Spike Lee a black cinema emblematikus alakja, tudja ezt mindenki, ő is, ajjaj, de még mennyire tisztában van vele: a Szemet szemért, a Malcolm X, az Utolsó éjjel és A belső ember rendezője általában nem is fogja vissza magát, ha ki kell osztani Amerikát, a politikusokat, vagy úgy eleve bárkit, aki nem Spike Lee. Új filmjéhez legjobban illő szakmai konfliktusát érdemes talán most felidézni: annak idején azért támadta Quentin Tarantinót, mert a Django elszabadul szerinte… Nos, az nem is volt teljesen világos, mi volt a baja a filmmel, ám minden bizonnyal leginkább az, hogy egy fehér rendező merte elmondani a véleményét a rabszolgaságról, szerinte ugyanis erre nem lenne jogalapja. S ez most azért is jutott eszembe, mert a Csuklyások kicsit tényleg olyan, mintha Lee megcsinálta volna a maga Django elszabadulját. És határozottan nem bukott bele!

IMdB / John David Washington és Laura Harrier

Cannes-ban két díjat is kapott érte, tökéletesen megérdemelten egyébként, bár az is kétségtelen, hogy a Csuklyások formailag nem mutat semmi megdöbbentőt vagy provokatívat, egyszerűen csak egy marha jó film (s mint ilyen, igazi mestermű). Végig leköti a nézőt, miközben hangulatos, jó néhányszor teljesen élvezetesen többfenekű jelenetekben elmeséli a coloradói rendőr, Ron Stallworth (John David Washington játéka igencsak méltó a fater Denzel Washington örökségéhez) egészen a közelmúltig titokban tartott sztoriját, amelynek lényege villámtréfaszerűen összefoglalható: az afroamerikai rendőr a hetvenes években néhány abszurd véletlennek köszönhetően beépült a Ku-Klux-Klánba.

IMdB / Spike Lee, John David Washington, Adam Driver,és Laura Harrier

Igaz, logikus okokból ő csak telefonon tartotta a kapcsolatot az árjákkal, a személyes találkozókon zsarutársa, Flip Zimmerman helyettesítette őt (Adam Driver megbízhatóan klassz alakításokkal tart a nagyon nagy színészek ligája felé). S a poén az, hogy meglehetősen simán ment nekik minden, és igen rövid idő alatt jutottak el a legfelsőbb körökig – aztán, mire a konkrét ügy végére jártak, egyszer csak szóltak nekik, hogy nagyszerű az eredmény, de akkor ezt most úgy, ahogy van, a szőnyeg alá kellene söpörni. Mert csak.

Lee mindent a vasmarkában tart: a nagyszerű színészgárdát, a cselekmény ívét, az aktuálpolitikai kiszólásokat (még szép, hogy nekimegy Trumpnak, nem is egyszer, nem is kicsit, és legtöbbször egészen bravúros helyeken és eszközökkel). Stallworth saját könyve alapján pörgeti meg a nyomozót saját identitása és a korszak polgárjogi harcai körül, de közben azt sem felejti el, hogyan kell lazának és menőnek lenni, és hogyan kell a mozi előtt tisztelegni – sőt, a Csuklyások még ennél is tovább merészkedik. A film egyik leghatásosabb jelenetében egy párhuzamos montázzsal kimondja azt, amit a fentebb emlegetett Tarantino így nem mert megtenni. Nem, nem a Django elszabadulban, hanem a Becstelen brigantykban. Spike Lee azt állítja ebben a filmben, hogy az egyik legszentebb varázslat, maga a filmművészet is főbűnös a gyűlölet terjesztésében. Igaz, ez evidens állítás, de ahogy Lee mondja ezt most, úgy még nem nagyon mondta senki. Ilyen erővel, ilyen keserűen. Ilyen döbbenetes őszinteséggel.

IMdB / Spike Lee és Adam Driver

Terence Blanchard zenéje akkora coolság, amelyhez hasonlót ebből az évből biztosan nem tudok mondani, a dramaturgia egyszerre szolgálja a néző kikapcsolódás utáni vágyát, és intézi szokásos kirohanását az Egyesült Államok mindenkori sunyizása és képmutatása ellen – csak most valahogy minden egyes csapás indokoltnak tűnik. Illetve, nem csak annak tűnik. Hanem indokolt.

Még a film legvégén látható, bődületesen hatásvadász dokumentumfelvételek is működnek, amelyek egyértelműen azt a célt szolgálják, hogy ha eddig valakinek nem esett volna le (márpedig biztosan leesett mindenkinek), hogy Lee hogyan és miképpen szeretné az évtizedekkel ezelőtt játszódó Csuklyásokat egészen direkten rácsatlakoztatni a jelenre, legkésőbb ott szembesülhessen vele. Túltolja a végét (is), de még akkor se lehet vele vitatkozni. Mert hát, az van, hogy Spike Lee összes túlzása: most nem túlzás. Hanem fájdalmasan, elkeserítően, ördögien igazolt.

És kétségbeejtő.

IMdB / John David Washington