolákban ezért van több lehetőség még a szabad játékra, itt súlyt helyeznek az önkormányzó közösségek kialakítására, itt azt gondolják, hogy a kisebb tananyag nem feltétlenül ad kevesebbet, hanem teret ad arra, hogy az iskola sokszínű céljai megvalósuljanak.
Csak remélni lehet, hogy az ilyen iskolák száma nőni fog, minden akadályozás ellenére.
Minderről többet itt lehet olvasni: 14 pont a jó iskoláról.
A szerző A Demokratikus Nevelésért és Tanulásért Egyesület elnöke